Lélegzethinta – Herta Müller regénye (részlet)

 

 

Férfiak és nők, fiatalok és öregek, poggyászuk a priccs fejrészénél. Beszéd és hallgatás, evés és alvás. Pálinkásüvegek jártak körbe. Amikor az utazás megszokássá vált, itt-ott óvatos édelgés kezdődött. Az ember fél szemmel odanézett, fél szemmel meg félre.

Trudi Pelikan mellett ültem, és azt mondtam: Olyan érzés, mint valami sítábor a Kárpátokban, a Bulea-menedékházban, ahol egyszer egy fél líceumi osztályt elnyelt a lavina. Velünk ez nem történhet meg, mondta, nem is hoztunk sífelszerelést. Egy gramofonokkal vágtass, vágtass, vágtass, napon át, éjen át, napon át, ismered Rilkét, mondta Trudi Pelikan a harangszabású kabátjában, a kabát ujján prémszegély egészen a könyökéig. Barna bundamandzsetták, mint két fél kiskutya. Trudi néha keresztbe fonta a karját, és kezét átdugta a másik kabátujjba, így lett a két fél kutyából egy egész kutya. Akkor még nem láttam a sztyeppét, máskülönben a földikutyák jutottak volna eszembe. Trudi Pelikannak meleg őszibarackszaga volt, még a szájából is ilyen szag jött, sőt a marhavagonban töltött harmadik, negyedik nap után is. Úgy ült a kabátjában, mint egy hölgy a villamoson az irodába menet, és azt mesélte, hogy négy napig a szomszéd kertjében bujkált egy földbe vájt üregben a fészer mögött. Csakhogy jött a hó, minden lépés meglátszott a ház, a fészer és a gödör között. Az anyja már nem tudott titokban élelmet vinni neki. Az egész kertben olvasni lehetett a lábnyomokból. A hó súgta be, önként elő kellett jönnie rejtekhelyéről, önként kényszerítette rá a hó. Soha nem fogom ezt megbocsátani a hónak, mondta. A frissen hullott havat nem lehet utánozni, nem lehet úgy elrendezni, hogy érintetlennek látsszon. A földet el lehet rendezni, mondta, a homokot is, sőt a füvet is, ha az ember veszi magának a fáradságot. A víz pedig önmagát rendezi el, mert elnyel bármit, és azonnal össze is záródik fölötte, miután elnyelte. A levegő eleve el van rendezve, mivel nem is lehet látni. Minden hallgatott volna, kivéve a havat, mondta Trudi Pelikan. És a vastag hó az első számú bűnös. És hiába esett úgy a városra, mintha tudná, hol van, mintha otthon lenne. Mégis azonnal az oroszok szolgálatába állt, mondta Trudi Pelikan. A hó árulása miatt vagyok itt, mondta.

   A vonat 12 vagy 14 napig ment, számtalan órán át, megállás nélkül. Azután számtalan órát állt, mozgás nélkül. Hogy hol vagyunk éppen, nem tudtuk. Hacsak valaki a felső priccsekről a bukóablak résén keresztül le nem tudta olvasni az állomásépület táblájáról a helységnevet: BUZĂU. Dübögött a dobkályha a vagon közepén. Körbejártak a pálinkásüvegek. Mindenki pityókás volt, valaki a pálinkától, mások a bizonytalanságtól. Vagy mindkettőtől.                

   Hogy mi rejtőzik e szavak mögött: ELHURCOLTÁK AZ OROSZOK, megfordult ugyan az ember fejében, de nem borzolta a kedélyeket. Falhoz csak akkor állíthatnak bennünket, ha megérkeztünk, egyelőre utazunk. Az, hogy nem állítottak már régen a falhoz és lőttek le bennünket, ahogyan otthon a náci propaganda tanította, szinte felszabadulttá tett bennünket. A marhavagonban a férfiak megtanulták, hogyan igyanak bele a vakvilágba. A nők megtanulták, hogyan énekeljenek bele a vakvilágba:

 

Árkon havas a nyom, 

 

Mindig ugyanaz a lassú dallam, a végén már nem lehetett tudni, valóban énekelnek-e vagy sem, mert a levegő énekelt. A dal ott hintázott az ember fejében, és belesimult az utazásba – marhavagon-blues és kilométeres dal a megindult időben. Életem leghosszabb dala lett, öt évig énekelték a nők, és átjárta a honvágy, mint mindannyiunkat.

   A vagonajtót kívülről leplombálták. Négyszer nyitották ki, görgős tolóajtaja volt. Még román területen jártunk, kétszer dobtak be egy-egy fél, hosszában elfűrészelt, megnyúzott kecskét a vagonba. Keményre volt fagyva, döngött tőle a padló. Az első kecskéről azt hittük, tűzifa. Darabjaira törtük, és eltüzeltük. Annyira sovány volt, hogy nem is bűzlött, jól égett. Amikor a második kecske jött, futótűzként terjedt a PASTRAMA szó, levegőn szárított ehető hús. A második kecskénket is eltüzeltük, és nevettünk. Ugyanolyan merev és kék volt, mint az első, rémisztő csontváz. Korán nevettünk, voltunk ennyire önteltek és elutasítók istápjainkkal, a két román kecskével szemben.

 

(…)

 

Mivelhogy van, akkor jön, amikor akar, és ahogyan akar.

Az oksági elv az éhségangyal kontármunkája. Ha jön, nagyon jön.

Világos, mint az egyszeregy:

1 lapátemelés = 1 gramm kenyér.

Nekem nem volna szükségem a szívlapátra. De az éhségem rá van utalva. Azt kívánom, bárcsak pusztán eszközöm volna a szívlapát. De uralkodóm. Az eszköz én vagyok. Ő uralkodik, és én alávetem magam. És mégis ő az én legkedvesebb szívlapátom. Rászorítottam magam, hogy szeressem. Megalázkodom előtte, mert jobb uralkodó, ha engedelmes vagyok, és nem gyűlölöm őt. Hálásnak kell lennem neki, mert amikor a kenyérért lapátolok, elvonja a figyelmemet az éhségről. Mivel az éhség nem múlik el, a szívlapát gondoskodik róla, hogy a lapátolás az éhség elébe tolakodjon. Lapátolás közben a lapátolás az első, másképp nem birkózna meg a test a munkával.

   A szenet ellapátolják, de soha nem lesz kevesebb. Szerencsére naponta érkezik Jaszinovatajából, ez áll a vagon oldalán. Az agy mindennap belefeledkezik a lapátolásba. Az egész test, de főként az agy, a lapát eszköze. Semmi más.

   Lapátolni nehéz. Hogy lapátolni kell és nem tudsz, ez az egyik. Hogy lapátolni akarsz és nem tudsz, ez kettős kétségbeesés, a megroggyanó térd, akár egy pukedli a szén előtt. Nem a lapátolástól félek, hanem magamtól. Vagyis attól, hogy lapátolás közben egyébre is gondolok, mint arra, hogy lapátolok. Ez kezdetben megtörtént velem néha. Fölemészti az erőt, amire a lapátoláshoz szükség van. A szívlapát azonnal észreveszi, ha nem vagyok vele egészen. Olyankor a pánik vékony zsinórként szorítja össze a torkomat. Halántékomban dobol a meztelen páros ütem. Mint egy falkányi autókürt, úgy kényszeríti rá ritmusát a pulzusomra. Mindjárt összeroppanok, édes szájpadlásomon megdagad az ínycsap. Az éhségangyal pedig egészen belebújik a számba, és ott megkapaszkodik az ínyvitorlán. Az ínyvitorla a mérlege. Magára ölti a szememet, a szívlapát imbolyogni kezd, a szén szétfolyik. Az éhségangyal állára illeszti az arcomat. Hintáztatja a lélegzetemet. A lélegzethinta delírium, de még milyen. Pillantásomat fölemelem, odafönt a csöndes napvatta, a felhőhímzés. Agyam, amelyet gombostűvel a mennyboltra tűztem, rángatózni kezd, ez maradt neki az egyetlen biztos pont. És evésről fantáziál. Már látom a fehér abrosszal terített asztalokat a levegőben, míg csikorog talpam alatt a törmelék. És a nap átragyog a tobozmirigyem közepén. Az éhségangyal a mérlegére néz, és azt mondja:

   Még mindig nem vagy eléggé könnyű, miért nem engeded el magad?

   Azt mondom: Te megcsalsz engem, a saját húsommal. Áldozatod lett. Csakhogy én nem a húsom vagyok. Valami más vagyok, és nem engedem el magam. Arról, hogy ki vagyok, többé nem beszélhetünk, azt viszont, hogy mi vagyok, nem mondom meg neked. Ami vagyok, az csapja be a mérlegedet.

   Gyakran történt ez a második télen a lágerben. Kora reggel holtfáradtan érkezem az éjszakai műszakból. Nincs dolgom, aludnom kéne, le is fekszem, de nem tudok aludni. A barakkban mind a 68 ágy üres, a többiek mind dolgozni mentek. Valami húz kifelé, az üres udvarú délutánba. A szél dobálja a gyér havat, csikorog a nyakamban. Az éhségangyal kivont éhséggel kísér a kantin mögé, a szemétdombhoz. Egy lépéssel mögötte botorkálok, ferdén lógok az ínyvitorlán. Mindig egy lépéssel mögötte, a saját lábam nyomában, hacsak nem az ő lába nyomában. Szemem előtt az éhség lebeg, hacsak nem az ő szeme előtt. Az angyal előreenged. Nem szégyelli el magát, csak nem akarja, hogy együtt lássák velem. Azután meghajtom a hátam, hacsak nem az övét. Mohóságom nyers, kezem vad. Ez az én kezem, az angyal nem nyúl szeméthez. Krumplihéjat teszek a számba és lehunyom a szemem, így jobban érzem az édes, üveges, fagyott krumplihéjat.

   Az éhségangyal eltüntethetetlen nyomokat keres, és eltünteti azokat, melyek nem megőrizhetők. Krumpliföldek vonulnak végig agyamban, a Venk hegyi rétjei közötti lejtős parcellák, az otthoni hegyek krumplija. A golyó alakú, sápadt újburgonya, az üveges kék, göcsörtösre torzult őszi krumpli, az ökölnyi, bőrös héjú, sárgás-édes keményítőburgonya, a karcsú, sima héjú, ovális, nehezen puhuló rózsaburgonya. És ahogy nyáron virágoznak sárgásfehér, rózsásszürke vagy lila, viaszos csomókban a méregzöld, szögletes száron.

   És milyen gyorsan, vicsorogva habzsoltam a fagyott krumplihéjakat. Egyik héjat tömtem a számba a másik után, szünet nélkül, amilyen az éhség. Megszakítás nélkül, egy darabban, egyetlen hosszú krumplihéj-szalagként.

   Mindet, mindet, mindet.

   És jön az este. És mindenki hazajön a munkáról. És letelepszenek az éhségre. Az éhség az ágy, amikor az egyik éhes nézi a másik éhest. De ez csalás, érzem magamon, az éhség telepszik miránk. Mi vagyunk az éhség ágya. Mi eszünk csukott szemmel. Mi etetjük az éhséget egész éjszaka. Mi hizlaljuk föl, hogy a lapátra ülhessen.

   Eszem egy kurta alvást, azután fölébredek, majd megeszem a következő kurta alvást. Az egyik álom olyan, mint a másik, megesszük. Az evéskényszer megkönyörül rajtunk álmunkban, de ez is kínlódás. Lakodalmi levest eszem kenyérrel, töltött paprikát kenyérrel, fatörzstortát. Akkor felébredek, a barakk rövidlátó őrfényébe nézek, újra elalszom, és karalábélevest eszem kenyérrel, nyulat vadas mártással és kenyérrel, eperfagylaltot ezüstkehelyből. Azután diós tésztát és vaníliás kiflit. Azután kolozsvári töltött káposztát kenyérrel, puncstortát. Aztán fejhúst tormával és kenyérrel. A végére jutott volna még őzgerinc kenyérrel és őszibarackkompóttal, de belereccsen a hangszóró, mert nappal van. Minél többet eszem, az álom annál soványabb marad, és az éhség fáradhatatlan.

   Az első három emberről, aki belehalt az éhségbe, pontosan tudtam, kicsodák, haláluk sorrendjét is tudtam. Néhány napig mind a hárman az eszemben jártak. De a hármas szám soha nem marad az első hármas szám. Az egyik szám adja a másikat. És ahogy nő a szám, úgy lesz egyre érzéketlenebb. Ha magad is csont és bőr vagy, és nem valami jó állapotban, igyekszel a holtakat távol tartani magadtól. Mert ha már a számoknál tartunk, a negyedik év márciusában háromszázharminc halottat számoltunk. Ilyenkor már nem engedhető meg semmiféle erős érzelem. Csak futólag gondoltunk rájuk.

   A sötét hangulatot elhessegettük magunktól. A megtört gyászt elűztük, mielőtt még elért volna bennünket. A halál nagyra nő, és mohón vágyik mindenkire. Nem szabad szóba állni vele. El kell hessenteni, mint egy tolakodó kutyát.

   Soha azután nem voltam olyan elszánt ellensége a halálnak, mint az öt lágerév alatt. A halál ellenében nem kell egy teljes saját élet, elég egy olyan, amely még nem ért egészen véget.

De most vissza a láger első három halottjához, akik a következők:

A süket Micit agyonnyomta két vagon.

Kati Meyert betemette a cement.

Irma Pfeifer belefulladt a malterba.

Az én barakkomban pedig a gépész Peter Schiel az első halott, megmérgezte a kőszénpálinka.

A halál okát mindegyiküknél másképpen hívják, de az éhség mindig ott volt a közelben.

A számokhoz visszatérve: egyszer borotválás közben azt mondtam a tükörbe Oswald Enyeternek: Minden, ami egyszerű, matematikailag levezethető, mert ínyvitorlája mindenkinek van. Az éhségangyal mindenkit lemér, és annak, aki elengedi magát, leugrik a szívlapátjáról. Neki ez az oksági elv és az erőkar törvénye.

Egyik sem megvetendő, de nem is kell magunkévá tenni őket, felelte a borbély. És ez is egy törvény.

Hallgattam a tükörben.

Tele van a fejbőröd gennyes rügyekkel, mondta a borbély, itt már csak a nullásgép segít.

Miféle rügyekkel, kérdeztem.

Valóságos jótétemény volt, amikor kopaszra kezdte nyírni a fejem.

   Egy biztos, gondoltam, az éhségangyal ismeri a cinkosait. Kényezteti, azután ejti őket. Összetörnek. És ő is velük. Ugyanabból a húsból van, mint amelyet megcsal. Ez is az erőkar törvénye. És most mit mondjak erre. Mindig az történik, amit az egyszerűség diktál. Az ő sorrendjének elve a folyamatosság. És ha öt évig tart, akkor átláthatatlanná válik, és már nem figyel rá senki. Nekem pedig úgy tűnik, hogy ha később el akarja mesélni az ember, nincs semmi, ami illeszkedne a történetbe: az éhségangyal helyesen gondolkodik, soha nem hiányzik, nem megy el, de visszajön, tudja, merre tart, és ismeri a határaimat, tudja, honnét jöttem én, és mennyire hat ő maga, mindig az egyik oldalon jár nyitott szemmel, mindig elismeri saját létezését, undorítóan személyes, áttetsző az álma, laboda-, cukor-, só-, tetű- és honvágyszakértő, tele van vízzel a hasa és a lába. Mást nem is tehetsz, mint hogy felsorolod.

   Ha nem engeded el magad, azt hiszed, csak feleannyira rossz.    

   Máig az éhségangyal beszél belőled. Mindegy, mit mond, még mindig durván világos a képlet:

   1 lapátemelés = 1 gramm kenyér.

Csak beszélni nem szabad az éhségről, ha éhes vagy. Az éhség nem holmi emeletes ágy, hogy meg lehessen mérni. Az éhség nem tárgy.

 

(…)

 

Másnap vasárnap volt. Írni kezdtem a diktandófüzetbe. Az első fejezet címe ez volt: ELŐSZÓ. Ezzel a mondattal kezdődött: Meg fogsz engem érteni, kérdőjel.

   A füzetet szólítottam meg így. Azután hét oldalon keresztül egy T. P. nevű férfiról volt szó. Meg egy másikról, A. G. nevűről. Meg egy K. H. és egy O. E. nevűről. Egy nőről, akinek a neve B. Z. volt. Trudi Pelikannak a HATTYÚ fedőnevet adtam. A Kokszohim Zavodot és a Jaszinovataja szénrakodó vasútállomás nevét kiírtam. Kobeliant és a Vigyázó Katit is. Még a kisöccsét, Lacit is megemlítettem, meg azt a világos pillanatot. A fejezet egy hosszú mondattal ért véget:

   A reggeli mosdás után egy vízcsepp elindult a hajamból, és mint egy csepp idő, végigfutott az orrom mellett, egyenesen a számba, a legjobb lesz, ha trapéz alakú szakállt növesztek, úgy senki nem fog megismerni a városban.

   A következő három hét során az ELŐSZÓ bővítésén dolgoztam, három füzetet töltött meg.

Elhallgattam benne, hogy Trudi Pelikan és én már a hazafelé induló transzporton, anélkül hogy összebeszéltünk volna, külön marhavagonba szálltunk. A régi gramofonokot kihagytam. Az új fabőröndöt, az új ruhákat pontosan leírtam: a baletkit, az ellenzős sapkát, az inget, a nyakkendőt és az öltönyt. A sírógörcsöt hazainduláskor, az első román településen, Máramarossziget vasútállomásán berendezett befogadótáborba érkezést elhallgattam. Az egyhetes karantént a vasútállomáson túl, a vágányok végén álló raktárban szintén. Összeomlottam a félelemtől, hogy a szabadságba, és amit csak egy hajszál választ el tőle, a pusztulásba küldenek, ami miatt vészesen fogyott alattam a hazavezető út. Ott ültem új húsomban és új ruhámban, kissé megdagadt kézzel a gramofonbőrönd és az új fabőrönd között, mint valami fészekben. A marhavagon nem volt leplombálva. Kitárt ajtókkal gurult be a vonat Máramarossziget állomásra. A peront vékony hóréteg borította, cukron és són tapostam. Szürke, befagyott pocsolyák, a jég összekaristolva, mint a levelezőlapra varrt öcsém arca.

   Amikor a román rendőr szétosztotta közöttünk a belépési engedélyeket, én ott álltam, kezemben a láger obsitoslevelével, és zokogtam. Hazáig, két átszállással Nagybányán és Kolozsváron, legföljebb tíz óra volt az út. Az énekesnőnk, Loni Mich Paul Gasthoz, az ügyvédhez simult, felém nézett, és szándéka szerint suttogott neki valamit. Én azonban minden szavát értettem, ezt mondta:

   Nézd, hogy bőg, ki van borulva.

   Gyakran elgondolkodtam ezen a mondaton. Azután leírtam egy üres oldalra. Másnap áthúztam. A következő nap újra odaírtam az áthúzott mondat alá. Aztán megint áthúztam, megint odaírtam. Amikor betelt a lap, kitéptem. Ez az emlékezés.

   Ahelyett hogy megemlítettem volna nagyanyám mondatát, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, a fehér batiszt zsebkendőt és az egészségügyi tejet, oldalakon keresztül foglalkoztam a saját kenyérrel és az ő orcájuk kenyerével, mint valami hallatlan diadallal. Meg a kitartásért lefolytatott életmentő csereakciómmal a horizonttal és az utca porával. Az éhségangyalról egyenesen rajongva írtam, mintha csak megmentett, de nem kínzott volna. Át is húztam az ELŐSZÓ-t, és fölé írtam: UTÓSZÓ. Hatalmas belső kudarc volt, hogy most, szabadlábon, visszavonhatatlanul egyedül vagyok, saját magam hamis tanújaként.

   A három diktandófüzetet eldugtam az új fabőröndben. A bőrönd az ágyam alatt feküdt, és szennyestartóul szolgált, amióta otthon voltam.