Na igen, volt ez a Petőfi vagy kicsoda, a barguzinos. Született amikor és ahol egy költő születni szokott. Szlovák apa magyar öntudattal, mellé szlovák anya, rossz konstelláció, csak hígmagyarra futja, ahogy Németh László mondaná. De azért most lekenek itten róla egy ilyen kis izét.

Onagy Zoltán

A bőség kavarában

     Na igen, volt ez a Petőfi vagy kicsoda, a barguzinos. Született amikor és ahol egy költő születni szokott. Szlovák apa magyar öntudattal, mellé szlovák anya, rossz konstelláció, csak hígmagyarra futja, ahogy Németh László mondaná. De azért most lekenek itten róla egy ilyen kis izét. Róla, meg a Szendrey Ignác lányáról, akit elcsábított. Vagy az őt? Mindenesetre úgy, mint a vajas pirítóst a nyalka sügér. A bőség zavarában. Mert annyi bennem itt a mély tudás, a tudás mélyen, hogy szinte magától kiárad. Most éppen róla. Mert költő volt. Haj danán!

    Utánanézhetnék éppen, hogy hívták ezt a nőt, de úgyis mindegy. Már meghalt. Szeptember végén. Vagy március idusán? Nem, az valaki más volt. Valami cézár. Július? Vagy Júlia? Csak egy dolog biztos: hogy mind meghalunk. Ez még velem is előfordulhat. Esetleg. Addig meg írogat az ember ezt-azt. Az olvasó meg elolvassa. Na ja, azért olvasó. Mert tudni akar valamit. Például erről a nőről. A Mariról. Vagy nem Mari? Talán Júlia? Vagy mégis Mari inkább? Ilyenek ezek a nők! Még a nevükben sem lehet biztos az ember.

    Ezért aztán az íróember, más néven én, csak üldögél és írogat. Nézelődik. Jár ide, jár oda. Nem feledkezik el bizonyos születés- és névnapokról, nem módfelett okos, nem túl iszákos, nem jelentősen bolond. Figyel, nézelődik, gyűjtöget. Hazajár. Otthon is olyan, ami nagyjából megfelelő. Van. Betölti a WC-t. Nem nyomul. Nem tudni, mire vár, de vár. Attól még lehet minimalista. A lehető legkevesebbre emlékszik. Elég az.

    A fontos, hogy az ember igazi férfinak szülessen. Ha valamelyest is ad magára. Nem úgy, mint az a juhász ott túl a Nagykörúton. A nagy magyar pusztán, ahol a tejfölös paprikás csirke magától nő az árokparton. Juhásznak született, meg Gyulának. Valami az is, nem mondom, de ha igazi férfi lett volna, mint, mondjuk, én, akkor ki lett volna téve veszélynek, hogy egy olyan nő belészeret. Vagy nem szeret bele, ami magától értetődően még borzasztóbb.

    Arról már nem is szólva, mi van akkor, ha egy olyan nő egy másik ilyen nőbe talál beleszeretni. Mint az a Tormay. A Cecil. Aki majdnem Nobel-díjat kapott. Hogy jöhet ez ahhoz? Az ilyen nekem ne beszéljen. Na jó, írt valami könyveket, meg szerkesztgetett. Reggelt? Napkeletet? Napestét? Írtam én abba? Képzelhetni, milyen lap lehetett. És mi ez még ahhoz a sértéshez képest, hogy nem belém volt szerelmes! Egyszerűen képtelenség megérteni. Ha én nő lennék, ami ugye nem lennék, de ha mégis, hát biztos, hogy nem nőbe lennék szerelmes, hanem egy igazi férfiba. Például belém. Akiből csak úgy árad.

    Hogy szem szárazon ne maradjon.