Francis Bacon: A szfinx, avagy a tudomány - Petneházi Gábor fordítása

I. Jakab kancellárjának, a filozófus Bacon (1561-1626) De sapientia veterum c. műve korunkban és különösen Magyarországon meglehetősen ismeretlennek számít, jóllehet az 1609-es elsőt – eredeti latin nyelvén, valamint különböző nemzeti nyelvekre lefordítva – még számos további kiadás követte a XVII-XVIII. században, Angliában és a kontinensen egyaránt. A mű 31 kis esszéből áll, amelyekben az író a tárgyalt görög mítoszok minden egyes elemét allegorikusan értelmezi. „Ahogy a hieroglifák megelőzték a betűket, ugyanúgy ősibb a hasonlat az érvelésnél” – írja a bevezetőben Bacon, arra utalva, hogy ezek a mítoszok a filozófia nyelvén is megfogalmazható igazságokat tartalmaznak, amelyeknek már a régi költők is birtokában voltak. Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. Latin eredetiből készítette Petneházi Gábor fordításait, melyekből, már közöltük az „Orpheus, avagy a filozófia” címűt és most a "A szfinx, avagy a tudomány" következik az Irodalmi Jelenen.
 

Francis Bacon

A régiek bölcsességéről

(De sapientia veterum)

XXVIII.

A szfinx, avagy a tudomány

(Sphinx sive scientia)

Úgy tartják, hogy a szfinx egy sokalakú szörny volt: arca és hangja egy szűzé, tolla egy madáré, karmai, mint a griffé. Thébai vidékén lakott egy hegycsúcson és elzárta az utakat: az volt a szokása, hogy az arra utazókat lesből megtámadta és elfogta, akiknek, miután foglyul ejtette őket, rejtélyes és bonyolult kérdéseket tett fel, amelyeket a közvélekedés szerint a múzsák eszeltek ki és adtak neki tovább. Ha pedig ezekre a szerencsétlen foglyok képtelenek voltak válaszolni, a megoldáson való zavart tépelődésük közben örjöngő dühvel szaggatta szét őket. Midőn már jó ideje garázdálkodott ez az átokfajzat, a thébaiak díjat tűztek ki (maga a thébai királyság volt a díj) annak a férfinak, aki képes megválaszolni a szfinx kérdéseit (miután más lehetőség nem volt a legyőzésére). Oidipusz, egy eszes és bölcs férfiú, akinek a lába sérült és átfúrt volt, mivel csábította a hatalmas jutalom, elfogadta a feltételeket, és elhatározta, hogy megkísérli teljesíteni. Ezután tehát fürgén és erős lélekkel meg sem állt, amíg a szfinxhez nem ért: ez azt kérdezte tőle, vajon melyik lehet az az élőlény, amely születésekor négylábú, majd kétlábú lesz, aztán három-, végül pedig ismét négylábú. Ő azt a talpraesett választ adta, hogy a megoldás az ember, aki születését követően és csecsemőkorában négylábúként hengergőzik és a mászást is alig kísérli meg, nem sokkal ezután azonban felkel és elindul a két lábán; míg öregségében botra támaszkodva tartja magát, így szinte háromlábúnak látszik; végül élete végén elaggott vénemberként, miután izmai elsorvadtak, visszahanyatlik négylábúnak és az ágyba kényszerül. A helyes válasszal így megszerezvén a győzelmet, a Szfinxet megölte, testét egy szamárra rakta, és azon szállította el, mintegy diadalmenetben; maga pedig az egyezségnek megfelelően a thébaiak királya lett.
Tetszetős és nem kevésbé bölcs történet ez, és úgy tűnik, a tudományról szól, különösen annak gyakorlati oldaláról. Valóban túlzás nélkül nevezhetjük a tudományt ugyanis egy szörnynek, amelyre a tudatlanok és műveletlenek egyenesen csodálattal néznek. Formája és külleme sokalakú, a tárgykörök mérhetetlen változatossága miatt, amelyekben művelik. Arcát és hangját bőbeszédűsége miatt ábrázolják nőinek. Azért vannak szárnyai, mert a tudományok és az általuk felfedezett dolgok egy pillanat alatt elterjednek, így repülnek, lévén, hogy a tudományban a közlés olyan, mint a fényjel, amelyet egy másikat észlelve azonnal meggyújtanak. Nagyon találóan tulajdonítanak neki horgas és éles karmokat, mivel a tudomány érvelései és megállapításai az elme mélyére hatolnak, megfogják és olyan szorosan tartják, hogy se megmozdulni se kicsúszni nem tud onnan. Ahogy a prédikátor is megjegyzi: A bölcsek szavai olyanok, mint az ösztöke; mint a mélyen bevert szegek. Úgy látszik továbbá, hogy minden tudomány egy magas és meredek hegycsúcsra van helyezve, hiszen méltán tekinthető egy magasztos dolog kiemelkedőnek is egyben; így a tudatlanságot magasról lenézve messzire és minden irányba elláthat és szemlélődhet, ahogyan azt a hegyek tetején szokták. Az utakat pedig azért szállja meg, mivel utunkon, azaz az emberi lét zarándokútján lépten-nyomon és bőségesen kínálkozik anyag és alkalom a szemlélődésre. Aztán a Szfinx olyan változatos és nehéz kérdéseket, rejtvényeket tett fel a halandóknak, amelyeket a múzsáktól kapott. Ezek, ameddig a múzsáknál vannak, mentesek talán a vadságtól. Amíg ugyanis magán a tudáson kívül semmi más célja nincs a kutató gondolatnak, az elme nincs szorongatva, nincs bezárva egy szűk helyre, hanem szabadon csaponghat és kóborolhat szerteszét, sőt magában a kételkedésben és a változatosságban még valamiféle gyönyört és élvezetet is talál; de mihelyt az efféle rejtvények a múzsáktól a Szfinxhez kerülnek, azaz a gyakorlathoz, ahol már a cselekvésnek, a választásnak és a döntésnek a kényszere sürget, rögtön életbevágóak és súlyosak lesznek, és ha nem oldják meg őket, elképesztő módon kínozzák és gyötrik, valósággal ízekre szedik és szétmarcangolják az ember lelkét.
A Szfinx rejtvényeiben tehát mindig két lehetőség kínálkozik; aki nem oldja meg, annak elméje ízekre szakad, míg aki megoldja, hatalmat kap. Aki ugyanis ért ahhoz, amit csinál, az eléri célját, ahogyan valamennyi művész is ura művének. A Szfinx kérdései pedig általában két csoportra oszthatók: vagy a világ természetére vagy az ember természetére vonatkoznak. Hasonlóképpen a megoldás jutalma is kétfajta hatalom: hatalom a természet felett és hatalom az emberek felett. Az igazi természetfilozófia végső és valódi célja ugyanis a természet, a test, a gyógyítás, a technika és a többi számtalan dolog feletti hatalom; igaz a levezetésekkel megelégedett és a sok beszédtől nagyra duzzadt skolasztika szinte el is veti a gyakorlatot és a kézzelfogható dolgokat. Az Oidipusznak feltett kérdés azonban, amelynek révén a Thébai feletti uralmat megszerezte, az ember természetére vonatkozott: bárki ugyanis, aki mélyen megérti az emberi természetet, a szerencséjének kovácsa lehet, és az uralkodásra született, ahogyan azt a rómaiakról is találóan hirdették: Ám a te mesterséged, Római, az hogy uralkodj. Ide illik az is, hogy Augustus Caesar, akár szándékosan, akár véletlenül, de a Szfinx jelét használta pecsétként. Valóban, ha valaki, akkor ő tényleg kitűnt a politikában, és élete során számtalan az ember természetére vonatkozó rejtvényt sikeresen megoldott, amelyeket ha okosan és felkészülten nem oldott volna meg, az oly sokszor fenyegető végromlást aligha kerülte volna el.
De azt is hozzáteszi még történet, hogy a legyőzött Szfinx tetemét egy szamár hátára helyezték. Nagyon is találóan, hiszen nincs olyan nehéz és alig felfogható dolog, amelyet miután teljesen feltártak, ne terjedjen el azonnal, és még egy nehézkes felfogásúra is rá lehessen bízni. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a Szfinxet egy átfúrt lábú férfiú győzte le: az emberek ugyanis többnyire gyorsléptekkel, rohanva szokták a Szfinx rejtvényeit megközelíteni; emiatt van aztán hogy a Szfinx felülkerekedik, miközben ők inkább a vitatkozásban fecsérlik el elméjüket és tehetségüket ahelyett, hogy a gyakorlat és a végrehajtás révén az uralmat szereznék meg.

Petneházi Gábor fordítása

Folytatjuk...