Irodalmi Jelen

Két új Nagy Bandó-könyv gyerekeknek és szüleiknek

2009. május. 26. - 10:38

Két új Nagy Bandó-könyv gyerekeknek és szüleiknek: Nagyapám, nagyanyám és a vakond, és a madarak verses önvallomásait tartalmazó kötet, az Ami a bögyünkben van.

Nagy Bandó András:

NAGYAPÁM, NAGYANYÁM ÉS A VAKOND

Egy nagyszülőket égbe emelő, több kis részből álló nagy mese, melyben egy kis unoka mesél a vidéki élet szépségeiről és örömeiről, no és persze derűsen, humorral átitatva a vakond kalandról.
A kötetet Medveczky Ágnes meseszép illusztrációi ékesítik.

KI VAGYOK ÉN?

Ha tudni akarod, hogy ki vagyok, elmondom: egy kisgyerek vagyok. Az anyukám és az apukám gyereke. Amúgy meg a nagyapámnak és a nagyanyámnak az unokája. Meg a kovászos uborka nagy barátja. És a híres pogácsaszaggató. És Holdleső.
Ha nagyon akarnám, mesélhetnék magamról is, de velem még olyan kevés dolog történt, hogy az nem lenne elég egy meséhez. Anyukámmal, meg apukámmal sok minden történt már, de ők megmondták nekem többször is, érthetően, szóval a számba rágva, hogy ezekről ne beszéljek. Nem azért, mintha nem lenne érdekes, ami velük történt, de ha olyan is történt velük, ami nem tartozik másokra, akkor azt egy gyereknek nem illik elmesélni. Még akkor se, ha az a valami nagyon érdekes. Például azt is elmesélhetném, hogy a múltkor… Nem. Azt se mondhatom el. Mert akkor anyukámmal és apukámmal összekötjük a bajuszt. Pedig nekem nincs is bajuszom. Meg talán még a sarkamat is hátra kötik. Ezt ugyan nem értem, mert a sarkam hátul van, de ha nagy leszek, biztosan megértem. Mondjuk, azt sem éretem, amikor az egyik rossznak tartott barátomnak azt mondják a szülei, hogy szíjat hasítok a hátadból. Lehet, hogy ő sem érti, és az is lehet, hogy a szülei se értik, csak mondják, mert nekik is ezt mondták a szüleik, amikor ők kicsik voltak. Meg rosszak. Csak arra már nem emlékeznek. Pedig vannak dolgok, amikre emlékezni kell.
Nekem is vannak már emlékeim, de azokra még senki sem kíváncsi. Biztosan azért, mert nekem még nincs unokám, aki kíváncsi lenne a nagyszülő emlékeire. Igaz, én meg nem vagyok nagyszülő. De nekem van nagyanyám és nagyapám.

NAGYAPÁM

És jobb, ha elmondom az igazságot: én most a nagyapámról szeretnék mesélni, vagyis a nagyapámról, meg egy vakondról. Az is lehet, hogy nem egy vakondról, hanem több vakondról. A vakondnál soha se lehet tudni, hogy vakond, vagy vakondok. Mert igaz ugyan, hogy lát az ember egy vakondtúrást, és ilyenkor azt gondolhatja, hogy azt a kupac porhanyós földet egyetlen vakond túrta ki, ami többnyire igaz is lehet, mert mért is túrna egyetlen vakondtúrást két vakond, vagy több vakond?
A vakondtúrásról tudható, hogy mindig egyetlen vakond túrása, ritkán sem lehet másképp. Ha mégis két vakond túrna ki egyetlen kupac földet, az azt igazolná, hogy a vakondok, vagyis a vakondokok képesek összefogni. Ilyenkor az lehet, hogy egyik vakond túrja az egyik oldalról, a másik meg a másik oldalról, végül a föld egy közös kupacban túródik föl a föld fölé. Hogy ennek mi köze a nagyapámhoz, arról majd később, de van köze, az biztos.

NAGYANYÁM

A nagyanyámról is szeretnék mesélni, mert ő is látta a vakondtúrást, vagyis hát a vakondok túrását. Mert a vakond túrását akár úgy is mondhatnám, hogy a vakondok túrását, sőt úgy is, hogy a vakondokok túrását.
Nagyanyám nemcsak látta, de sajnálta is a nagyapámat, aki minden reggel a kertjükben tanyát verő vakondok üldözésre indult. Mert bizony az én nagyapám nagyon eltökélt ember. Nem könnyen adja föl a küzdelmet. Megy és harcol, mindenféle ötleteket kieszelve, de addig nem nyugszik, amíg ő nem lesz a győztes. Ilyen az én nagyapám.
Nagyanyám, aki jól ismeri a nagyapámat, elvégre hosszú évek óta élnek együtt, csak állt a verandán, és mosolygott ilyenkor, én meg csak lestem a nagyapám küzdelmét, és hallgattam. Úgy hallgattam, mint a sír, mert a nagyapám azonnal pisszegett, ha megmukkantam. Úgy gondolta, hogy ha megmukkanok, ha csak egy aprócska szót is kiejtek a számon, elijesztem az éppen túró, és a kezében ásót szorongató nagyapámról mit sem sejtő vakondot. Ezen mosolyogni se mertem, mert akkor a nagyapám azt mondta volna, hogy ne mosolyogjak, mert a hangos mosolygás is elriaszthatja a vakondot.
Az elriasztást persze nem úgy értem, hogy elriad a vakond, és aztán soha többé nem látjuk. Inkább úgy, hogy ha a nagyapám fölemelt ásóval a kezében ott áll a vakondtúrás mellett, hogy kibillentse a túrás alól a vakondot, jobb, ha nem ijesztem meg a mukkanásommal és a hangos mosolygásommal, mert akkor fölöslegesen áll ott a túrás fölött a nagyapám. Úgy értem, hogy egy ideig, mert az elriadt vakond kis idő múlva újra túrni kezd, csak akkor megeshet, hogy a nagyapám nem lesz már résen, mert odébb lép, azt gondolva, hogy a vakond végleg abbahagyta a túrást.

A VAKOND

Persze a vakond nem az a fajta, aki csak úgy leáll, és többé nem túr. Van annyi esze, hogy ha zajt hall, egy időre abbahagyja a túrást, pont úgy, mint amikor munkabeszüntetést tartanak a munkások, és csak akkor folytatja, ha én már nem pisszegek, és nem mosolygok hangosan. Ekkorra persze a nagyapám figyelme is alább hagy, és nem észleli, mikor kezdett újra túrásba a vakond.
Ahogy mondtam már, ismerem a nagyapám eltökéltségét, azt a makacs kitartást, mellyel nekifog valamilyen munkálkodásnak. Ennek ellenére mondhatom, én ilyen eltökéltnek még sose láttam őt. És sosem gondoltam, hogy ilyen hosszan képes makacsul kitartani amellett a gondolata és akarata mellett, hogy márpedig annak a vakondnak innen, a pázsitos kisudvarból mennie kell.
Ahogy a nagyapámat figyeltem, nyugodtan mondhatom, ezt végképp eltökélte, és ha rajta múlik, ez a vakond, vagy ezek a vakondok előbb-utóbb menekülésre fogják a dolgot, vagy a nagyapám dobja ki őket. Az a baj, hogy ezt nem tudtam elmondani a vakondnak, mert nemhogy egy hangot, de még egy pisszegést se hallathattam. És ahogy mondtam is már: nem volt szabad kuncognom sem. Hangosan pláne.
Nagyapám eléggé bölcs ember, látott már egyet és mást a világban, így aztán az is kész csoda, hogy belekezdett a vakond elleni csatába. Mert hogy ez egy csata volt, és hogy ez egy igazi csatává lett, abban biztos vagyok.

A VAKOND NEHÉZ ESET

Nagyapám tudhatta volna, és talán tudta is, hogy a vakond nem egy könnyű eset. Ugyanis a vakond úgy tesz, mintha túrná a földet, mocorog a kupac, és azt hinné az ember, hogy a vakond ott van, ahol éppen mozog a föld, de ez nem így van. Lehet, hogy a vakond fél méterrel arrébb fúr, csak épp a túrás mozog, mert odáig ér a föllazított föld. Szóval, a vakond rafinált egy állatka, talán még a rókánál is ravaszabb. És legalább olyan kitartó, mint a nagyapám.
Szegény nagyapám ezt mind tudta, és mégis belevágott ebbe a végeláthatatlan küzdelembe. A nagyapám ugyanis tényleg olyan ember, aki egykönnyen semmit nem ad föl. Makacsul kitart amellett, amit elkezdett, mindaddig, amíg el nem mondhatja, hogy sikerült, megnyerte a reménytelennek tűnő csatát.
Ha úgy vesszük, a vakond épp olyan, mint a nagyapám, mert ahogy láttam, ő se adja föl egykönnyen. Pedig ha tudná, hogy milyen ember az én nagyapám, elgondolkodna azon, hogy érdemes-e ilyen makacsul küzdenie.
A nagyanyám békésebb. Ő ezt úgy mondaná, hogy béketűrőbb. A vakond ellenire csatára is azt mondta, hogy hagyja már békén a nagyapám, neki is élnie kell. És azt is mondta, hogy a vakond nagyon hasznos kis állatka, mert elpusztítja a földben lévő férgeket, rovarokat, gilisztákat. Nagyapám azt válaszolta, hogy ez így van, kétség nem férhet hozzá, de őt a földben lévő férgek, bogarak és giliszták egy cseppet sem zavarják, mert azok mind egy szálig ott vannak a föld alatt, láthatatlanul. Ha pedig így van, akkor a föld alatt élve nem túrják össze a nemrég vetett, és végre kizöldült füvet, ellentétben a vakondokkal, akik direkt. Mintha dacolnának a gazdával, aki ez esetben történetesen épp az én nagyapám. Mintha direkt élveznék, hogy elrondítják a megerősödött, szépen zöldellő pázsitot.