Nagy Abonyi Árpád - Budapest, retour (regényrészlet 1.)

Amikor az autóbusz megállt a Nyugati pályaudvarnál, én is leszálltam, és betértem a szemközti áruházba. Egy üveg vörösbort és némi ropogtatnivalót vásároltam – nem akartam üres kézzel beállítani, azt viszont, hogy virágot vigyek, túlzásnak találtam. Miután fizettem, begyömöszöltem a bort és a csipszeszacskókat a táskámba, s a biztonság kedvéért ellenőriztem az aluljáróban lévő térképen, hogy hol van Helga utcája. Szerencsére valóban közel volt, s nem kellett sokat gyalogolnom az esőben. A Nyugati téri kivilágított McDonald’s előtt megálltam egy pillanra. A felújított régi épületszárny csaknem tömve volt. Az egyik asztalnál tizenéves fiatalok ültek,fiúk–lányok vegyesen; falták a hamburgert, és itták a kólát. Jól látszott messziről is, hogy márkás cuccokat viselnek. Tele szájjal nevettek; a fiúk is, a lányok is.

Nagy Abonyi Árpád

Budapest, retour

(regényrészlet 1.)

Nem volt esernyőm, így vizes hajjal értem a 8-as számú ház elé. Azonban még mielőtt felnéztem volna  a házszámra, hogy megbizonyosodjam, jó helyen járok-e, azonnal felismertem az épület bejárati ajtaját a nagy, csavart keresztvasakról, amelyek a dugóhúzó spiráljára emlékeztettek. Eszembe jutott, hogy azon az éjjelen, amikor  először jártam itt, feltűnt a vaskos sarokvasak nyújtott csigavonala; nem sok pesti kapun látni ilyet. Az egyik ajtószárny nyitva volt, akárcsak azon az estén, s egy pillantra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha minden úgyanúgy történne, percről percre, lépésről lépésre, mint amikor először jártam itt, de hát egyik napunk sem lehet a másik tükörképe, ezt be kellett látnom.                                   
Mindenféle megfordult a fejemben, míg felfelé haladtam a lépcsőn, kezemben a degeszre tömött táskával. A második emeleti fordulóban Helga hangját hallottam.
– Szia Kornél! Erre gyere, vagy már nem emlékszel?
Emlékeztem is meg nem is: a pesti bérházak körfolyosói valahogyan egyforma labirintusnak tűntek: nehezen igazodtam el.
Helga a korlátra támaszkodva integetett a harmadik emeletről. Tehát már várt, gondoltam, és ez jól esett.  
– Szia! Jövök! – kiáltottam, és megszaporáztam a lépteimet.
Amikor felértem az emeletre, láttam, hogy piros pongyolában áll a bejárati ajtó előtt, de haloványabb kiadásban, mint amikor legutóbb találkoztunk. Ez meglepett, mert valahogy másra számítottam. Aztán újra arra gondoltam, hogy igen, már valóban várt, és talán épp az imént jött ki a fürdőszobából, s ezt akarja demonstrálni a pongyolával. Amikor azonban felértem a harmadikra, gyorsan megváltozott a véleményem. Noha a pongyola alól kirajzolódó alakja most is kifogástalannak tűnt, az arca elgyötörtnek látszott, s a bőre is sárgás-szürkés színű volt, mint az erős dohányosoké. Meg akartam ölelni, de kezet nyújtott, akár a férfiak.
- Jó hogy jössz, már vártalak. Gyere be! – mondta, és olyan erővel szorította meg a kezemet, mintha kapaszkodna.
Amint beléptem a lakásba, meglepődve láttam, hogy semmi sem változott: a nappaliban most is ott állt a sötét színű bőrfotel, rajta a szétdobált újságokkal, s a magas mennyezetű konyha falai most is csupaszon fehérlettek, és a konyha sarkában még ott álltak festékes vödrök is. A konyhaszekrény egyik darabján még mindig ott volt a festékcseppes műanyag fólia. Egyetlen újdonság volt csupán: az  egyik falhoz tolt székre egy óriási falióra volt támasztva, afféle, mint amilyenek a vasúti pályaudvarok termeiben láthatóak. Nyilván nem volt, aki szöget verjen a falba és felakassza, gondoltam, de nem szóltam semmit.
- Jól megáztál – jegyezte meg Helga, és helyet foglalt a konyhaasztalnál.
- Hát igen, ősz van – mondtam, mert hirtelen nem jutott más eszembe. Leültem én is.
- Töröld meg a hajad! Van törölköző és hajszárító is a fürdőszobában.
- Kösz. Azt hiszem, megszárad magától is.
Helga fürkészve nézett rám, mintha azt latolgatná, vajon érdemes-e bármit is közölnie velem. Magam mellé húztam a táskámat, és csupán, amikor az asztalra tettem a bort és a csipszet, akkor tűnt fel, hogy jegyzettömbről letépett lapok borítják az asztallapot. Mindegyik lapon egy-egy név szerepelt, férfi és női nevek is.
Talán csak nem valamiféle jóslás folyik itt is, gondoltam.
- Én nem iszom, de ha akarod, kibontom a bort. Vagy mást innál?
- Te nem iszol?
- Nem – mondta Helga, - de enni ehetek.
A csipszeszacskó után nyúlt, és gyors, gyakorlott mozdulattal kibontotta. Belenyúlt, és bekapott néhány burgonyaszirmot. A konyhában lassan szétáradt az ízesített csipsz jellegzetes illata.
- Sajtos – jegyezte meg. - Eltaláltad. Ez a kedvencem.
- Az enyém is.
- Nolám, akkor máris van bennünk valami közös – jelentette ki.
Ekkor a nappaliból, úgy tűnt, neszezés hallatszik.
- Van söröm is.
- Az jó lesz – mondtam, mert máris megszomjaztam.
Helga felállt, és kivett a hűtőből egy üveg HB-t. Közben gyorsan hátrafordultam, de nem láttam semmit. Miután kibontotta az üveget, és előrehajolva az asztalra helyezte, pongyolája kissé szétnyílt, s látni engedte a mellét a bimbók udvaráig. Gyorsan összehúzta magán, és szedegetni kezdte az asztalról a jegyzetlapokat.
A számhoz emeltem az üveget, és ittam egy kortyot a hideg italból. Most én kezdtem méregetni. Néztem a kezét, az ujjait, amint egyenként felveszi a lapokat az asztalról, és egy kupacba helyezi. Néztem a körmeit, és meglepve láttam, hogy némelyikről kezdett lekopni a lakk. Aztán az arcát fürkésztem, amelyen kialvatlanság nyomai látszottak, s egyszeriben védtelennek, gyengének és főképp boldogtalannak láttam. Mintha hirtelen megöregedett volna. Rá volt írva az arcára, hogy valami igencsak emészti.
- Megbízom benned – szólalt meg váratlanul, fel sem nézve.
Szóval mindjárt a tárgyra tér, gondoltam. Közben befejezte a jegyzetlapok rendezgetését.
- Megbízom benned - ismételte.
- Az jó – mondtam – de miért kellene megbíznod bennem?
Nagyot sóhajtott.
- Valamit el kell mondanom. Csak nem tudom, hogyan. Már egy ideje emésztem magam.
- Hát akkor rajta, ki vele! – biztattam.
Felkelt az asztaltól, és kivett a hűtőszekrényből egy doboz narancslét. Egy nagy borospohárba töltötte, és hirtelen felém fordult.
- Terhes vagyok.
- Nagyszerű, gratulálok – mondtam gyorsan, szinte önkéntelenül, de azonnal éreztem, hogy nem a megfelelő módon reagáltam. Hirtelen izzadni kezdett a tenyerem.
- Köszönöm – mondta, és keserűen elmosolyodott. – Szép tőled. De jó, ha tudod, hogy te vagy az apa.
Megmeredtem. Egy ideig csend volt. Hallani lehetett a falióra percmutatójának araszolását.
- Én? – nyögtem néhány másodperc múlva, és gombócot éreztem a torkomban.
- Te bizony! – szögezte le, és láttam, hogy ismét méregetni kezd. Meghökkentem. Egyszerre világossá vált Helga furcsa viselkedése, a jegyzetlapok az asztalon, és így tovább... Persze, ez  nyilvánvaló volt, csak úgy látszik, nem tudtam olvasni a jelekből, gondoltam. Csaknem pánikhangulat tört rám, és majdnem elkövettem azt a még nagyobb hibát, hogy megkérdem, biztosan tőlem van-e a gyerek. Eszembe jutott ugyanis első látogatásom, a fregolin száradó színes férfi fehérneműk; eszembe jutott Onazisz, és magam előtt láttam, amint érkezésem előtt, illetve távozásom után nagyokat kefélnek.
– És Onazisz? – kérdeztem kábán.
– Onazisz? Ugyan már! Csak barátkozunk, de nincs közöttünk semmi komoly.
Köztünk sem volt semmi komoly, eddig legalábbis, gondoltam, és akárcsak előző alkalommal, most is úgy éreztem, a bolondját járatja velem. Ivott egy korty naracslét, miközben engem nézett. Most eltűnt tekintetéből a fáradtság: szenvtelen, csaknem hideg volt fürkésző pillantása. A férfiakkal ellentétben a nők sohasem a testedet akarják igazán, hanem a lelkedet, mondogatta mindig Big Boy, s most úgy éreztem, teljesen igaza van. Egérfogóban voltam, és úgy tűnt, nem lesz könnyű szabadulnom.
– Szóval csak azt akartam mondani, hogy gondolkodjál ezen. Három abortusz után nincs kedvem elvetetni a gyereket. Lehet, hogy többé nem is lehetek terhes.
Melegem lett, ittam hát néhány korty sört.  Három abortusz?! Hittem is, meg nem is. Egyszerre olyan érzésem támadt, hogy tisztességtelen játszmát játszanak velem. Gyorsan meggondoltam magam:
– Honnan tudod, hogy nem Onaziszé a gyerek? – kérdeztem meg mégis.
Le-fel húzogatta a hüvelyk- és mutatóujját a pohár nyakán.
– Most mondtam. Onnan, hogy nincs közöttünk semmi. Csak barátok vagyunk.
Ekkor újra neszezés hallatszott a nappaliból, de ezúttal hangosabban.
- Van nálad még valaki? – kérdeztem.
- Csak a kisfiam - mondta, és elnevette magát.
- Kicsoda?! A kisfiad?!
- Igen, a kisfiam. A Petike.
Ez már sok volt. Felpattantam a székről, és a nappali felé indultam. A dohányzóasztal és a bőrfotel között, kezeslábasban, egy egyévesfoma csecsemő ült, és épp a fotelről rángatta le az újságokat.
Megfordultam, és gyorsan visszamentem a konyhába. Helga felemelt szemöldökkel, várakozóan nézett rám.
- Ez tényleg a te fiad?
- Miért, kié lenne?
- És csak így magára hagytad a szobában?!
Elmosolyodott, és félresimított egy hajfürtöt a homlokából.
- No látod, jó apa lenne belőled. Gondoskodó.
Alig kaptam levegőt. Újra ittam egy kortyot.
-Ugye te most hülyéskedsz velem?
-Úgy nézek ki?
Lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet. Már végképp nem találtam sem szépnek, sem vonzónak. Kezdtem átkozni magam, hogy egyáltalán kapcsolatba  kerültünk, hogy egyáltalán szemet vetettem rá. Úgy látszik, nem csalt múltkori előérzetem, gondoltam, itt valóban le fogják nyúzni a bőrömet.
- Tehát már meg is született – mondtam alig visszafojtott indulattal.
- Nagyon vicces – mondta elfintorodva –. Tőled azért többet vártam – tette hozzá aztán.
Fogalmam sem volt, hogy mit várt tőlem, és egyebként sem szerettem, ha várnak tőlem valamit. Egy ideje már én sem vártam senkitől semmit.
– Nem kell begyulladni – mondta aztán –, csak tréfáltam. Nem az én gyerekem. A szomszédok kértek meg, hogy vigyázzak Petikére néhány órát.
– A szomszédok?
– Igen, a szomszédok? Miért, mi van ebben olyan különös?
Ez a nő tényleg a bolodját járatja velem, gondoltam. De lehet, hogy csak szeret mindenkiből hülyét csinálni. Állítólag terhes, és még van kedve viccelődni.
Hallgattunk.
- Mindig azt gondoltam, hogy te más vagy, mint a többiek – szólalt meg egy idő múlva.
- Nem tudom, lehet – mondtam. – És most hogy gondolod?
- Majd meglátjuk, tőled függ.
A nappaliból egyszerre élénk gőgicséles hallatszott.  Valahogy csúfondárosnak tűnt ez az alig artikulált gyerekhang, mintha valami korai, megmagyarázhatatlan megérzéstől vezérelve gúnyolódna öntudatlanul, gondoltam, sőt, mintha a leendő, megszületendő csecsemő üzenne a kocsonyás, vizes magzatlétből általa.
Kiittam maradék sörömet, és felálltam.
– Gondolkodjál ezen – ismételte meg.
Nem nagyon tudtam mit mondani. Nyilván vannak ilyen egyéjszakás kalandok, amelyeknek ez az ára. Néhány napja alig vártam a Helgával való találkozást, most viszont már alig vártam, hogy befejeződjön.
- Jó, majd gondolkodom – válaszoltam.
- És jelentkezzél majd, ne én keresselek, jó?
- Jó, majd jelentkezem – mondtam, és a táskám után nyúltam.

*

Kinn, a lámpák sárga fényében, óriás hópelyhek hullottak lassan, s rögtön el is olvadtak a járdán. Lám, végérvényesen itt a tél, gondoltam. Valójában persze Helga járt a fejemben. Sehogyan sem értettem, hogy mire megy ki a játék. Míg a metróállomás felé haladtam, képzeletben számtalan lehetséges variációt leforgattam, de valami miatt mindegyik valószerűtlennek tűnt, akárcsak az iménti találkozásunk. Helgának igaza van, ezen az ügyön még valóban gondolkodnom kell, tűnődtem aztán. Befordultam a sarkon, és a körút felé tartottam. Az egyik épület bejáratának küszöbén egy koldusforma férfi ült, kivül-belül teljesen elázva. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal egy szál átnedvesedett cigatettát igyekezett meggyújtani.

Folytatjuk...