Olvasás közben időnként elfog valamilyen atavisztikus érzés, hogy valahonnan nagyon messziről, a tengerből jöttünk, végig az evolúciós láncon, ki ide, ki oda, Géczi János például Veszprémbe, a Cholnokyak nyomán, és a magyar irodalomba is, egyúttal. Hogy a kánon ebből mindezidáig mit volt hajlandó észrevenni, az már egészen más kérdés.

Láng Eszter:

Ha Géczi János, akkor a tenger

Nem tudom, kedves Olvasó, voltál-e nyári korareggel egyedül tengerparton. Egyedül vagy, teljesen egyedül, s veled a tenger. Tied a tenger. Te vagy a tenger. Ilyen ez a könyv. Állsz a parton, hallgatod a hullámverés ritmikus zenéjét, és olyan végtelennek tűnik a világ, olyan hatalmasnak, hogy rögtön megérted, mi az: végtelenül nagynak és végtelenül kicsinynek lenni, amit azért diákkorodban, francia szakosként is, valljuk be, csak hitted, hogy érted. És lehet, hogy még mindig nem vagy képes felfogni (az vesse rád az első követ, aki…), de érzed. Érzed a kimondhatatlant. Érzed a tengert. Ez G. J. könyve. És belépsz. Egyszer, kétszer, sokszor. Vajon ugyanaz-e másodszor?

Veszprém és a rózsa. Hát nem gyönyörű így együtt? Pedig nem is ott született. A rózsa se, Géczi János se. És arra gondolsz, vajon tudja-e ez a város, hogy belépett az örökkévalóságba? Firenze, Róma, Rovinj mellé? De te tudni fogod, kedves Olvasó! És ott bandukolsz majd egy másik időben, 1993. július 20-án Rovinjban a regényből előbújó asszony mellett, aki „rojtos szoknyában és sárga napernyővel sétálgat a kietlen parton, ábránd és csupa mélabú, hajába belelógnak az árbócárnyak, szétbontják feszes kontyát, maga sem veszi észre, belegyalogol a vershelyzetbe, az öregek halolajszagú napközi otthonába, amelynek teraszáról – a korlátján nem kell áthajolni, néhány éve tudott a kortárs magyar irodalomból – a bérraktárak közti résen át látni a tengert” (63. o.). És 25-én lesétálsz a De Amicis utcán a Szent Ferenc templomtól a Carrera felé, rátalálsz az utca két kiöblösödésére, amely „felfokozza a létezést” (76. o.), keskeny árnyakkal, érett és barna árnyalatokkal, macskák, kutyák és galambok tömegével, házalóval, gyümölcsárussal és patakzó szennyvízzel (uo.). És térképszívet sétálsz magadba te is. És keresgéled Ezra Pound sírját, kit még holtában is gyűlölnek a városlakók és temetőszolgák, „senkinek meg nem mutatnák, ha már befogadták és eltemették, ugyan hol élt, s hova hantolták” (79. o.), hogy végül mégis rátalálj: „formáját kinőtt bokor alatt, lapos fejkövön áll a neve, és virágzó gallyról rálógott egy viaszos, sarlatán módon fröccsentett, kék szirmú műanyag tulipán” (uo.). Milyen ismerős a temetői giccs: mintha csak itthon, akárha Veszprémben…

Ahogy olvasom a könyvet, néha folyamatosan, néha csapongva, az az érzésem, hogy Géczi János építész. De csak addig gondolom ezt, amíg el nem olvasom a Romanosz című részt. Mert akkor azt gondolom, hogy inkább mozaikkészítő, műve pedig mozaikkép, s a szövegdarabok, naplórészek, napi gondolatok a mozaikkép színes részei, építőelemei. Vagy szövőmester, aki hagyományos,  neoavantgárd, posztmodern szövegekből szövi gondosan regényét szövetté. Ne tegyük fel a kérdést, hogy az eredmény, az írásmű regény-e, napló-e, filozófiai szöveggyűjtemény-e? Ne keresgéljünk műfaji skatulyát, amibe belegyömöszölhető. Csak olvassunk, szépen, nyugodtan, végig, mind a négyszáznyolcvanvalahány oldalon. És akkor elhisszük, hogy a szentjánoskenyérnek szerelemszaga van (43. o.), és magunk is zsoltárrá változunk (45. o.). És a szemünk előtt épül fel a palota, „nagy, tengermélyi kőtömbökből” és „a part leomló szikláiból” (160. o.), rovinji, veszprémi és egyéb emlékekből, és közben előkészítjük Danilo Kiš könyvét is az éjjeliszekrényünkre (a Fövényórát és a Korai bánatot). Nem, nem azért, mert G.J. ilyet tanácsolna nekünk, nem olyan író – nem olyan filozóf’ –, aki tanácsokat osztogat, hanem mert hirtelen megmagyarázhatatlan belső kényszert érzünk erre.

A szövegrészek hol képek, hol történetek, mesék, hol impresszionista gondolatfolyamok. Vajon miért van az, hogy óhatatlanul eszembe jutnak kollázsai, kalligrafikus képzőművészeti alkotásai, miközben a szöveget olvasom? És Saussure, távoli francia nyelvészeti alaptanulmányaim egyik főhőse. „ (A)ahogyan a nyelvtani szabályok szerint összekötött hangok vagy betűk értelmes mondatot alkotnak, ugyanúgy a kompozíciós elvek (egyensúly, kontraszt, ritmus…) alapján összekötött képzőművészeti elemek (pont, vonal, szín…) vizuálisan artikulált „mondatot” alakítanak”(1). Csakhogy Géczinél ez a kettő valahogy átfedi egymást, és a befogadó olvasmányélménye nagyon hasonlóvá válik a vizuális élményhez ez által az individuális és individualizált nyelv által. Miközben nem tudjuk egyértelműen azonosítani a főhőst, aki időnként a Cholnoky fivérek vagy mások alakjába rejtőzik. A fikciós és narrációszintek, egy család története és más történetek összekeverednek, az álomban benne van a valóság, a valóságban az álom. A szöveg állandó figyelmet követel, egy pillanatra sem enged el. Tiltott kertben, labirintusban keringünk, ahonnan nem szeretnénk kitalálni, mert ez a kert tele van csodákkal és ígéretekkel, tárgyakkal és történetekkel, hősökkel és hasonmásainkkal. Így bolyongunk Géczi Jánost követve, és ez a bolyongás jó.

Olvasok, és közben visszalapozok a tartalomjegyzékhez. Az is építészeti alkotás, vizuális öröm a szemnek, szinte-versek követik egymást két oszlopban. Az 1993. december 18-iki például így áll össze: nem/geothe és stendhal/76-tól 98-ig/célkeresztek/bérköltő/ismét : miféle. Az 1993. december 19-i így: a félhomályban/a bank/zola/szól/ugyan/senior gepida/kétségtelen/a trasteverén/mi/jó. Akárhol nyitom fel, muzsikál a szöveg. Ez is jó.

Ne tegyünk úgy, mintha személytelen harmadikként, recenzensként kívül tudnánk maradni olvasás közben. Próbáltam: nem megy. Így van ez, ha az ember kedvtelésből ír könyvismertetőt, effélét, és nem kötelezően, mindennapi pénzkeresésként, betevő falatért.

1994. június 22. Natura morta. Vajon csendélet akar-e lenni? Halott természet. Még a csend sem igaz, a halál ellenére sem. A háború igaz. (Tetszenek emlékezni. Mosztár, például. Igen, az Öreg híd. Igen, a világörökség része. 427 évig megállta a helyét. Kilencvenhárom novemberéig. Igen, Csontváry is. Igen, van közünk hozzá.) A Balkánon zűrzavar, a pusztulás árnyképei. Ajjaj, olyannyira, hogy  „a(A) lépcsőházi krisztus megunta a felfordulást, felakasztotta magát, fejjel lefelé, az ágcsontos mandarinfára. Ezért, hogy a cserje reggelre lehajigálta termése javát, leveleit mézes izzadság borította el, a levéltetvek pedig az ablak túlsó oldaláról masíroznak, minden ajtó- és ablakrést megtalálva, hozzá, a délszaki kicsi fához, amelynek öt nyílt sebe van, szenved és megvált, s aki tudja, jaj annak a növénynek, amelynek énségén kívüli jelentése van, jaj annak a természetnek, amely táj lesz, s jaj annak a dolognak, amely natura morta.” (192. o.).

Megijeszt a Második Könyv címe: Fegyverengedély. A fegyver szótól helyből rosszullét fog el. Kinek is, minek is van itt engedélye? Gyorsan lapozok egyet, és megnyugszom: a vasárnapi (nap)sugárzás „röntgenezi a teret”(218). Neki engedélyt adok magam is. Az egyetlen fegyverengedélyt, amit adhatok, s amit, ha rajtam múlna, adnék a gyilkos eszközök helyett. De nem rajtam múlik. Nem is Géczi Jánoson. Maradjunk ily módon a Napnál. Egy helyütt azt mondja: kifűrészeli a fény a börtön rácsait… (247. o.). Szép, ugye? És a mélybe hullt vasdarabok anapesztusokat koppannak a sziklákon: mésző-rövid, mészkő-rövid, beton-hosszú. (uo.).

Van rész, amit kétszer is elolvasok. Olyan sűrű a tartalom, muszáj belemerülni, egyesülni vele még egyszer. Ilyen a Lóháton, vágtával, ahol a tudás könyvei hintáznak maguknak valamicske időt (246. o.). Teremtés történik itten – döbbenek meg.

Azt mondtam, építész. Most azt is mondom: filozófus. Régen olvastam úgy filozófust, hogy nem filozófiai értekezés formájában beszél az élet dolgairól, hanem regényben. Ahogyan azt tette például Voltaire, anno dacumal. Itt most úton-útfélen belebotlok a filozófusba. És az önvizsgáló pszichológusba is (rejtve vagy nyíltan, szándékosan-e, nem derül ki): „Bárhová megyek, mindig a saját mondatomba nyitok be, a saját halálommal találkozom, és a saját kútjaimba kell belenéznem” (212. o.).  Találkozni a halállal: „nagy szívdobbanás” (214. o.). Csak azt mondhatom én is, amit ő: „Amíg olvastam, nem tudhattam, mi történik velem, most pedig más sincs, mind a forgolódó folyamatok, zümmögő szállítások, működik a nyelvi univerzum.” (213. o.) „Hogy az írisz mögött van egy a növénnyel megegyező kiterjedésű árnyék, az ugyan logikailag elképzelhető, ha nem is kézenfekvő; de azt, hogy valóban van-e, vagy csupán logikailag létezik, másképpen kell eldönteni: azzal, amit, ha már egyszer olyanná lett írva, egy halál regényének nevezhetünk.” (214. o.)

Van egy Harmadik és Negyedik könyv.

Szívdobogást kap az ember, amikor G. történetét végigolvassa. Semmi sem új pedig. A meseszövés, történet a történetben és a történet története egy harmadik történetben, a mondatfűzés, a jelzős szerkezetek, a reális, szürreális és mitikus keveredése, összefüggése, mindezt megtapasztalhattuk már Géczinél, másoknál is talán. Csak éppen így, együtt, itt, ahogy az egész kompilálódik, izgalmassá és széppé válik, szívszorítóan széppé. Belépünk egy személyiség belsejébe. Cholnokyéba? Melyik Cholnokyéba? Gécziébe? Egy valóságos vagy regénybeli hősébe? Modern és misztikus. Talán ettől a szívszorítás. És a rókák történeteitől, és a széltől. Veszprém a szelek városa (292. o.). A szél néha „még fióka, de a fiókák ártatlan és kíméletlen gonoszságával” bír (265. o.), néha „hosszú szoknyás” (266. o.), vagy „füsthajú” (319. o.), vagy „karcsú, lánytestű, könnyen futó” (271. o.), vagy tavaszi, és Lókút felől, a Vajdaságból áttelepült Szajkó festő házától kezdi a portyázást (293. o.). Szajkó háza és a Dunántúl mégsem elég erős ahhoz, hogy végleg itt tartsa a festőt, jegyzi meg a recenzens, mert hát eltelepülni lehet az édes szülőföldről, a szív viszont nem telepedik át véglegesen, soha. Mi pedig járjuk szépen Trivulzióval (ki is az?) Veszprém városát, úgy, ahogy azt idegenvezetővel soha nem tehetnénk, és ama délvidékit is, Trivulzió, J. és Katerina  szerelmének, vagy Ja hihetetlen történetének helyét. Mert ugyan „(L)léteznek olyan helyszínek, ahol összetalálkozunk”, de olyanok is, „ahol nem leszünk együtt soha, s már az is elegendő öröm, ha felfedezzük a másik kihűlt lábnyomát” (313. o.). Géczivel bejárhatjuk „egy-két bekezdésig” azokat az életeket is, amelyekről lemaradtunk, nyomozhatunk a város mindennapjaiból kihullt család múltjában. Géczi János sajátos lételemzését követve, a megmaradás és elfogyás problematikáját vizsgálva elfogadjuk, hogy az ember mögött, „fekete-zölden kavargó növényei mögött senki más nem áll, mint magányos önmaga” (484. o.), rejtőzködő énünk tehát.

Olvasás közben időnként elfog valamilyen atavisztikus érzés, hogy valahonnan nagyon messziről, a tengerből jöttünk, végig az evolúciós láncon, ki ide, ki oda, Géczi János például Veszprémbe, a Cholnokyak nyomán, és a magyar irodalomba is, egyúttal. Hogy a kánon ebből mindezidáig mit volt hajlandó észrevenni, az már egészen más kérdés.

„A boldogságról és a boldogtalanságról akarok ezt-azt elmondani. Ideje.” – mondja ő (191. o.). Elmondta – mondom én.

1 Láng Eszter – Torok Melinda: A lingvisztikai-orális és a vizuális kommunikáció néhány összefüggése, Iskolakultúra, 2009/5-6, 124-128. old.

Géczi János Tiltott ábrázolások könyve

Gondolat Kiadó,

Budapest, 2008, 486 oldal

Kapcsolódó:
Tiltott Ábrázolások Könyve – részlet http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/804
Kína-esszé 1. http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1079
Géczi-interjú http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/928
Géczi János 55 http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2044

Láng Eszter