Őszinte bizonytalanság - Kritika Jónás Tamás Önkéntes vak című kötetéről
"Jónás próféta és Tamás apostol nevének egymás mellettisége már magában is érdekes olvasatokat alapozhat meg Jónás Tamás Önkéntes vak című kötetének fedőlapjára tekintve, hiszen a versek meghatározó rétegét alkotó istenes költemények magukba sűrítik mindkét bibliai alak legismertebb attribútumait. A hitetlenkedő és néha engedetlenné váló, de végül Istenhez (és Jézushoz) visszatérő alakok közé kerül Jónás Tamás néhány elbeszélője, alteregója vagy akármilyen irodalomelméleti terminus helytállóságát meghazudtolva: maga a szerző." - A szerző könyvét a Könyvfesztiválon is lehet kapni, mi Boldog Zoltán kritikáját közöljük kedvcsinálóként, egyben gratulálunk Jónás Tamásnak a nemrég elnyert Aegon-díjhoz. Továbbá mellékeljük korábbi interjúnkat is.
Őszinte bizonytalanság
- Kritika Jónás Tamás Önkéntes vak című kötetéről
„a szívem lát, ha vak vagyok”
Jónás Tamás: tudom miről
Jónás Tamás versei mint a magyar líra alanyiságot legtisztábban képviselő alkotásai egy olyan jelenkori Bibliát alkotnak, amelyben az Istennel való kapcsolat megszakadását és ezen viszony újraszervezősését figyelhetjük meg a kimért és mégis provokatív ajánlástól kezdve: „istennek, ha nincs”. Az istenes versek hagyományaihoz kapcsolódva az Úrral való ambivalens viszony alkotja a kötet legerősebb rétegét, kezdve az Ima az Úrért teremtésértelmezésével, amely a szándék („Szépet akart!”) és a megvalósítás („Hibázott? Tudjuk.”) közti feszültségét az újrakezdés lehetőségével („…hadd próbálja újra!”) oldja fel. Az Istentől elfordulva Istenért szóló ima – (vajon kihez?) – hangját a perlekedés szólamának kísérlete váltja fel a Perellek, Úr! soraiban, amely azonban a magyar istenes versek Adyt, Babitsot és József Attilát a címmel megidéző hangneménél olyannyira visszafogottabb, hogy tovább finomítja a fohászt („Hadd higgyelek még holnapig, hajnalig. // Titokban növögetek, mint a gomba. / Magammal viszlek minden gondomba.”).
A jónási engedetlenség és elzártság, az időnkénti tamáskodás a magyar istenes versek új tónusát és vallásos attitűdjét alkotva új beszédhelyzetet teremt a kortárs magyar lírában, amely a jónástamáskodás fogalmában foglalható össze. A jónástamáskodás a „hiszek hitetlenül” alaphelyzetét felülírva inkább a hiszek akkor is, ha nincs axiómáját képviseli következetesen. Talán mindez csak játék, nagyon frappáns és komoly játék, de mindenképpen az emberiség legősibb beszédmódja, amely megkerüli az önmegszólítást, az olvasóhoz fordulást és a tárgyiasságot. Isten a legbiztosabb alibi, akire önző módon, önérdekből bármikor támaszkodhatunk, hiszen „a vétkünk akár egy nap is temérdek / mindegy hogy isten méri vagy te méred” (Önérdek).
A leggyakrabban az agnoszticizmus hangján megszólaló istenes versek elbeszélőit éppen az ingadozások teszik hitelessé. Azért kereshet az Ima az Úrért a talán létező Isten hibáiban fogódzókat, hogy saját ingadozásait is könnyebben feldolgozhassa a lírai vallomásokban. Istennek terapikus szerepe lehet, de mivel Isten csak talmi fogódzó talán, ezért az „elhasználtalak, Isten” mondat a Mélykomor nagymagyarban a hit határaira is figyelmeztet.
A jónástamási hitnek az egyik alapfeltétele lehet az önkéntes vakság, amely a „szívem lát, ha vak vagyok” paradoxonával a belső látásra irányítja a figyelmet. Ez a befelé figyelés teszi az alanyiságot analízissé, valódi terápiává („milyen bolond is voltál úgynevezett jónás tamás / és főképpen: hogyan! / meg tudtál volna halni vagy hogy volt / már nem is emlékszel pontosan”), és ez a tapasztalat az énből kiindulva válik a világra vonatkoztatottá, az általános figyelmetlenség leképezésévé: „se másra és se önmagára / senki sem lát és nem figyel”.
A hitelesség hangját tovább mélyíti a kötet verseinek vallomás jellege, amely kapcsolatot teremt az istenes versek rétege és az életrajzi szerző körül kialakult korábbi hírverés között, ítéletet is alkotva ezek működéséről: „Romlásnak indul bármi, ha / szárnyára veszi a hírség: / blog, botrány vagy biblia”. A botrány vallomásos lírává finomítása a Talán valóban című prózaversben éri el az alanyiság legőszintébb formáját, amikor a „három éve elkövetett sikoly”-ról vall a költő megdöbbentő közelséggel. A kitárulkozásnak, levetkezésnek ez a természetessége motoszkálhat az olvasóban a borító fényképétől kezdve, amely a vállfára akasztott fehér inggel jelzi a szubjektum lemeztelenítését: „és jöhet bármilyen ünnep / nem jutok vissza az ingig / folyton a pólók jönnek / elszakadt sliccek és zoknik” (merevség).
A líra ünnepi köntösének levetése, a szabadabb formák felé nyitás Kosztolányi Dezső Meztelenség című kötetének kísérletére emlékeztethet, de formai gazdagságával jóval túllép azon. Ez a formai gazdagság azonban az újnépiesség irányába tapogatózó versekben nem válik a kötet olvashatóságának javára. A suta József Attila-allúzióval dolgozó Levélféle, a minden bizonnyal szándékosan sántító Fércmű, a populáris kultúrába a 30Y nevű együttes előadásában kerülő Nóta, de még a Bartók Béla 72, Bagatell című népies dal is túl mesterkélten hat a korábbi könnyed kitárulkozáshoz képest. Jónás Tamásnak jobban áll az ing nélküli csupasz, avantgárd test, mint a népköltészet mögé bújtatott gyenge játék. Egyszerűen nem elég rosszak a népiességre hajazó etüdök ahhoz, hogy hitelesen olvassuk őket rossznak, és az oldottabb komolykodáshoz sem találunk bennük támpontokat.
Ehhez hasonlóan a szerelmes versek is legtöbbször lógnak a levegőben, hiszen az önkéntelenül áradó expresszinoista mondatok és képek helyett a nyelv megfékezésével találkozhatunk a kötetbeli műfaj archetípusaként jelölt Szerelmes versben is: „Bejárni egy egy embert. Nem szokásom. / Nem engedik ugyanis. Senki sem.”. A közvetlen megszólítás („Tudd, hogy nem az a típus vagyok, akinek jól áll.”) és a funkciótlanul alulstilizált természetesség („Vedd komolyan a farkam.”) arra enged következtetni, hogy Jónás Tamás valóban nem az a típus, akinek feltétlenül jól áll a „bevallottan vadember” beszédmód. A kényes helyzetet a Szeretőmnek, A szerelemről és az utolsó szonett darabjai ellensúlyozzák forma és tartalom helyrebillenésével, és a rendet teszek spontaneitásával és nyelvi leleményeivel: „keresztülszeretem magam rajtad / túlkaroltatom magam veled / megbüntetem magam valami finomsággal / ne gyűlöljem magam ennyire hiába”. Ugyanígy helyreáll a rend a kinek drágább rongy élete című vers gondolatritmusaiban, ahol a kapcsolatban érzett elmagányosodás magyarázatot adhat a hasonló témájú versek zavart indulataira: „magány magány ez nem vitás / ha szerelem is csak társítás / társítás inkább kint a konyhán / levest főz én inkább karolnám”. A kötet tehát a darabok közti stiláris és tematikus ingadozás ellenére felkínálja a szöveggé olvasást, bár többször nehezíti ennek lehetőségét.
Az önkéntes vakság, amely az önsorsrontás metaforája is lehet kitágítva egészen az oidipuszi problematikáig, stiláris, formai és hangbeli következetlensége ellenére is a hiteles világtalanság kötete. A szakmai önsorsrontás azonban kérdőjeleket hagy a recenzensben: miért csapja el erőltetett művészieskedéssel a kiforrott és hiteles avantgárd beszédmódot, a fohász és vallomás hangját a kortárs magyar líra legőszintébb alanyi költője, miért bagatellizál olykor, ha máskor pedig ijesztően közel enged magához? De az is lehet, hogy ez csak egy őszinte bizonytalanság, ahogy a mottóból is kitűnik. Őszinte vak tapogatózás, amely a tájékozódás kötetévé teszi az Önkéntes vakot. Ebben az esetben csak egy dologtól kell féltenünk Jónás Tamást: az eltévedéstől.
(Magvető, 2008)
Boldog Zoltán
Vasárnapi levelek 22.
Lánglovagok vs Költő?
- Interjú Jónás Tamással
Jónás Tamás Ózdon született, 1973-ban. Magyar költő és író. Szerkesztő. Öt verses és három próza kötet szerzője. Soros-, Arany János-, Artisjus-, Herder- Móricz Zsigmond-, NKA-alkotói és Nizzai Kavics-díjas. Budapesten él. Versei a kortárs költészet meghatározó darabjai. Néhány évvel ezelőtt felmászott egy hídra, ahonnan a tűzoltók szedték le. Az esetet máshogy élte meg Tamás, s máshogy a helyszínre kiérkezett tűzoltók. Végül a bíróság idén, március tizenharmadikán elsőfokú ítélete szerint mivel „J. Tamás családi problémái rendeződtek, két kiskorú gyermeke van, és művészként társadalmilag hasznos munkát végez” így „10 hónap felfüggesztett börtön és 250 ezer forint pénzbüntetés lett kiszabva. Emellett mintegy 40 ezer forint bűnügyi költséget is meg kell fizetni. A vádlott az ítélet ellen enyhítésért fellebbez. Ha az ügyész súlyosbítást kér, akkor a bíróság másodfokon akár 4 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetést is kiszabhat.” – az ügy mára addig jutott, hogy Tamás kétségbeesésében barátaihoz fordult segítségért. Mivel Tamás költészetét ismerem és fontosnak tartom, úgy gondoltam a leghelyesebb, ha hétvégi jegyzetem a vele készült beszélgetés lesz, míg verseit az augusztusi Irodalmi Jelenben is olvashatják az érdeklődők.
Mikor másztál föl a Szabadság-hídra?
Emlékeim szerint 2004 novemberében.
Miért másztál föl?
Költészetből. A híd neve miatt: Szabadság. A híd színe miatt: zöld. És a magassága miatt: hogy fölébe kerekedjek a problémáimnak. Nagyon magam alatt voltam. Praktikusan azt akartam elérni, hogy a rendőrség vegye komolyan a kérésemet, és keressék meg több napja eltűnt feleségemet és gyerekeimet. Aggódtam értük. Krízis állapotban voltam, nem tudtam józan módon, nyugodtan megítélni és kezelni a helyzetet.
Mi történt, amikor kijöttek a tűzoltók és a mentők?
A tűzoltók rögtön lezárták a hidat, kötelekkel a hídhoz erősítve magukat felmásztak értem, mint valami pókemberek. Fenyegetőek voltak, elszántak. Komolyan megijedtem tőlük Főleg akkor, amikor azt láttam, tapasztaltam, hogy azt hiszik, drogos vagy beszámíthatatlan állapotban voltam. A gyors mozgásuk és a nem beszámítható emberhez méltó megszólításuk miatt veszélyben éreztem magam, féltem, hogy a mentés az ellenkezőjére fordul, s hirtelen, túlpörgetett mentési kísérlet azzal végződik, hogy én végül is le fogok esni a hídról. Beszélni kezdtek velem. Kérdezték, mit szeretnék. Mondtam, a feleségemet és gyerekeimet szeretném megtalálni. Egy perc múlva azt mondták, lent vannak a gyülekező tömegben, felhívták őket. Nálam is volt mobiltelefon, a feleségemet megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva. Akkor vesztettem el a bizalmam a tűzoltókban. Hazudtak ugyanis.
Mi történt amikor lehoztak a tűzoltók?
A mentők szedáló injekciót akartak adni, de mivel feltettem nekik a kérdést, hogy nem érdekli-e őket, allergiás vagyok-e erre vagy arra a szerre, látták, magamnál vagyok, és végül is az egész procedúrát nyugtatók és egyéb gyógyszerek nélkül éltem át. Bevittek a zárt osztályra, ahol az osztályos orvos elbeszélgetett velem, majd ha jól emlékszem a 2. napon már a krízis ambulanciára engedtek, és teljesen együtt éreztek velem, megértették és felismerték a helyzet fonákságát.
A lehozás után rögtön, épp akkor, amikor a mentősök le akartak szedálni, az orrom ellőtt beszélte rá az egyik rendőr a tűzoltókat, hogy találjanak ki valami sztorit, amivel feljelenthetnek, mivel én ragaszkodom a rasszista megjegyzéseik és a megverésem miatt a perhez. A fülem hallatára és a szemem láttára beszélték meg a tűzoltók a "stratégiáikat".
- Mi ez a sérülés a homlokodon?
- Á, semmi, csak ahogy jöttem le, meghorzsoltam.
- Nem ő csinálta? (értsd: én)
- Ja, de!
- Na! Tanúd van?
És tanú lett, hirtelen kettő is.
Megtaláltad az eset után feleségedet és gyermekeidet?
Jóval utána. Nem rendőri segítségre. A feleségem az egész ügyről (híd, tűzoltók, rendőrök, pszichiátria) semmit nem tudott.
Mennyi idő volt míg felépültél?
A mai napi nem épültem fel mentálisan. Testileg, tehermentes légzés, borda-, here-, láb-, has-, fejfájdalmak megszűnése 2-3 hónapba is beletelt.
Mikor tudtad meg, hogy bírósági ügy lett az egészből?
Még aznap. Ragaszkodtam hozzá, hogy vallomást tegyek még aznap. A mentők ugyanis rögtön a hídról való lehozatalom után a mostanában úgy nevezett zárható osztályra vittek. Én ott tettem vallomást, minél előbb szerettem volna, ne feledhessem el a részleteket.
Mi történt a bíróságon?
A hitem elvesztése. A bíró, érzésem szerint következetlen volt, szerintem nem vette figyelembe a tűzoltók vallomásainak ellentmondásait. Kioktatott, hogy tudom-e hány anyuka nem tudott miattam óvodába menni a gyerekeiért, hány óráig állt miattam a forgalom. Nem úgy kezelt, mint egy segítségért kiáltó embert, hanem mint egy tudatosan a társadalom szabályai ellen tevő bűnelkövetőt. Úgy emlékszem, hogy elhangzott a szájából az a számomra igen sérelmes mondat, hogy az én túlfejlett igazságérzetem és öntudatom --mely mellesleg helyes és a költészetben jól hasznosítható -- ma Magyarországon nem kívánatos. Nem kívánom ezt a mondatot kommentálni. Március 13. volt, emlékeztetnélek rá. A társadalom rettegett a közelgő március 15. eseményeitől. A generál prevenciós szándékkal kiszabott, az ügyészi ajánlásnál súlyosabb büntetést csak ezzel a félelemmel tudom magamnak magyarázni.
Mi a véleményed a "lánglovagok" fórumán megjelent ilyen kijelentésekről, hogy "Ennél a Jónás Tamásnál szívessen rendeznék vadászidényt. Utána néztem a neten az írásainak,ez egy elmebeteg gyökér,a társadalom szemetje...." - vagy - "Örök igazság: az előítélet jó dolog. Mert nem véletlenül alakul ki."
Az ország beteg. Szeretni kéne, mert a szeretet gyógyít, de kés van a kezében: törvénynek hívják.
Ugyanakkor ilyen gondolatokkal is jelentkeztek: "Sajnálom azokat az embereket, akik nem képesek meglátni egy másik emberben az embert. Függetlenül a bőrszíntől, nemzeti hovatartozásától függetlenül.".
A sajnálat megalázó. Az ilyen emberekkel foglalkozni kell, élménterápiákon részt venniük, ahogy az a világban sok helyen divatos. Nem jut szembe hirtelen annak a nőnek a neve, aki a kisebbségi lét megtapasztaltatására foglalkozásokat tart, ő hozza meg önkényesen a "törvényeket", pl. a kék szeműek kevesebbet érnek, mint a zöld szeműek. Egy-két óra alatt minden stabil, erős, felnőtt ember összetörik és sírva összeomlik. Nézz utána, kérlek, ki ez a nő. Sokat tanulhatnánk tőle. Az országunk ma vicc, sőt: viccel. Viccet mesél magának a jogról, az egyenlőségről és nagyon jókat nevet rajta. Sokan pedig szégyenkeznek és szenvednek. Imádkoznék, ha hinnék Istenben.Hogy érint ez az egész ügy téged?
Úgyérzem, kivetett az ország magából. Úgy érzem, az igazságszolgáltatás vágóhídhoz hasonlítható inkább. Nincs mód rá, hogy rendőrt, tűzoltót, pszichiátert, mindenkit, akit a társadalom erőszak alkalmazásával jogosít fel, számon kérjünk, felelősségre vonjunk. Meggyőződésem -- bár tévedhetek --, hogy a tűzoltók között rasszista emberek is dolgoznak. Nem értem, miért nem végeznek időnként teszteket, hogy az enyémhez hasonló helyzetek ne fordulhassanak elő, nem értem, hogy a mentési folyamatokat miért nem rögzítik videóra, nem értem, miért nem szakképzett emberek (pszichiáterek) jönnek ki ilyen esetekben, és nem értem, miért kell büntetni egy embert, aki segítségért fordul a társadalom, az emberek felé. Bűn elesettnek lenni? Nem szívesen élek Magyarországon. Két dolgot szeretek, ami magyar: Csernelyt (ahol fogantam), és a nyelvet. Nem bizonytalanodtam el viszont abban, hogy egész életemben magyarul fogok írni és magyar költő maradok. Annak ellenére sem, hogy az egyébként az ítélet indoklásában a bíró az általan sérelmezett rasszizmust elvetette, a lánglovagok fórumain leírtak olyan mondatokat a fórumozó tűzoltók, hogy "minden cigányt ki kellene irtani". Nincs demokrácia, úgy érzem. Mindannyian, akik kisebbségben vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva. És tudsz mutatni valakit, aki ne lenne valamelyik kisebbség tagja? Mélységesen csalódtam, és mélységes, nehezen gyógyuló sebeket ejtett rajtam az eset. Kiben bízhatok? Kiben bízhatunk?
Weiner Sennyey Tibor, 2008.
