Irodalmi Jelen

Egy blogger 1817-ből

2009. október. 14. - 04:31

„Nem sütik le úgy fejöket, mint hajdan, hanem oly csintalanul kacsongatnak szemeid közzé. [...] Drágább most a rózsa, a tejfel, a szamóca, de olcsóbb a csók, azonban veszedelmesebb; egyszóval. mindebből kitetszik: hogy sok itt a pénzes, a jövevény, sebesebb a pénzmozgás”. Bravúros. Mindegy mi a cél, Dessewffy a mai ízléshez képest kissé nehézkesen és bonyolultan, de bevisz a kétszáz év előtti társadalmi erdőbe, ahol az olvasó kénytelen felismerni, csak a világ változik, az ember nem.

Egy blogger 1817-ből

   Nem, nem csak blogger. Nem kell megijedni. Komoly patrióta. Háza tája első gondos piárszakembere, erkölcsnemesítő és rendi hagyományőrző. Mindemellett államférfi, ráadásul konzervatív, ami ugye nem ugyanaz, mint a reformer, és olyan szépírói lektori felügyeletet tudhat maga mellett, mint Kazinczy és Döbrentei Gábor.
   Ha ez nem volna elég, az író aktív részese a Kazinczy által vezényelt nyelvújítás évtizedének: Dessewffy József. 1771-ben születik egy Sáros megyei kisvárosban, 1843-ban 161 éve halt meg. Gróf, író, szerkesztő, politikus. 1793-tól levelez Kazinczyval. 1802–31 között ötször választják meg országgyűlési követnek. A Habsburg-abszolutizmus ellen küzdő nemesi közjogi ellenzék egyik vezéregyénisége - ennek kiváló példája a kötet Hatodik levele, amely ugyan falból a szerencsejátékokról szóló dialógus az író és egy lengyel-burkus nemesember közt, de a sorok közt elrejtve, miért ugyan, hogy a lengyel szabad sajtó nem mérhető a magyar szólásszabadsághoz. Már amennyire létezik a korban szabad sajtó és szólásszabadság. A kor a tudományosan meghatározott, elméletileg lefektetett cenzúra kora, cenzornak lenni magas állami hivatalt jelent.

   Tovább Dessewffyről: 1830-ban a Magyar Tudós Társaság igazgatója. Érdemeket szerez a gondolat-, vallás- és szólásszabadság előharcosaként. A sajtószabadság fontosságának gondolatát ő viszi be a magyar köztudatba. A Bártfai levelek című dolgozata a magyarországi valóságot feltáró reformkori széppróza első alkotása. Bártfafürdő - csak hogy elhelyezhető legyen a magyar reformkorban - az egykori Sáros megyében, a történelmi lengyel-magyar határ közelében fekszik. „A város tulajdonában lévő fürdő tőle néhány kilométerre a Beszkidek nyúlványainak védelmében, természetes gyógyforrások mellé épült.” A könyv megszületése idején Bártfa elfelejtett, a történelmi sodorvonalból kieső település. A könyv megszületése idején Dessewffy negyvenhét éves, a nem ritka szerkezeti, szervi, izületi bajait gyógyíttatja, közben barátai „unszoltatására” figyeli, írja meg az átalakuló fürdővilágot. „...próbálom Bártfát, vidékeit, erdeit, savanyúvizeit megösmértetni. Százszor járám ezeket gyermekségemben szintúgy, mint serdülő és férfikoromban, s láttam zsengéjek olta mostani virágzásokig gyarapodó nevekedésöket.”

   Ez történik. Nem állnak Dessewffy rendelkezésére kimutatások a gyógyvíz vegyi-kémiai összetételről, csak a gyakorlat. Erről sokat beszél. A fürdőhasználat technikáiról: hogyan, milyen hőmérsékletű vizekkel, hogyan kezd az amatőr, a bátor, a bolond, aki nem hallgatja meg a tanácsot. Érdekes. Nem tudja még, mert nincsenek erre szakosodott fürdőorvosok, hogy mit, meddig, hogy például a vastartalmú vizek májbetegséget okozhatnak, hogy valójában mi mire való. Persze aligha egy lejárt szavatosságú bédekkerből tanulunk meg hasznosan, azaz rövid idő alatt hatékonyan „gyógyfürdőzni”, hogy vágtathassunk vissza a munkába, mert isiászunk, agy- és/vagy gyomorbajunk bejelentette igényét. Hanem amikor megfeledkezik arról, hogy ő tulajdonképpen a gyógyfürdők tudora, és a közönséget, a korabeli társadalom különféle rétegeit bemutatja.

   A kurvát: „Nem sütik le úgy fejöket, mint hajdan, hanem oly csintalanul kacsongatnak szemeid közzé. [...] Drágább most a rózsa, a tejfel, a szamóca, de olcsóbb a csók, azonban veszedelmesebb; egyszóval. mindebből kitetszik: hogy sok itt a pénzes, a jövevény, sebesebb a pénzmozgás”, a pórnépet, a lengyeleket, a tulajdonosokat. „A gazdag többet költ, a szegény pedig mind jobban igyekszik, és mind többet nyer; hogy végtére mind a szorgalom, mint a hivalkodás egyformán nevelkede.” Bravúros. Mindegy mi a cél, Dessewffy a mai ízléshez képest kissé nehézkesen és bonyolultan, de bevisz a kétszáz év előtti társadalmi erdőbe, ahol az olvasó kénytelen felismerni, csak a világ változik, az ember nem.

   Az utolsó, a Tizenkettődik levél-et a következő előhanggal kezdi: „Észrevehette, édes barátom, hogy minekutána nem csak ifiak és öregek; nem csak nyavalyások s egészségesek; gyógyulni akarók és egészségrontók; hanem mind hazabeliek, mind külföldiek; mint mélázók, mind szeleburdiak, mind kimívelt, mind míveletlen lelkű emberek; ide oly számosan tódulnak; - észrevehette mondom, hogy a vendégek ily különbféleségéhez képest az itten gyakoroltatni szokott időtöltések nagyon egyformák.” „Vásárhely lőn a Bártfai fürdő. Bétsbül, Pestrül, Tirolbul, Csehországbul gyűlnek ide a kézmívesek, kereskedők, kalmárok, sőt művészek híjával sincs e fürdőhely. Amott mutatja képeit a festő s ajánlja ecsetét a mátkát megörökíteni akaró szeretőnek.”

   Olvasás közben a kedves olvasót mégis megérinti a gyanú, hogy az író ír, a nyelvújító azért ír, hogy nyelvet újítson. A szövegben kiemelve jelennek meg a magyarított kifejezések:
   magamosság = egoismus;
   örömélés = jouissance, Genusz;
   arán, vagy aránt = proportio;
   szomszédos értelmű szó = synonima;
   tovakép = perspective;
   elszavalás = declamatio;
   tömött leveles = allée;
   és még egyet a példa kedvéért a kokottból: tetszeskedő = coquettes.
   A gyanú azért is erősödhet, mert a címzett (Döbrentei), akihez a beszámolók szólnak ugyanabban a korban, hasonló körülmények közt él. Neki aligha újság, amit a változásokkal kapcsolatban megfogalmaz, ugyanakkor a másik nyelvújító - Kazinczy - egyszerre kapja a levelet, mint az eredeti címzett. De rendben van. A kész könyv arra emlékeztet, mint amikor a szobrász alapkövet választ egy adott sziklafalból, amelyet aztán apró hieroglifákkal díszít. A hieroglifák a megváltoztatandó, egyszerűsítendő, magyarítandó közhasznú szavak.
   A Révay Nagylexikon nem kíméli politikai és lírai tévedései miatt: „Élete végén a reformkor nagy vitáiban mind irodalmi, mind politikai téren vereséget szenvedett. A Hitel czímű munka Taglalatja soraiban a birtokos nemesi érdek és a rendi ellenzékiség álláspontjáról bírálta Széchenyi körvonalazatlan programját és kíméletlen ítéletét a nemesi magatartásról. [...] Véleményét Széchenyi Világ című könyve megsemmisítő bírálatban részesítette.” De végül megkegyelmez: „...maradandó emléket emelnek a nemes lelkületű s ízléses, szellemdús, hazáját s nemzetét mindig híven szerető főúrnak. Az akadémia 1844-iki közülésén br. Eötvös József tartott szép emlékbeszédet a társaságnak ez egyik legszeretetreméltóbb tagja felett.”
   Javaltatik megolvasni ezt a karcsú, emberi megfigyeléseiben élő és izgalmas, a nyelvújítás izgalmait és erőlködését pontosan leképező könyvecskét. Nem felejthetem ki a végéről a szerkesztő - Kósa László művelődéstörténész - nevét, aki kötetzáró tanulmányában azt az olvasót is eligazítja, aki influenzásan feküdt, amikor a reformkorig jutottak a tananyagban.