Lázár Bence András három verse
"Bőröd pasztell. Illata leginkább
a banánültetvényekhez hasonlítható.
Hajad az más. Tarkód hűvös hajlatában
van valami fenyőfaszag. De ez most nem számít.
Jobb kezeddel a kanalat, ballal meg a tollat fogod.
Kettővel együtt gerincembe karmolod neved.
Néha még harapsz is. Tudom ez mind szeretetből van...."
a Szegeden élő fiatal költő, Lázár Bence András három verse.
Lázár Bence András
Eszter
Bőröd pasztell. Illata leginkább
a banánültetvényekhez hasonlítható.
Hajad az más. Tarkód hűvös hajlatában
van valami fenyőfaszag. De ez most nem számít.
Jobb kezeddel a kanalat, ballal meg a tollat fogod.
Kettővel együtt gerincembe karmolod neved.
Néha még harapsz is. Tudom ez mind szeretetből van.
Mint a vasárnapi ebéd, mit nagyanyám nagy gonddal készít.
Téged nem tudlak így elképzelni. Mármint, hogy húslevest
készítesz. Tőled ez távol áll. Az idő meg köztünk konvergál
a főzéshez és hozzád hasonlítható viszonyt. Csak főznöd
kellene megtanulnod. Például egy olcsó tanfolyam.
Adok rá pénzt. Ne válaszolj. Nem kell. Tudom.
Tehát itt nem az időről van szó, hanem rólad.
Én ültetvényezek, fenyőmagot dobálok el a kertben,
te meg csak pusztítasz. Ilyen a természeted.
De én sokáig bírom. Mint a néger rabszolgák a régi Ecuadorban,
a banánültetvények között. Nem végzek veled talán soha,
ha mégis: leülök majd nagyanyám elé, elnézem,
ahogy húslevest készít, fenyőmagot rágcsálok,
s eljátszok egy régi történettel, amit szeretetnek hívnak.
Egy ilyen ingben
Nincsenek üres helyek. Csak elhagyottak.
Ahogy itt nálunk a kert, maroknyi gyep,
érdes betontömbök, és az, hogy nem nyílik
vagy már két éve semmi a rózsafán.
Lassan a felsőtest is ilyen elhagyott lesz,
csak a tüdő, ahogy a mellkasban,
emelkedik, süllyed, csak ez a szorgalom
marad már. Na meg az, mögéd nézni,
akár egy szobor hátát, ellopni a csigolyák
egyenetlenségeit, hogy apró repedések vannak
rajtad is, még mindig.
Néztelek, tudtam, egy ing hiányzik rólam,
mintha mondtad volna, olcsó sejtések ezek.
Lapos cipők női lábakon, ez jut eszembe,
hogy ez nem jellemző rád, utólag tényleg,
ez megmaradt.
Emlékszem tél volt, én csak azt akartam tudni
erednek e folyók a következetlenség mögött,
hogy valóban igaz, az, hogy minden árva, akár
egy elhagyott hely, hogy a maroknyi gyep
több akar lenni hideg szorgalomnál.
Anyámnak meséltem az egészet, ő ért az ilyesmikhez,
a konyhában főzött, emlékszem, későig dolgozott,
nem akartam zavarni, félmondatokban, hogy éppen,
azt mondta magázzalak.
Aztán végig a körúton, esett is, csak a járdaszegélyt,
merre lejt, taposni, keresztbe át, a szűzföldet, ebben lenni jó.
Semmi sincs ingyen, olcsó sejtések maradnak mind,
csak a magassarkú a lábadon, utólag tényleg, hogy
ki engedett át minket.
Nincsenek üres helyek, csak elhagyottak,
tudni a hátad, hogy mögötte mi zajlik,
a bőr húzódásában miféle idegesség.
Valóban egy maroknyi gyep lettem,
és majd te fogod öntözni a rózsafákat,
egy ing hiányzik rólam, lassan a felsőtest is.
A felcserélt betűket
„Valahol
gyönyörű lányok siklóröpülésben
azt állítják, hogy jól van, ami van.”
/Pilinszky János – Visszafele/
1.
A villanykörtét kellett csak kicserélni.
Ezt otthon mindig apám csinálta, férfimunka.
A csillár üveglapjai, akár egy rossz képsorozat,
adtak tanulságot, az ott történtekről.
Szakadások, a zakód ujjain, így beszéltek, ha hiába,
így magyarázták, ebben itt semmi, majd újra.
A parkban télen elvitték a padokat,
csak két fúrásnyomot hagytak, látni, az ott nem maradék.
Mutattam neked, fel se tűnt, hogy hiányzik valami,
majd téged, ezzel a képpel, meséllek el újra.
A fákról, egy saroknyira az utcátoktól, el tudtam hinni,
ebben a legkevesebb, ami felidézhető volna.
Apám megtanította, hogy még véletlen se
a szélsőket tekerjem be a végén, azok nem számítanak.
2.
Emlékszem, tavasz volt, nem a szagodról,
egészen másról beszéltem neked akkor.
Darabos volt az ég, akár egy poros üveglap.
Nem tudtam, hogy abban a szoknyádban jössz majd,
amit fordítva szoktál felvenni, mert rossz a varrás,
és ez az egész, sokkal inkább a felcserélt betűket
juttatta eszembe, mint téged, így inkább figyeltem
arra, hogy milyen parfümöt fújtál magadra aznap
délután, mikor leírtad: többet ne nyiss nekem ajtót.
Korábban nem számoltam a lépéseimet,
nem volt minden mozdulatban benne a kiszámíthatóság.
Erővel tépkedtem a szőrszálaimat, lásd, ezzel
is érted, mint múltkor, amikor el kellett hitetnem
veled, hogy a kihalt, nem magában, veled létezik csak,
csináltam magamból dátumot.
A kertben állt, az udvaron, anyám autója,
neked tetszett, többször meg is jegyezted,
szívesen vezetnéd, csak a rendszám, az nem,
az nem a te stílusod.
3.
Rekedt volt a hangom, a gége alatt két
porccal vágtak rést, kapjak levegőt, eleget.
Így a szárazabb érintésekben is volt valami
gondosabb, akár egy fék tompa pulzusa.
Nem volt esély semmiféle alkura.
Benned zártam ki magam.
Egy csempézett folyosón ültem,
kinn sütött a nap, délután volt, nem tudtam,
a zsebemben a kereszt, mögötte a tartalom,
csak felaggatott kép e, vagy kevesebb, mint
egy kéz szorítása, mely kórházi ágyon, több,
mint ínakba fecsérelt lassú mozdulat.
Így nem lehet bejárni egy testet sem, a sajátot sem,
mert porhanyóssá lett a néhai feszes férfihang is,
elszakadt.
Valahol most tavasz van, példakép lett,
az összes belső szerv is. A kereszt mögött most igazán
sós a vér, a tenyerembe, ahogy a lábaimba is szögeket vertek.
Azt mondták férfimunka, rendszámot is kapok majd,
ami neked tetszik, így szívesen vezetnél, mint anyám kocsiját.
De te csak egyfolytában azt mondod:
szakadások vannak a zakód ujjain.
Apámnak én segítettem ma kicserélni a villanykörtét,
nem szólt semmit, én magyaráztam neki, hogy ebben a legkevesebb
ami felidézhető volna, és hogy ez a kiszámíthatóság, egy gégemetszés maradéka.
Nem nyitottam neked ajtót, a kihalt nem magában, nem úgy, mondogattam,
és ez az egész sokkal inkább a felcserélt betűket jutatta eszembe, mint téged.
Most már te is beleírhatsz a naplódba.