A magyar irodalomról

Hamarosan érettségizni fog rengeteg fiatal, akik közül a legtöbbnek sikerült elvenni a kedvét az irodalomtól és a költészettől egyszer és mindenkorra. Mindebben talán semmi csodálkoznivaló sincs, hiszen a gyilkolás, a szépirodalom szeretetének felszámolása, már egészen korán megkezdődik. Aztán persze, mégis lesznek, akik szeretnek olvasni, mert vagy egy tanár, vagy a szülők, vagy valamilyen belső kényszer ráviszi őket arra, hogy regényeket, novellákat, verseket olvasni mégsem teljesen elvetemült tett. Vajon valóban tudja-e az a gyerek a tananyagot, aki bemagol mindent? S vajon valóban ezt a tananyogat kell-e megtanulni? Vajon címek és szerzők és tételmondatok hosszú sora-e az, ami a magyar irodalomban érdekes?

Számonkérni csak kell, mondják, valahogy. S ez nekem olyan üres kifogásnak tűnik, miközben ezen a csatatéren látom elvérezni legjobbjainkat. A költészet elszállt dolog, mondják, s mindig megmosolygom ezt a kijelentést, mert olyan butaságnak tartom. A középiskolában az ember fejébe verik, hogy ki-kivel, hogy kinek milyen betegsége és abberációja volt, s egymás után jönnek az olyan értelmezhetetlen kijelentések, hogy a legnagyobb magyar költő, meg hogy a magyar próza megújítója. Ez utóbbi már az egyetemi oktatás felé nyílik, ahol meglepődve esünk át a ló tulsó oldalára, ahol azt mondják: a „szerző halott”, a művet, pontosabban a „szöveget” a szerző életétől függetlenül kell olvasni. Persze ez is csak egy elmélet, és mondják is, hogy ez is csak egy elmélet, aztán teszteket töltögetsz, meg kisesszéket írsz, és házidolgozatokat, s egyszer csak ott találod magad, hogy már neked kéne megtanítanod középiskolás, vagy másmilyen fokon, hogy mi is az az irodalom, mi fán terem a költészet? És akkor keresed, hogy hol is foghatnád meg ezt az egész ügyet, de nyomnak fentről, hogy fel kell készülni az érettségire, s szurkálnak a diákok, hallgatók, hogy akkor most ezt leírjuk? Ezt kérdezni fogja? Ez tétel? És itt meghal az irodalom.

Ezentúl csak holt költők vannak, kiszáradt partok. Illetve van néhány tanár, aki ezen túl is képes úgy beszélni, előadni, hogy az ember megérzi, volt és van itt valami más, valami több, valami közös és szent ügy. Van itt valami az élet misztériumából, a természet hatalmas erejéből, valami metafizika, valami mustármagnyi hit. Van itt valami, csakhogy azt most és itt sejtetni lehet, tanítani – ebben a rendszerben – alig. Pedig a szándék időről-időre, tanárról-tanárra, tankönyvről-tankönyvre megújul, s érezni a valamit akarást, de a kényszer és a nyomás nem fog engedni. Itt soha nem fogják megengedni, hogy amikor a gyerekek verset olvasnak a szabadságról, a szabadságot érthessék alatta, s ne a tananyagot. Amikor a gyerekek regényt olvasnak az emberi lélek fejlődéséről, vagy nemesedéséről, akkor azalatt azt érthessék, hogy az emberi lélek képes a nemesedésre, a fejlődésre, ne pedig a kötelező olvasmányt. Nincs bajom azzal, hogy van érettségi, hogy vannak kötelező olvasmányok. A bajom az, hogy a nagy zabálásban elfelejtik az ízeket megérezni, vagy pontosabban, elfelejtik az asztalnál ülőket megtanítani a helyes étkezésre, az evés áhitatára, arra, hogy ez bor, s ez a mi vérünk, s ez kenyér, s ez a mi testünk. Mert a költészet bor, és a mi vérünkből van, s mert a széppróza kenyér, és a mi testünkből van. Mert az igazi művek elmélyült olvasása, olyan, mintha ott ülnél az utolsó vacsorán, a tanítványok között, s figyelnél a Mesterre, aki beavat valami nagy titokba. Ennyire szent dolog az irodalom. És elárulhatom, hogy egy olyan népnek, mint a magyar, amelynek szellemi és lelki fejlődésének sokszor rejtve, kézről-kézre, mesterekről-tanítványokra kellett szállnia, éppen az irodalomban alakult ki, és maradt fenn a beavatás misztériuma, a szellemi távlatok kiteljesedése. Magyarországon még ma is nagy dolog költőnek lenni, hiába annyi funkcionális analfabéta, hiába a bulvár. Régente, midőn még olvasni se tudott a nép nagyrésze, a költőt, az énekest, a lantost még ennél is jobban megbecsülték. 

Ma az irodalom egésze néhány ember magánügye, és csoportoknak, klikkeknek és politikának van kiszolgáltatva sokszor. Nem ismeretlen ez az állapot a magyar költők és írók előtt, s ahová mindez vezet, az a mocsár, az a lápvidék sem éppen idegen tájék. Mert kétségtelen, hogy verset írni, bármiről is szóljék az, de valódi, igazi magyar verset írni politikai tett is, de ez a politika a közös, az emberi, a magasabb célok elérését kell hogy célozza, s önmagán jóval túl kell mutatnia. Sok fiatal költővel levelezek, sokkal találkozok, s bizony alig van köztük olyan, de azért szerencsére akad, aki félrevon, csillogó szemmel, szinte reszketve: felolvas – mert a költészet megkívánja a kimondást, az emberi hangot – és érdeklődve néz rám, hogy mit gondolok. A legtöbb csak közölni akar, közlési mámorban ég. Hírnevet, pénzt, sikert, nőket - ilyeneket várnak a költői élettől, s kilépni magukból csak nagyon kevesen tudnak. Mert amikor úgy tudod leírni saját sorsod, történeteidet, mesédet, hogy abban mások önmagukra ismernek, a közösre, amely bennünk egy, akkor válik érdekessé a líra, a próza. Amikor úgy tanulsz a régiek műveiből, hogy szinte beszélgetsz, társalogsz velük. Képzeld csak, leülni Balassi Bálinttal borozni egy végvár korcsmájában! Vagy lásd magad, ahogy Besennyeivel vitatkozol Bécsben! Vagy Szép Ernővel és Krúdy Gyulával átmulatni az éjszakát az Andrássy úton! Vagy képzeld: Pilinszkyvel elszívni a sodort cigarettát az Abbáziában az Oktogonon! Vagy merd elgondolni, hogy ott ülsz Weöres Sándor lábainál, midőn szaval a kertben! 

Az irodalom élet, szépség, varázslat, és a legszélesebb értelemben közügy. Hidd el, hogy mindig támaszt jelent, eredeti lázadást, s az olvasó embernél - a mindenkori hatalom és hülyeség szempontjából - veszélyesebb nincs is, hiszen az olvasó ember gondolkozik, holt és élő költők segítik az életben és lökik mélyebbre a szerelemben. Mert a költőknek csak egy dologban nem szabad megfogadni a tanácsát, amiről a legszebben beszélnek: a szerelemben. Ebben ugyanis nincs univerzális megoldás, minden szerelem tökéletesen különbözik, s a bölcsesség abban van, ha a szerelem mellett a barátságra, az emberségre, és a szeretetre helyezed a hangsúlyt. Látod, költészetről kívántam beszélni, s máris emberi értékekről esik szó! Mert nincs valódi költészet emberség nélkül. Az emberségben pedig benne foglaltatik a gyarlóságtól a nagyszerűségig minden, csak egyvalami nem: a gonosz. Az emberség éppen az, ha valaki nem gonosz. A gonosz legyőzhető, s le kell győznünk, újra meg újra, s erre a legjobb fegyver nem a szablya, hanem a penna. A gonosz meg akar győzni, hogy egyed, igyad, olvasd azt, amit ő tart fontosnak, hogy ne gondolkodj, ne beszélj, különösen holt és élő költőkkel ne! Szóval: zabálj, vedelj, fogyassz! El akarja venni a kedved a művészetektől, az irodalomtól, s elhitetni veled, hogy az valami elszállt dolog, holott hidd el, hogy annál gyakorlatibb nincs, mint hogy szépséget és bölcsességet emelj saját életedbe. Márpedig a művészet célja éppen ez, azáltal, hogy felébreszt. Hé, ember! – vagy: Hé, érettségiző diákok! – vagy: Hé, tanárok! A költészet éberré kell hogy tegyen!

Nagyon tömören és röviden foglaltam itt össze, hogy mit gondolok a magyar irodalomról, a költészetről, s még csak pár sort tennék hozzá. Sokat tűnődtem mostanság a tapasztalásról, s arról, hogy az ember sokszor csak azt érti meg, amit saját bőrén érez, de az embernek van „szellemi bőre” is, amely a nyelv, amit beszél, amit olvas, s hogy ezen keresztül is lehet szerezni igen értékes tapasztalatokat. Ekképpen jutottam én el mostani álláspontomig, amely nem is annyira a témához csatlakozik, mégis fontos, hogy tudniillik van egy magyar író, aki egyszer valahol azt írta, vagy mondta, hogy ő „Nem népben, és nem nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodik.” – Ez számomra nagyon megosztónak tűnt, de értettem, hogy miért mondja. Mindenesetre én más úton, módon arra jutottam, hogy én meg nem alanyban és állítmányban, hanem közösségben, emberben, és lélekben gondolkozom.