Mikszáth, Móricz és Tömörkény együtt az arab kislány kezéből, milyen csudák láthatók a földön, kérem tisztelettel? És ami a magyar klasszikusokból hiányzik, a humor. A tündéri kislányhumor, néha szarkasztikus, másutt szemérmes, megint másutt szerelmesféle, hogy oldja a kilátástalan helyzetet, távolságot építsen alá. A humor miatt nem jut eszünkbe minden bekezdésnél, hogy ez szörnyű. A néhol gonosz humor miatt nem jut eszünkbe minden esetben, amikor pedig juthatna, hogy a kisebbségi létnél bonyolultabb és összetettebb kiszolgáltatottság aligha létezik a földön.

Párizsba beszökött az ősz

Olyan szerencsém van mostanában, hogy nőket olvasok, nőkről írok szakmányban. Nem állítom, hogy nem szívesen, hiszen minden nőből tanulunk valami hasznosíthatót, ugyan későinek tűnik a veszett tanulás, de talán majd a következő életben előrántom. Az első könyv egy arab nagykislány naplója Párizsból, aki keresi a kulcscsomót az ajtókhoz, nem találja. Az ajtókat sem. Nem hisz senkinek, se fehérnek, se felnőttnek, de azon van, hogy rátaláljon a helyére. A másik nő egy nyilvánvalóan bolond amerikai (a recenzió holnap), aki szépségszalont nyit Kabulban a romok tetején, és azt képzeli magáról, ő fedezte fel a spanyolviaszt, és ha ki nem rakja az asztalra, senki meg nem ismeri. Kezdjük!

  Faiza Guéne Soha, sehol, senkinek című kötete a véletlennek köszönheti létét, és talán annak is, hogy az történik Franciaországban, ami történik. Egy külvárosi klub vezetője olvassa a naplót, és átadja a párizsi Hachette kiadónak. A kiadó hezitál, és piacra dobja ezerötszáz példányban – kóstolónak. Ennyivel nem lehet nagyot bukni. De az irodalmi és a bulvár sajtó ráugrik, nyilván nem ok nélkül, nem mindennapos eset, hogy arab lánynak kötete jelenjen meg, és bombasiker, négyszázezer példányban kerül a boltokba. Két éven belül huszonhárom kiadó veszi meg a jogokat, fordítja, jelenteti meg. Lásd az Ulpius-Ház. Nyilván okkal.

  Eddig a ráció, ettől kezdve vagyok bajban. Komoly bajban. Itt ez a remek (a szerző állítása szerint) fiktív napló, amely okos, bugyogó, gyengéd, kedves, megmosolyogtató és emberi naplót kislány írta. Nő. Arab nő. Hogyan írjak a kötetről úgy, hogy ne azzal kezdjem, nő és arab? Némi erőlködéssel kiszolgálhatnám a hatalmon lévő esztétikai szemléletet, mely szerint az adott szövegen kívüli szempontok kerülendők, némi erőlködéssel idézhetném Derridát és Gadamert, ha már az adott szöveg értelmezésén kívüli szempontok bevonása tiltott gyümölcs, de akkor hogy kezdhetném azzal, a napló írója nő, és arab? Arról nem beszélve, hogy bizonyos frontharcosok hátán már attól ágaskodik a szőr, ha az ember leírja, nőíró.

  E két megállapítás nélkül miképpen volna folytatható azzal, hogy: soha nem reméltem, hogy egy tizenhat éves arab kislány érteti meg velem a tavaly tűzbe borult Párizs külvárosait? Hogy egy moszlim kislány fog kézen, kísér végig a lerobbant negyeden, ismerteti meg az olvasóval a faluszélre szorult arab közösség nyomorult és még nyomorultabb mindennapjait, mozgatja a regresszió által fölöslegessé vált munkanélküli generációt. Ha munka nincs, maga az életben maradás is kockázatvállalást követel. Ahhoz pedig, hogy a szegénységből kikeveredjen, kötelező vállalni a kockázatot.

  „Kit érdekel a holnap?” Ezt mondja. „…igaz. Már majdnem el is felejtettem. De Hamudi emlékezett rá. Mert tényleg ezt mondogattam, amikor rossz passzban voltam, amikor egyedül maradtunk a mamával. Kit érdekel a holnap?” Ahhoz, hogy a tényleges nyomorszint fölött tartsa magát egy franciaországi arab család, ahhoz családfő szükséges. Nélküle nincs egyéb, mint a narkó, a Hivatal Szociális Osztálya, a turkáló, a segélyek és segélyosztók. (Érdekes tapasztalat, hogy Magyarországon családfővel is könnyű elérni a szintet: Hivatal, Szociálic Osztály, turkáló, segélyek, segélyosztók.) És a folytonos látvány, az utca a nepperekkel, a mama analfabetizmusa és szerencsétlenkedése, a lakótelepi betonház. Csak negyed arasszal föntebb, mint Magyarország arabjai. Szakszervezeti erőlködés, kisemmizettség, tanfolyamok és még tanfolyamok. A hatalom többnyire tanfolyamban gondolkodik, amikor ötven pontban kitűzi a nyomor és a kiszolgáltatottság végét.

  Mikszáth, Móricz és Tömörkény együtt az arab kislány kezéből, milyen csudák láthatók a földön, kérem tisztelettel? És ami a magyar klasszikusokból hiányzik, a humor. A tündéri kislányhumor, néha szarkasztikus, másutt szemérmes, megint másutt szerelmesféle, hogy oldja a kilátástalan helyzetet, távolságot építsen alá. A humor miatt nem jut eszünkbe minden bekezdésnél, hogy ez szörnyű. A néhol gonosz humor miatt nem jut eszünkbe minden esetben, amikor pedig juthatna, hogy a kisebbségi létnél bonyolultabb és összetettebb kiszolgáltatottság aligha létezik a földön.

  A napló szerzője: Doria.
  Apja összepakol, elhagyja Párizst, az asszonyt, a kislányt, fiatalabb nőt vásárol magának Algírban, amint jogosulttá válik a nyugdíjra (amivel otthon gazdag kérő), aki fiút szül neki. Az arab férfi élete fiú utód nélkül nem élet. Doria anyja megáll az első szülésnél, a „szakállas”, ahogy nevezi, lazán otthagyja őket kereset nélkül. Érdemes megjegyezni itt, hogy ugyanúgy, mint a nagy magyar amerikai kivándorlás idején, az arabok is egy gombócban maradnak, melegítik, segítik, bátorítják, ugyanakkor beszorítják egymást a legvadabb vallási keretek közé. A reggeli imák arról szólnak, egy nappal újra kevesebb, és mehetnek haza. De nem mehetnek. „Tésztát és rizst ettek éveken át” – írja egyik szomszédról, hogy hazaindulhassanak. Az egyik alig emészthető szociális probléma. Ezzel szemben Faiza Guéne, az író, azt állítja, „nem akartam szociális problémákról írni. Ami olvasható nem más, mint a hely, ahol fölnőttem”. Hát nem az. A mindennapokat előbb egy apapótlék narkós, később egy okos „füles” osztálytárs plátói szerelme rezegteti.
  Rendben. Elfogadható. Az ember él valahol, és nem láthatja az életet szociális problémának. Az volna nagy móka, ha annak látná.

Onagy Zoltán

  Faiza Guéne: Soha, sehol, senkinek
  Ford.: Takács M. József
  Ulpius-ház, 230 oldal, 2690 Ft