Kókai János: Választás

Kókai János sz.1972. Budapest,  költő, író, drámaíró.
Életrajzi állomások, publikációk: 

Írásai eddig a Magyar Napló, a Hitel, a Liget, valamint a Napkút c. folyóiratokban jelentek meg.

Társulata rendszeresen színre viszi színdarabjait. 

KÓKAI JÁNOS

VÁLASZTÁS

Gondoltam, valahogy megpróbálom túlélni ezt a vasárnapot, elmegyek a Szépművészeti Múzeumba, végignézem az egész németalföldieket, mert bár kint tűz a nap, ilyenkor legjobb a   múzeumban ezeket a hideg tájakat bámulni, akkor még nem tudtam, hogy ott újra látni fogom őt, akkor még csak a buszmegállónál tartottam, akkor még iszonyattal nyomakodtam fel a járműre a forró gőzbe, ugyanis a légkondicionáló nem ment az utastérben, és legalább plusz tíz fokot rádobott a kinti hőségre, amikor leszálltam furcsa mód, hűvösnek éreztem a harminc fokot is, ingem teljesen átázva, szinte térképet rajzolt a hátamra, szóval mondhatni a felfrissülés érzésével haladtam a múzeum felé, bizonyítva a tételt, hogy minden csak viszonyítás kérdése, jegyet váltottam, igyekeztem kikerülni a turista csoportokat, és a kedvenc termem felé vettem az irányt, a németalföldiek felé, rögtön meg is álltam a legelső képnél, néztem a szinte talajig érő felhőket, elképzeltem, hogy készülhettek a részletek, lassan haladtam a vonásokon, mindig addig álltam egy kép előtt, addig koncentráltam, amíg  minden részletet teljesen meg nem figyeltem, ami után valami mély unalom járt át, valami idegenség a képtől, saját ruhámtól, tudtam, hogy mindig ez lesz, de mégis, akár egy drogfüggő ezért a néhány röpke pillanatért vállaltam, hétfőn úgyis az irodában adatokat rögzítek, és az a fajta monotonitás észnél tartott, mintha  az a következetesség kötne a mindennapokhoz, most is ott álltam, és összehúzott szemmel figyeltem a képet, amikor valami miatt jobbra néztem kilépve az addigi nézőpontból, igen, talán az illat volt, ami feltűnt, azaz ismerős illat, ahogy megláttam kopaszodó fejét, fémkeretes szemüvegét, szürke zakójában, hirtelen nem tudtam mit csináljak, sosem szerettem, ha egy ismerős, jelen van, amikor tanulmányozok, ez rendkívül zavart, most két választásom volt vagy megpróbálok észrevétlenül távozni, reménykedve abban, hogy Ő nem látott meg vagy pedig itt maradok, és megpróbálom elfogadni a kialakult helyzetet, nyilvánvalóan, ha most sikerül is távoznom a teremből, ha ki is jutok az épületből, nem lesz más választásom mint, hogy haza menjek, viszont legalább két órába telt, amíg rászántam magam, hogy elinduljak ide a múzeumba, tehát, akkor ezt a két órát kidobott két órának kell minősítenem, nem számolva még azt a másfelet, ami az oda-vissza utat jelenti, másrészt, ha haza érek ismét elhatalmasodik rajtam az unalom, egész egyszerűen el lesz rontva az egész vasárnap és már sem időm, sem kedvem nem lesz, hogy ezen változtatni tudjak, márpedig, megint így elherdálni egy vasárnapot, mint az előző nem tudom mennyit, ez nagy hiba volna, szükségem van a sikerült vasárnapokra, hogy egyensúlyban legyen a hét többi napjával, egy vasárnap képes kiegyenlíteni a hét többi napját, persze itt egy jól sikerült vasárnapról beszélek, nem másról, különben az adatrögzítés folyam részévé válok, de így ezek a vasárnap-zökkenők mindig megakasztják ezt a folyamot, tehát mintegy megfagyva álltam ott a kép előtt, és ezen az egész problémán igyekeztem kiigazodni, ha úgy döntök, hogy maradok, akkor viszont létre kell hoznom magamban a közömbösítést, úgy kell tekintenem kollégámra, mert, hogy róla van szó, ahogy az adatrögzítés közben képes vagyok rá, vagyis nem létezőként, számtalan alkalommal, amikor lejár a munka időm, és szintén jobbra nézek, látom ezt a kopaszodó, fémkeretes szemüveges fejet, és mindig elcsodálkozom, hogy ott van, hogy ki ez, hogy mit is csinál itt voltaképpen, persze ez néhány pillanatig tart, utána már képes vagyok rekonstruálni mindent, a probléma most, hogy ugyanezt kellene véghez vinnem itt a Szépművészeti Múzeumban, ugyanezt a semlegesítést, ami rendkívül nehéz, ha a tárggyal, a szemlézett tárggyal, érzelmi kapcsolatban van az ember, egész egyszerűen, tartok tőle, hogy kifigyelik ezt az érzelmi kapcsolatot köztem és a kép között, hogy kiszolgáltatom magam, hogy tudtomon kívül, valami általam ellenőrizhetetlen dolgot közlök, amivel bármikor visszaélhetnek, felhasználhatják ellenem, persze volt már néhány ilyen eset puszta véletlenségből, amikor egy tárgy megfigyelése után vettem észre, hogy közben engem is megfigyeltek, ez kellemetlen volt, ugyanis az eset után, bármikor találkoztam ezzel az ismerőssel az utcán, mintha furcsa mosoly ült volna a száján, tehát az hogy a vasárnapomat ilyen módon aláásni látszik ez a véletlen kialakult helyzet, egyáltalán nem túlzás, és még mindig csak itt állok a kép előtt, és nem tudok mozdulni, és ami még rosszabb a kollégám is ugyanolyan mozdulatlanul áll a kép előtt és ő sem mozdul, két választás van vagy ő is teljesen elmerült a kép megfigyelésében, és nem vett észre, és még mindig megfigyeli a képet, közben persze tudtán kívül én is megfigyelem őt, aminek ha tudatában lenne nyílván nem örülne vagy pedig már rég észre vett, és ő már előbb megfigyelt engem, miközben én a festményt figyeltem meg, ebben az esetben viszont most mind a ketten megfigyeljük egymást, ami a legrosszabb helyzet, ami csak előállhat, igen, most már lassan tíz perce állunk egymás mellett, így azt kell hinnem, hogy ténylegesen egymást figyeljük meg, egyetlen egy mozdulat eldöntene bármit, de nyílván egyikünk sem akarja elárulni magát, mindketten próbáljuk a látszatot fenntartani, hogy az előttünk álló festményt figyeljük meg, a terem most teljesen kiürült, csak mi ketten állunk egymás mellett, a saját magunk által kiválasztott képet figyelve, vagy legalábbis ezt a látszatot keltve, ismét két választás van vagy valamelyikünk megtöri ezt a mozdulatlanságot, ezzel beismerve, hogy az elmúlt percekben valójában mire is koncentrált vagy pedig nem mozdulunk egész a zárásig, ahol a teremőr majd nyílván felszólít minket a távozásra, ebben a percben egy japán turista csoport özönlött be a terembe, így elsőre legalább húszan lehetnek, és egy tömbben mozognak, pontosan felénk tartanak, körbevesznek annyira, hogy a szemem sarkából már nem is érzékelem kollégámat, legalább tíz percig tart ez az egész, ez a lökdösődés, aztán lassan átszállingóznak a másik terembe, ekkor megint a kollégám felé sandítok, de nem érzékelem a jelenlétét, nagyon picit arra fordítom a fejem, de sehol semmi, egész óvatosan körbe nézek, és látnom kell, hogy nincs sehol a kollégám, most két választás van vagy kihasználta az alkalmat, amit a japán turisták nyújtottak és diszkréten távozott vagy pedig itt sem volt vagy egyáltalán nem ő volt, aki itt volt, mindenesetre most vagy folytatom a festmények nézegetését, megfigyelését vagy haza megyek, nyilvánvalóan ez az incidens nem hagy nyugodni, így nem hiszem, hogy megfelelő műélvezettel tudnék adózni kedvenc képeimnek, tehát úgy döntök, hogy lassan megindulok a kijárat felé, közben végigfigyelve, hogy kollégám nem bukkan-e fel valahol, természetesen a vasárnapom további része azzal fog eltelni, hogy végigelemzem e véletlen találkozás lehetséges következményeit, de most csak a kijáratra igyekszem gondolni, semmi másra.