Tíz éve minden születésnap, névnap, anyák napja előtt elmondja, menjünk, mert jövőre nem lesz kihez mennünk. Most igen rossz bőrben. Kétszer éppen nem halt meg, mert az orvosok elszarták a gyógyszereit, azután meg azért, mert spórolni akart, új összetételt talált ki magának. Nem költött az ellenható gyógyszerekre.
 

Anyák napi borongó 
   

   Az ember nem gondol anyák napjára idő előtt. Pénzre gondol, főnökére gondol, arra gondol, hogyan kereshetne többet, hogy több jó jusson azoknak, akit szeret.
  
   Hajnal van. Esik odakint a májusi aranyat érő, susog az ablak előtti juhar fiatal levelein, amikor anyám hív. Nézem elképedve, mit ír ki a telefon: ÉA. Csak nincs valami baj?
   – Állítom összefelé, mi kell a vasárnaphoz – mondja. – Nyolcra jön a fiú, aki a szupermarketben vásárol.
   – Tudod, hogy fél öt?
   – Tudom – válaszolja. – Meg azt is, ilyenkor ébren vagy.
   Hallgatunk kicsit. Mert ez hülyeség. Felveri az egész házat, és nem olyan sürgős tétel, nyolcig volna idő.
   Anya, mondanám, tudod, mennyien megyünk. Mint szoktunk. És mindent viszünk, ahogy szoktuk, ne főzz, sétálgass, nézd a tavaszt.
   De megelőz:
   – Hozz mindenkit, mert jövőre nem lesz kihez hoznod...
   – Na persze.
   Tíz éve minden születésnap, névnap, anyák napja előtt elmondja, menjünk, mert jövőre nem lesz kihez mennünk. Most igen rossz bőrben. Kétszer éppen nem halt meg, mert az orvosok elszarták a gyógyszereit, azután meg azért, mert spórolni akart, új összetételt talált ki magának. Nem költött az ellenható gyógyszerekre.
   Kicsit bonyolult. Olyan orvosságkombinációt használ, amelyekre külön gyógyszert kell szednie a mellékhatások miatt. Mire kettőt pislantott, újra az intenzíven, azután az elfekvőben találta magát. Azt se tudtuk, hol keressük. Életszeretetének köszönhető, hogy visszatalált, hogy készül erre az Anyák napjára is. Feledékenyebb, mint volt. Jobban szédeleg, mint a kórház előtt, de nem panaszkodik, üvölteti a tévét, fejti a keresztrejtvényeket bőszen, várja a gyerekeit, az unokákat, a rokonokat, várja a jó családi pletykákat, az édességet. Minden évvel édesszájúbb.
   – Anya! – mondom. – Mindent viszünk, ami kell, két napot maradunk. Csak várakozz, ülj a fenekeden, ne telefonáld el a vagyont.
  
   Ebben maradunk. Lassan mondom, hogy megértse: ne főzzön, ne csináljon semmit.
   Hét előtt újra telefon. Már benne ülök ebben a tárcában, amit az élet ír. Újra anyám a másik végen.
   – Írom össze a vendégeket, hogy mit hozassak vasárnapra – mondja.
   – Mindent megbeszéltünk az előbb.
   – Ne bolondozz, fiam. Ha beszéltünk volna, följegyzem a füzetbe. Nincs felírva, ergo nem beszéltünk – mordul rám határozottan.
   Szegényke, gondolom szeretettel. Szegény édes kicsi anyám. Körtelefonálok a fiaimnak, szombaton utazunk. Nincs apelláta. Jövőre nem lesz kihez mennünk, mondom én is a varázsszót.

Onagy Zoltán