Bárdos József: Kísértetregény - Második fejezet, amelyben a szőkékről lesz szó, és mellesleg belehallgatunk a helyi hírekbe
Az persze egyáltalán nem volt véletlen, hogy őfőnökasszonysága éppen Verát (ugyanis – titokban megsúghatjuk – így hívták a lányt) szúrta ki kávéfőző kiszolgálónak. Véletlenek nincsenek. Legalábbis ilyen dolgokban. Mert az, hogy csak pár hete dolgozott a könyvtárban, önmagában nem magyarázat. Hogy olyan csendesnek mutatkozott, mint amilyen, hát Istenem! Alacsony termetű volt, nem volt kövér, nem volt kopasz, egyszóval semmi olyasmi, ami elsőre megjegyzésre érdemessé tette volna. Illetve hát, mégis volt valami. Mert nem volt ugyan kopasz, de szőke volt (méghozzá valódi szőke). - A Kísértetregény első fejezete után: most itt a folytatás.
Bárdos József:
Kísértetregény
Második fejezet,
amelyben a szőkékről lesz szó, és mellesleg belehallgatunk a helyi hírekbe
Az persze egyáltalán nem volt véletlen, hogy őfőnökasszonysága éppen Verát (ugyanis – titokban megsúghatjuk – így hívták a lányt) szúrta ki kávéfőző kiszolgálónak. Véletlenek nincsenek. Legalábbis ilyen dolgokban. Mert az, hogy csak pár hete dolgozott a könyvtárban, önmagában nem magyarázat. Hogy olyan csendesnek mutatkozott, mint amilyen, hát Istenem! Alacsony termetű volt, nem volt kövér, nem volt kopasz, egyszóval semmi olyasmi, ami elsőre megjegyzésre érdemessé tette volna. Illetve hát, mégis volt valami. Mert nem volt ugyan kopasz, de szőke volt (méghozzá valódi szőke).
El lehet képzelni, hány szőke nős vicc hangzott el az utóbbi néhány hétben reggeli kávézás közben, nyitvatartási időben a polcok mögött, vagy zárás után, amikor igyekeztek elfogadható állapotokat teremteni másnap reggelre. Különösen a csupakerek Éva brillírozott, ami annál is különösebbnek tűnhet, mert ő is szőke volt. Legalább is látszólag. Van erről egy vicc. Valahogy úgy szól, hogy festik a hidat. Egy szőke nő áll a korlátnak támaszkodva, és nézelődik, amikor észreveszi, hogy az alatta lévő állványon dolgozó munkás nagyon bámul a szoknyája alá.
– Nahát, maga nem igazi úriember! – mondja a nő.
Mire a pasas így vág vissza:
– Úgy látom, maga se igazi szőke!
Hát Éva sem volt az. Valójában a seszínű barnák közé tartozott, de tavaly, amikor elhagyta a férje, fejébe vette, hogy inkább szőke lesz, hátha az több szerencsét hoz neki. Hát nem tudni, szerencsét hozott-e, de barátot (legalább is a kolléganők szerint) eddig még nem. Szeréminek nagyon nem tetszett ez a színeváltozás. Nem azért, mert nem szerette a szőkéket. Inkább azért, mert nem szerette a kiszedett szempillákat (pedig Éva lelkesen irtotta a sajátját, hiszen szemöldöke árulkodóan barna volt). És még inkább azért, mert ha Évára rájött a depresszió (és kéthavonta egyszer biztos rájött, e tekintetben megbízhatóbb volt, mint a vasúti menetrend), akkor egyfelől felfüggesztette az örökös fogyókúráját, és tömni kezdte magába a krémeseket, tortákat, habokat, másfelől elhanyagolta a haját, és két hét alatt ujjnyi barna csík nőtt a szőke fürtök alatt.
Most persze minden rendes író beiktatna ide egy tucat jó szőke nős viccet. Nem mondom, hogy rossz megoldás: telik a papír, szórakozik az olvasó. De hol találni egy tucat jó viccet, ami szőke nőkről szól? Na jó, egy-kettő akad. De az elbeszélő ezeket se nagyon meri emlegetni, mert erről is szól egy szőke nős vicc. Valahogy így:
– Miért szeretik a férfiak a szőke nős vicceket?
– Mert a humornak azt a színvonalát még nagy nehezen megértik.
Vera ugyan nem mesélt ilyeneket, de nem is tiltakozott. Nem kacarászott, de ha volt min, hát azért elmosolyodott. Ha a csúcson volt, hát esetleg még megjegyezte:
– Tök jó.
A legrosszabb Ágica volt. Vele Szeréminek sosem volt szerencséje. Amikor még csak első munkanapját töltötte itt a könyvtárban, azonnal és örökre vérig sértette, mert a hatvan felé közeledő, százhatvan centis, kilencvenkilós, szemüveges matrónát Ági néninek merészelte szólítani, holott ő köztudomásúan (persze hol volt hősünk akkor még a köztudomástól!) mindenkitől megkövetelte, hogy Ágicának szólítsa. Most is kitett magáért. Ragaszkodott hozzá, hogy neki is elmeséljék ezeket a vicceket, aztán hol megsértődött rajtuk, hol meg nem értette őket, pedig ő, mielőtt megőszült, valódi fekete volt (csak mióta a sárgulás elleni harcban rendszeresen átmosta a haját egy speciális samponnal, azóta lett lila).
Szerémi nem tartotta magát az előítéletek rabjának. (Persze ki tartja magát annak?) Veráról például nem gondolt semmi rosszat, sem az észbeli képességeit, sem az erkölcseit illetően, pedig Vera tagadhatatlanul szőke volt, és tudnivaló, hogy a szőke nők… (Na tessék, már szegény elbeszélő is beletévedt ebbe az előítélet-mezőbe.)
Hősünk nem tudta, hogy a legvadabb antiszemita is azt mondja a szomszédjáról, hogy rendes ember, pedig zsidó, és nincs olyan cigányfaló rasszista állat, amelyik ne ismerne legalább egy cigányt, akiről készséggel elismeri, hogy dolgos, becsületes, jó magyar ember. Pedig cigány, teszi persze hozzá.
Minden előítélet ezzel a pediggel kezdődik és végződik. Elsőre talán akár úgy is tűnhet, hogy a nyelvvel van a baj. (Nem a nyelvvel van a baj.)
De félre a filozofálással: inkább hallgassunk bele a helyi pletykákba. Az érdekesebb:
– Képzeld, azt mesélik, hogy ez a Péter, na hogyishívják, aki tavaly jött a könyvtárba, most hallottam, a Tóthnétól, de ne mondd el senkinek, hogy neked elmondtam, szóval képzeld, állítólag nős volt, csak elvált, mert amikor egyszer hazament, ott találta a feleségét az ágyban.
– Na és?
– Jó vicc! Nem egyedül, hanem, azt mondja a Tóthné, hogy a barátjával vagy kivel. A Péter barátjával…
– Ne mondd! Szegény Péter. Ez biztos?
– A Tóthné a Zsuzsától hallotta, az Ernyeitől, az is ott dolgozik a könyvtárban. Azt mondja, maga mesélte…
***
– Hallottad, hogy új jégkorszak fenyegeti Európát?
– Nem. Komolyan?
– Igen. Azt olvastam, hogy száz-kétszáz év alatt akár öt fokkal is csökkenhet az átlaghőmérséklet.
– Ne hülyíts már! Hol van az még!
– Nagyanyám azt akarja, azért vegyünk egy zsák lisztet, cukrot. Tudod, hogy van: sosem lehet tudni.
***
– Mit szólsz hozzá, hogy a Gizi állítólag rászállt erre az új könyvtáros fazonra? Igen, a Gizi. Hát persze, hogy van férje. Az a hólyag hónapokra odavan a kamionjával. Hát, nem mondom, hogy egy szépség. Mindig is kancsal volt az a nő. Nem is értem, az ilyet mért nem vitte el az anyja idejében szemészhez…
– Nézd, mint könyvtárigazgató, jól keres. Nő. Van ráérő ideje. Mi kell még?
– Hát lehet. Annak a szegény Péternek viszont semmije sincs. És ismered a kérdést: Miért hordanak a nők szoknyát? Hogy legyen mit az arcukra borítani, ha nagyon csúnyák…
***
– Hallottátok, hogy megvan az alagút, ami a Tobolszky-kúriától Szentlászlópusztáig vezetett valamikor? Végig téglakirakású volt, csak a háborúban sok helyen beomlott, betemették. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a kutyája pár éve beleesett. A mai napig hallani, ahogy ugat, és még visszhangzik is.
***
– Most mondd, mik nem történnek! A Marosiné új ruhát meg hozzávaló cipőt akart venni, tudod melyik a Marosiné! Az az undok dög a presszóból, aki véletlenül mindig többet számol. Véletlenül! Na szóval felvette a ruhát, belebújt az új cipőbe, aztán kijött a próbafülkéből, hogy megnézze magát, van ott egy földig érő tükör az üzlet hátuljában.
– És?
– Várj, most jön a lényeg. Mire visszament, ellopták a ruháját, csak a cipőjét hagyták ott neki. De nem is csodálom, amilyen csámpás, az biztos félre volt taposva.
***
– Hallottad, hogy a Töröknének új albérlője van?
– Az ő dolga.
– Hát persze. De szerinted miért ad ki szobát, amikor van elég pénze? A férje után épp eleget örökölt, nem? Meg még tanít is…
– Nyilván fél egyedül abban a nagy házban.
– Vagy unatkozik, mi? Egy kis szórakozásra vágyik…
– Gondolod?
***
– Mit van veled mostanában?
– Mint szentpéterivel?
– Te olvastad?
– Nem, de a fiam felhívott. Tudod, ő Pécsen él. Oda nősült. Tényleg, mondtam már, hogy nemsokára nagymama leszek?
– Nem. De ne erről beszélj! Hanem arról a cikkről.
– Szóval állítólag név szerint kiírták benne a város vezetőit vagy mi.
– Ugyan már! Tényleg?
– Azt beszélik mindenfelé.
– Végre valaki befűtött nekik.
***
– Képzeld, a múlt héten Pesten egy gyorsétteremben ebédeltem, mikor megpillantottam az Andikát, tudod, azt a szőke énekesnőt.
– Az Andikát? Azt a vöröshajút?
– Szőkét. És hihetetlen, ugyanúgy viselkedett mint akármelyik hétköznapi fiatal nő. És ugyanolyan csirkés szendvicset evett, mint én. Fantasztikus, nem? Ha nem ismertem volna fel, akkor nem is gondoltam volna róla, hogy ő egy ismert énekesnő. Hát mit szólsz?
***
– Azt meséli a Pista, tudod, a Berczik Zoli fia, aki most az alvégen a postás, hogy ennek a könyvtáros fickónak egymás után jönnek a levelek mindenféle pesti kiadóktól.
– Ne mondd! Lehet, hogy ez valami író?
– A végén még híresek leszünk, mi? Lesz emléktábla, akármi…
– Na, azt itt lesheted. Előbb hiszem el, hogy a polgármester tesz valamit a városért, minthogy itt bárkiről valami jót mondjanak.
– Nem is most! Majd ha meghalt.
– Ja, Hát, az lehet…
Hősünknek persze effélék még csak meg sem fordulnak a fejében. Most épp azon örvendezik, hogy Vera (akinek majd néhány hét múlva, egy átszerelmeskedett éjszaka utáni hajnalon fogja bevallani, hogy ekkor még a nevét se tudta) jó illatú, friss kávéval kínálja.
(Folytatjuk…)
