Nagy Zopán: "A sárga levél"

    Segítened kell! Bár félek, amire ideérsz, az Időt én már nem ismerem, s nem tudom mérni látásommal, mi új, mi régi, vagy mi holt, esetleg fél-holt köröttem... A romlott homok „paradicsoma” ez, az Ész száraz s porlandó magánya.
    Siess! Én nem mehetek. Már ezerszer próbáltam, de nincs határ, nincs út kifelé – mindannyiszor eme körbe kell visszatérnem, ez az egyetlen bázis, ahol tereket érezhetek...
    „Templomok” állnak itt, Háromszög alakú építmények (mindegyik pincékkel, romos alagutakkal), tele tömény és szomjas szomorúsággal. Tizenkét Háromszög négy-négy fallal, tizenkét méterenként körbe-körbe... Naponta járok egyikből a másikba, és sohasem iszom, mint vályog- és aranypor lepte herceg kuksolok a sárgás épületekben...
    Homok szivárog leheletemből – a szív pedig itt sisteregve szúr! Emberi lényt még nem láttam, és tükör sem születik erre – üveg is csak agyamban villan. De lépések vannak. Éjjel. Nyomok nélkül. Hangok álmosan, végzet nélküli pusztulással...
    A termekben ülök, homok, agyag, hályog, majd okker-ködök, tompa narancs-fények egy-egy percben, de a nyitott ajtókon át nem tudom, hogy kint-e a fény s bent-e az árny, vagy fordítva...?
    A sárga Háromszögek bizsergéssel és borzongással teltek. Pedig semmi kopogtatás vagy dörömbölés. (Legszörnyűbb érzés itt a Nem-érzés.) Éppen ezért siess! Hiszen a közöny-szerű őrület kaparássza elmémet. Igyekezz, mert érzelmek nélkül sorvadok tompa, sárgás folttá...!
    Most egy oltár előtt gabala edénykékbe szórom a pokolkő-törmeléket, a sárgaréz-vért és az aranyhomokot, melyeket a falakról vakarok le. Gyertyák fölött rázom az edényeket, hogy a hőtől (három nyelésem megszabadít az akadályoktól) nedvesség-tartalom szálljon föl a keverékből. Azokat szippantva táplálkozom.
    A félbevágott koponyákon egyszerű és rémséges ábrák, mintázatok. („Csak semmi giccs! Most furcsa idők járnak.”)
    A fal tövében szűk és mély kút, csupán csecsemőket dobálhattak bele; legalább azok ordítanának! De nem. Idegzabáló a csend. Csak az álmok játszanak itt néha vékony, bántóan sipító hangszereken – s e trombitákat én mindig tákolmányokként látom, melyek fő tartóereje biztos, hogy emberi sípcsont...
    A ládák, amikre leülök, homok-dobozként omlanak össze, de már meglepődni sem tudok. A falakon (melyeken „doksit, padma, csima-purma, u, ú, padma!” és hasonló föliratokat látok) sosem járok át. Minden építményben, a fő-falon egy-egy  hímzett zacskó is lóg, színes homokkal csordultig telve. Az értelmetlenség „Totemei” ezek...
    Igyekezz már! Mert lassan a bánat is elkerül...
    Na és a polcok; mintha porból szőtt szolgák lennének: óriási könyveket tartanak. Ezek a kötetek fölemelhetetlen, másfél méter hosszú, méter magas dögök, sárga selymekkel bevonva, bódító, görcsös lapokból készülve. Nappal teljesen üresek, csak éjjel látok bennük rezgő délibábokat: nem létező állatokkal kanyargós utakon, vagy velőscsont-építményektől is félelmetesebb palotákkal, melyekről ismeretlen írásjelek folynak le a homokba...
     („Éjjel, éjjel, éjjel...” – mondogattam már többször is, de mikor van itt igazán éjjel?; hiszen a feketés homokszínek, és a pasztell-hártyák váltakozása hullámoztatja az eget; a Napot pedig megint csak fél-tudattal érzékelem, amint egy nagy, maszatos lepedőn át szivárog eme átkozott bázis felé...)
     Hidd el nekem, Te már ott jössz (az égtájat nem tudom) a horizont mögött, akárkinek is gondolod magadat, mert ez (mint oly sokaság) ész által már elrendeltetett!
     Még egy dolog, a legfontosabb: a tizenkét építmény középpontján, a nagy kör mértani metszéspontjában, a homokba süppedve ott áll a Tér „esszenciája”, az akár tucat embert is elnyelni képes Kagyló. Hatalmas, ágaskodó fodrai közül, sóhajtozó mélyéből elviselhetetlen Fény árad. Ő a Gyémánt-sárgák utáni és a Szűz-fehérség előtti Fény. A tizenkét állapotot összegző tizenharmadik. Ő az utolsó utáni, az első előtti, a ragyogástalan-ragyogó: „prima transzcendencia”. Az Időt és Vágyat Ő szipolyozza el. Igyekezz, ments meg! Mert Őt megközelíteni nem tudom, s közben a sárga, néma szél betemet, s leszek puszta por, kupacnyi aranypor...