A macska nehéz volt, tagjai merevek. Kinyúlt testét próbáltam gömbölyíteni, hogy ölbéli babácskára hasonlítson, ám ahogy fejét arcomhoz emeltem, derekamig értek lábai. Hirtelen rájöttem, az utcán hiába ügyetlenkedem, majd fenn az albérletben igényeimhez formálom védencemet. Ha ugyan sikerül. Mert kedvencem halálában is öntörvényű. Ez tetszett, loholtam a bubámmal, már fenn is voltunk a negyedik emeleten. Életemben először éreztem, hogy egyedüllétem előny. Ha lenne itt valaki más, nem hozhattam volna fel ezt a kandúrkát.

CICABABA

   
Arra gondoltam, egy templomban vetek véget az életemnek; a kisvárosban, ahová a sors sodort, akadt elég. Tudtam persze, hogy az ötlet nem eredeti, snassz inkább, sokan kitalálták előttem, hogy egyenest a teremtő arcába dobják vissza életüket, valahol én is olvastam, de hogy hol, az nem akart felbukkanni elgyötört agyamban. Fárasztó volt hallgatni egész nap, hogy hülye vagyok. Mert, bizony ám, rólam sok mindent állítottak már: hogy túlérzékeny vagyok, afféle mimóza lélek, hogy önfejű, rapszodikus, szélsőséges, csapongó, lusta, vagy éppen túlpörgő. De hogy gyengeelméjű, eddig soha. Csak most, életem első munkahelyén vágta ezt fejemhez percenként a főnök, a munkatársak is eltanulták tőle. Igazságtalanság volt, de nem vettem zokon, nem figyeltem rájuk, öngyilkosságomat szerveztem, minden este aktuális lett volna, csak az ólmos fáradtság és az alkonyattal együtt beköszöntő apátia vetett gátat a cselekvésnek.
    Éjszakáimat a magánytól borzongva töltöttem. Volt nekem családom, barátaim, csak mindenki távol, e kedvezőnek tűnő munkahely miatt csöppentem ide, most meg már menekültem volna vissza, de mindenki manipulálni igyekezett: a legfontosabb, hogy megkeressem a kenyeremet, az pedig itt biztosított. Hát kenyeret, azt nem volt kedvem enni többé. Ha az élet ebből áll, hogy egész nap ordítoznak velem a betevőmért, nem kell az ennivaló. Hogy nincs hová visszamenni? Talán mégis van, engem is vár mindenki végső jussa, a két és fél méter mélység, s a porhanyós, barna föld.
    Aztán egyik este a betonút szélén ott feküdt egy fekete macska. Láttam én már sok halott állatot, ahogy ránéztem a testre, biztos voltam benne, hogy a kandúr nem él. Azt hiszem, a döntést már akkor meghoztam, de alig szürkült az ég, nem volt még sötét, mely eltakarhatta volna gyávaságomat. Kerek két órát töltöttem a közeli padon üldögélve, közben mintha visszatért volna belém a rég nem tapasztalt, eleven élet. A beálló éj szövetségesemül szegődött, biztos lehettem benne, hogy senki nem lát, felkaptam hát az állatot, és felmutattam a soványka Holdnak őt, mint ahogyan ifjú, büszke anyák emelik fel gyermeküket a Nap felé.
    A macska nehéz volt, tagjai merevek. Kinyúlt testét próbáltam gömbölyíteni, hogy ölbéli babácskára hasonlítson, ám ahogy fejét arcomhoz emeltem, derekamig értek lábai. Hirtelen rájöttem, az utcán hiába ügyetlenkedem, majd fenn az albérletben igényeimhez formálom védencemet. Ha ugyan sikerül. Mert kedvencem halálában is öntörvényű. Ez tetszett, loholtam a bubámmal, már fenn is voltunk a negyedik emeleten. Életemben először éreztem, hogy egyedüllétem előny. Ha lenne itt valaki más, nem hozhattam volna fel ezt a kandúrkát.
    – Mit kezdjek veled? – duruzsoltam neki, miközben óvatosan az ágyra fektettem. – Magadra hagytak, ugye? No majd meglátod, hogy boldogulunk mi ketten valahogy, kiscicám.
    Először is meg kell mosdatnom őt, bár a szőre tisztának tűnik. Ha egy lavór vízbe helyezném, elnehezülne, mint a plüssállatkák. Helyesebb, ha csak egy szivaccsal végigtörölgetem, először jó sok tusfürdővel, majd tiszta vízzel még párszor, amíg végül nem habzik már az a fényes bunda. Babakefe kellene, hogy ezt az ébenszín puhaságot fésülgessem, de jobb híján megfelelő lesz a használtabb fogkefém. Így ni. Most még egy kis hajbalzsamot spriccelek rá, ezt ki sem kell öblíteni. A hajszárítót a legenyhébb fokozatra állítom, így talán nem zavarja meg az álmát.
    – Cica-mica. Cicamaca – suttogtam a hegyes fülecskékhez hajolva, s közben valami meglepő, furcsa zokogás vett erőt rajtam, érthetetlen módon, hiszen eszembe se jutott, hogy sírjak. Mintha mélységes kútból tolult volna fel az emlék: egykor engem is így becézett az anyám. Nem úgy indultam én az életnek, hogy azt ordítják felém, egy elfuserált hülye vagyok. A felismerés érzékennyé tett, fásultságom feloldódott. S most szinte bosszankodva nyeltem könnyeimet, felháborított, hogy a kedvencemmel megteremtett idillt megzavarják a beszivárgó gondolatok, a munkahelyi élmények emlékei. A jóindulat hiánya olyan, mint a jeges víz: először csak vacogsz benne, remegsz, majd szíved is leáll. Nem akarok erre gondolni, hiszen itt van mellettem a kis szerelmem, cicuskám, aki csak rám várva hűlt a betonút szegélyén.
    Mégis, a nem kívánt asszociáció hatására határozom el végképp, hogy hajnalban elkövetem azt, amit már olyan régóta tervezek. Hogy hogyan? Nos, még alszom rá egyet. Bizony, sok hétköznapi eszközről tudom, alkalmas arra, hogy az ember megszakítsa ezt a furcsa folyamatot, a saját életét. És mindig ötletgazdag voltam, nagyon okos, úgy ám, okos, nem pedig hülye. A mai napra nem hiányzik már a töprengés, csak a melegség, a közelség, az élmény, hogy van mellettem valaki. Andromakhé mondta, hogy neki Hektór mindenkije: édesanyja, édesapja, fivére, viruló erejű, deli férje. Nekem pedig a cicám a sisakrázó Hektórom. Sőt Asztüanaxom is. Ide teszem az ágy szélére, a fal melletti kis vacokba. Így. Most alszunk egy jót. Holnap reggel pedig friss tejet öntök neked a bögrébe, pöttyös bögre lesz, a nyakadba pedig pántlikát kötök. Te csak aludj nyugodtan, nem lesz semmi, de semmi baj.
    Réges-rég óta először érzem, hogy jólesően fáradt vagyok, s hogy az éjszaka bársonyos. Ahogy ennek a bubácskának a bundája is. A félálom lehet görcsös és ijesztő, de lehet meleg homály is, mint most. Milyen régen szabályoztam már ezt a lebegést, elképzelve, hogy tájak felett szállok, aztán egyszer csak elragad az ismeretlen. Most mintha zuhannék, de puhára esem, valami lágy, simogató feketeségre, mely rugalmas, fellök az égbe újra, ahol halrajok úsznak a levegőben. Amikor felriadok, hármat mutat az óra, jól van, a reggel még messze, addig pedig pihenjünk, kiscicám. Az álom a szárnyalással nem volt ijesztő, a nyugalom, amit sugallt, reggelig kitart. Mintha a tudatomba szivárgó képek azt akarták volna közölni, hogy nem lesz hosszú és keserves az agóniám.