Utazás az utazásba (a Látó májusi száma) - Bölcsészlány olvas

Sokféleképpen fel lehet fűzni egy folyóirat-számnyi gondolatmenetet egyetlen füzérre. Ami nekem mindenünnen előbukkant olvasván, akartam vagy nem, az az utazás volt a Látó májusában; és ez független attól, hogy mintegy mellesleg történetesen az interneten utazok és találok irodalmat. Nem véletlenül juthatnak eszünkbe Batsányi szavai a cím kapcsán, mottóként és iránytűként meg-megjelenik, akármerre kattintgat az ember –  tudhatja, nem vesztette el minden régi mondanivaló az aktualitását. Hiány nincs a műfajokból sem, szépen összegyűjtve minden, ami kell; ha versre vágytam, ha némi fantáziával telt prózára avagy izgalmas gondolatmenetre, mind megkaptam. Nem is akárhogyan: ezek az erőteljes gondolatvilágú művek mindegyike ott hagyja nyomát az emberben, és nem is lehet tudni, meddig dolgozik belül.

Bölcsészlány olvas

Utazás az utazásba

Látó – a szépirodalmi folyóirat májusi száma

    Kezdve a versekkel, nem is olyan szokatlan, hacsak nem témájukat tekintve nem divatos, de csaknem mind elvágyódik. Idézi a telet, egy szebb világot, egy régi, szomorú történetet, egy távoli világot, és sok-sok irodalmi alakot, vagy annak csak felbukkanó árnyát, de ez is elég ahhoz, hogy végiggondoljuk mindazt, amit bennünk megmozgat.
Kovács András Ferenc verseinél a hamleti helyzetekben magunkra ismerhetünk, mint ahogy a világ más tájaira kalauzoló színpadok költői éterbe helyezése is mind ugyanoda fordul vissza. Mert az utazás, a más tájakra, más időkbe, a fikcióba való út mindig ugyanarról szól, amit már Homérosz megalapozott: az emberről, s az embernek a világgal való ambivalens viszonyáról. A létet feszegetik itt, villanásnyi síkváltásokkal, a színház ősi szimbolikájával, mint ahogy ezt a kérdést járja körül Kirilla Teréz is haiku-ciklusában, egy nem annak tűnő, de nagyon emberközeli, a sok kicsiből kerek egészet alkotó műfaj történelemláttatásával, s egy zárójeles jelenet más megvilágításba helyezésével. László Noémi verseiben is: nem a mi számít, hanem a hogyan; nem átall – és milyen jól teszi – a magyarságról írni ma, egyszerűen, pár mondatban, gyerekversnek beillően, és tiszta szívvel. Farkas Wellmann Endre verseit át-meg átszövik a keresztény mitológia világunkat ugyanígy átható toposzai, de úgy értelmezi újra, hogy az újat a régibe transzformálja; tagadva és mellette állva egyszerre; s egy-egy szavával új irányba noszogatva az olvasó berögzült gondolatmenetét, kizökkentve a megszokott kerékvágásból.
Aztán itt van Radnóti, mert eljön mindig az ő ideje is néhány emberöltőként, amikor újra és újra megállapítjuk, hogy nem véletlenül emlékezünk rá, és nem csupán kegyeletből. Mert versei, egy olvasandó és egy elemzett ugyanarról szól, amiről ma próbáljuk „tépni a szánkat” és egymást; csak ő sorsával hitelesítette magyarságát. Megerősítés, hogy ő sem csupán könyvespolcra való porfogónak, hanem kinyitni és élővé tenni.
    Ami a kisprózát illeti, egyre inkább kiforrja magát újra a műfaj, kikristályosodik; például Selyem Zsuzsa néhány mondatnyi villanásai, amikor úgy játszik a narrációval és világát úgy építi föl apró, újsághírszerű, de mikrotörténetet idéző sorsdarabokkal, hogy az olvasó kapkodhatja a fejét a szó szerinti történések meghökkentő valóságosságán. Szabó Róbert Csaba beszélő embere már egy kicsit folyamabb, mint az ember, akiről ír, akinek folyamatos beszédkényszere van, s ezzel kellene boldogulnia a világban, és meg is teszi – de megoldása társadalmunkat észrevétlenül és finoman a béka hátsó fertálya alá helyezi. Meta-beszéd ez, az irodalom, és azon keresztül az ember működéséről, a lényeget természetesen kihagyva, mert így van értelme. Van így értelme? Megállapítandó kinek-kinek magában. Váradi Nagy Péterrel pedig visszatérünk az utópiák és antiutópiák, a tárgyilagos (?) társadalomrajz irányvonalába. Az ember eleinte próbálkozik, milyen városról is lehet szó az Urbiában, s mikor rájön, hogy nem hasonlít, sőt, egyre kevésbé bármely városra, akkor gyanút foghatna, de mégsem teszi, mert a szöveg átkerül a fikció kategóriába az olvasó fejében. De a szerző több ízben is becsap minket, mert hiába hinnénk, hogy ez valami fantazmagória; hiszen minél elrugaszkodottabb s minél fiktívebb, annál jobban nő bennünk az ambivalencia a szöveggel és a szöveggel takart létező vagy nem létező valóságdarab  iránt, s annál biztosabbak lehetünk, hogy ez a szöveg rólunk szól. De még ezen is lehet csavarni egy utolsó mondattal úgy, hogy az egész addig szépen felépített és interpretált világ fenekestül felboruljon. Az ember ősi vágyaival játszik a szerző, az utazással, a mesével, a halottak feltámasztásával, s ha úgy tetszik, tekinthetjük kritikának vagy bármi másnak, nem von le abból semmit, hogy át lettünk verve – és nekünk ez jelen pillanatban mindent végiggondolva jó.
A történelem, az irodalom és a vallás fonódik össze a folyóirat hasábjain és az azokban tett utazásokban. Magyari Ágnes írása önkeresés: egy ember keresi saját helyét a világban, s eleinte csak fokozatosan derül fény a mibenlétére: egy emberről van szó, egy emberről Jézus korában, egy emberről, aki Júdás, valamint egy emberről, aki egy őt író modern, helyét nem lelő író, akivel és akiben minden összekeveredik egy napon, mint ahogyan ez sokunkkal megesik, s visszakanyarodva az önmagában talált Júdásra leli meg talán saját útját. Bodó Márta a történelemfelfogásunkat feszegeti két mai erdélyi, női emlékíróval kapcsolatban; jó, ha tudjuk, ha tudatosítjuk a női és férfi történelem különböző voltát. A világot mi formáljuk, és az is formál minket, de egyáltalán nem mindegy, mit hagyunk magunkba szűrődni.
Weiner Sennyey Tibor pedig azt mutatja nekünk, hogy Borobudur, Jáva szigetének a földöz rögzített szege ugyanolyan szent hely, zarándokhely, mint Dante Isteni színjátéka, mi több, egymást tükrözheti a buddhista és a keresztény alkotás, mert belső utazás mindkettő, mely az embert lényegileg átmozgatja, a költészet és az építészet örök alkotásai együtt vagy külön, de ünneppé tehetik az embernek a saját mélyébe tett utazást, s egyúttal a hétköznapokba való visszatérést is segíthetik; ha képesek vagyunk odafigyelni.
Mintha valamiféle rácsként borulna az újság fölé egész kultúrtörténetünk; az európaiság, a kereszténység, a történelmünk, az irodalom, mely meghatároz minket; és ha tudatosan odafigyelünk magunk köré, látni fogjuk, mennyivel gazdagabb a világ, amelyben élünk, pont ezek miatt a kereszteződések miatt, melyek átfonják az életünket, ha hagyjuk.

Stenszky Cecília