A végzetes találkozást – tölti tele borral a poharát Borges és mohón iszik – senki nem élheti túl. Ahogy a mi mélységesen hívő, egyébként ferences rendi szerzetes-szerzőnk már idézett krónikájában fogalmaz, elnyel mindent és mindenkit a háborgó tenger, a mélységbe vesznek, mert Vineta végzete ragályos, lehúzza őket is a mélybe, mintha a város valamiért haragudna azokra, akik ki akarják fürkészni a titkait. Más tengerészek viszont, jegyzi meg, talán saját megnyugtatására – ilyenkor a kikötők óvó fedezékébe irányítván hajóikat, buzgón imádkoznak a mindenható s könyörületes istenhez... – Bogdán László: Ricardó Reis Tahitin (részlet)

19. Az elsüllyedt város legendája

„Az eredeti elképzelés szerint most értékelnünk kellene a verseket – kezdi Álvaro, rágyújtva egy bőrszivarra. – Az első, amit el kell mondanom: mindannyian többé-kevésbé felhasználtuk az alkímia misztériumában rejlő lehetőségeket, mutatva, hogy mégsem voltunk Fernando Pessoa legrosszabb tanítványai, mindannyiunkat elbűvölt az a hermetikus filozófia s főként metaforikus szóhasználat, ami ezekben az alkimista elképzelésekben uralg. Ezek nagyon sokszor szándékosan homályosak…”
„Valahogy úgy lehettek ezzel – nevet Mora –, mint a mai irodalomtörténészek, esztéták a lábjegyzet széles körben elterjedt, már-már kötelező használatával. Nem is számít komoly tudósnak ma az, aki nem használ kellő mértékű lábjegyzetet, a hivatkozások és magyarázatok sokszor áttekinthetetlen hálóját hozva létre így saját szövege körül. Az alkimisták, ha írtak, direkt törekedtek a homályosságra, nem is tehettek volna másként, hiszen maga a technika egyszerűnek tűnhet, a rituálé már bonyolultabb, a magyarázatok viszont nemhogy sokszor terjengősek s túlbonyolítottak, de a racionális megközelítés számára érthetetlenek is, ezért sokan az alkimistát elsősorban ezoterikus költőnek tartják, akinek nyilván csak egyik műfaja a szó…”
„S nem elhanyagolhatatlan – mondom –, hiszen ez a te versedből is világosan látszik, hogy közelítették világmagyarázatukat a keresztény valláshoz, felhasználva a szimbolikát s korántsem csak azért, mert így akartak volna védekezni az eretnekség fejük fölött Damoklész kardjaként lógó vádjai ellen, noha ez sem elvetendő szempont, hanem főként, s a mi megközelítési módunkból következtetve, elhanyagolhatatlan módon azért, mert egyesek, ahogy te is idézted Fludd nevezetes iratát, igenis hitték, hogy az Egyetemes Kő részei…”
„Ami viszont feltűnő – vág közbe Borges –, hogy nem ismertük, legalábbis az elhangzott szövegek szerint sem Vineta igazi történetét, sem az elsüllyedt város ettől elválaszthatatlan, bizarrériákban, különös eseményekben igen gazdag legendáriumát.
Az első és kikerülhetetlen kérdés az, hogy miért is süllyedt el, már természetesen, ha egyáltalán létezett, amit most nem vonok kétségbe, bár a szakirodalomban, a kutatók közül nagyon sokan egyáltalán létezését is megkérdőjelezik, s legendájának mesebelien szép, fantasztikus elemekben bővelkedő fragmentumaira koncentrálnak. Amíg a társaság írt vagy pihent – pillant rám és Tejvére –, én a könyvtárban utánanéztem ennek-annak, s meglepő felfedezéseket tettem, főként mert Reis doktor úr – pillant ismét elismerően rám –, viszonylag rövid idő alatt igen gazdag, ezoterikus, mágikus, filozofikus, misztikus és okkult művekben bővelkedő könyvtárat hozott létre, amelyet én is gazdagítottam néhány becses és igen ritka kiadvánnyal… S ha jól tudom, Cross úr is elhozott néhányat a Ricardo kérte könyvek közül…”
„Igen – bólint a kérdezett. – Hiszen levelezésünkből az derült ki, hogy a halott nevek könyvét, a híres Nekronomikont itt fogjuk lefordítani, ezért rengeteg szótárat is hoztam, a kért unikális példányokon kívül.”
„S nálam is vannak könyvritkaságok, amelyeket természetesen a költői kolónia könyvtárának adományozok – jelenti ki Lovecraft. – Fogadjuk el tehát, hogy Vineta mégiscsak létezett – töpreng s kortyol vizespoharából. – Amiről én személy szerint meg is vagyok győződve, hiszen bizonyos elhanyagolhatatlan iratok, mint Észak legnagyobb kikötővárosát említik… A kérdés tehát az, hogy miért is süllyedt el ez a gazdag és virágzó város.”
„Erre természetesen több kézenfekvő válasz is adódik – válaszol Borges. – De előbb lássuk, hol is volt ez a mi városunk, és ha volt, milyen lehetett a valóságban? Brémai Ádám 1068-ban, Hamburgban megjelent nagy egyháztörténeti művében Jumnet, azaz Vinetát (nála Winietát, más kutatóknál Wienietát!) a görögök s pogányok lakta híres várost az akkori Európa egyik legnagyobb városának nevezi, megjegyezve, hogy a görögök és barbárok mellett természetesen legnagyobb számban szlávok lakták, de megtelepedhettek szászok is, azzal a feltétellel, hogy keresztény hitüket nem gyakorolhatják nyilvánosan. Tudniillik a város lakói megtartották erős pogány hitüket (ennek részletezésére, mibenlétére sem a buzgó keresztény szerző, sem forrásai nem térnek ki?!), de, hangsúlyozza a történész, az idegenekkel mindig is vendégszeretőek és becsületesek voltak, s ennek akkor lesz jelentősége, amikor kifejti, hogy az északi népekkel kereskedve gazdagodtak meg. Ő is kiemeli a legendakör egyik kulcsfontosságú elemét, a város szokatlan, korában egyedülálló, elképesztő gazdagságát… Ír még a Vulkán krátere nevű világítótoronyról, amelyet a városlakók Solinus görögtüzének neveztek, s kihangsúlyozza, hogy a legenda szerint ezen a helyen Neptunusz háromféleképpen is megmutatkozhatott, hiszen a szigeteken elhelyezkedő Jumnet három tenger mossa, a déli oldalról zöld, a nyugati oldalról fehér, míg a harmadik, északi oldalról viharoktól zúgó, tehát sötét tenger!…”
„Ezt későbbi kutatók – magyarázza mosolyogva Mora – úgy értelmezik, hogy Vineta Damerowon túl, egy félszigeten terülhetett el, s a jeles (de a pogány szertartásokra sajnos nem nagyon kitérő) Brémai Ádám emlegette három tenger is megvan, csakhogy ezek közül csak egy nevezhető igazi tengernek, a várost északról ostromló, a sötét, tehát hullámzó, igen sokszor viharos Balti-tenger, a nyugati oldalon egy csendes, fehér tó terült el, délről pedig a várost a zöld Acherwasser, az egykori szkíta mocsár határolta.”
„Mora doktor úr tájékozottsága – jegyzi meg elismerően Lovecraft – természetesen most is elképesztő, viszont ha meg akarjuk érteni, miért is süllyedt el a város, vissza kell térnünk a már Brémai Ádám által is emlegetett legendáriumhoz, amelyet
más krónikaírók és történészek is tovább színeznek és árnyalnak, mivel elbűvöli őket a belőle áradó tragikus szépség...”
„A történetírók kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy Jumne, Vineta, Wineta, illetve Wienieta lakói kiváló kereskedők voltak, igen gazdag kapcsolatokat ápoltak az akkoriban fenyegetőnek és ismeretlennek tűnő keleti kereskedőkkel is. Az akkor ismert világ minden részéről özönölt Vinetába a hajókon és a szárazföldről érkező kereskedőkaravánok szekerein az igen sokszor egzotikusnak számító, csak itt kapható áruk tömkelege, élelmiszerek, fűszerek, gyümölcsök, de természetesen ruhaneműk, ékszerek, drágaságok, fegyverek, paripák sokasága is… Természetesen folyt a rabszolga-, a gyermekkereskedelem is, gyönyörű nőket is lehetett vásárolni, keletről bódultságot, kábulatot és hihetetlen álmokat előidéző különös növények is érkeztek a város piacaira.
Így a világkereskedelem akkori egyik centrumának számító város hihetetlenül meggazdagodott. Hatalmas jólét uralkodott el, a városkapukat bronzból, a harangokat ezüstből készítették. Az ezüst példának okáért annyira elveszítette valós értékét, hogy a gyerekek ezüsttallérokkal játszadoztak az utcákon, s a hétköznapi eszközök jelentékeny részét is ezüstből készítették. Ahogy az történni szokott – néz ránk melankolikusan félrehajtott fejjel Borges – ez a mérhetetlen gazdagság, a már-már elviselhetetlen jólét okozta a város romlását. A virágkorban, amikor Vinetánk (verseinkben annyit emlegettük, hogy igenis közünk van hozzá s a magunkénak érezhetjük!) a kor leggazdagabb, vágyott és irigyelt városának számított, lakói váratlanul vitába keveredtek.
A várost lakó sokféle nemzetiség közül mindegyik a maga elsőbbségét szerette volna bármi áron kivívni, hogy uralkodhasson a többiek fölött… A vitákat már nem lehetett a szintén több pártra szakadt városi tanácsban megoldani, a város is több, egymással ellenségeskedő részre szakadt, s az egymás elsőbbségét megkérdőjelező nemzetiségek véres harcba keveredtek egymással. Mivel igen gazdagok voltak s mindenáron győzni akartak, idegen martalócokat, svéd és dán zsoldos katonákat hívtak segítségül, akik, kihasználva az uralgó zűrzavart, sokszor kíméletlenül feldúlták és kifosztották a várost, de a harc változatlan erővel folyt tovább, mert az egymással hadakozó s a viszályt szító táborok egyike sem engedett. Csak egyben hasonlítottak egymáshoz, makacsok voltak, s minden áron azt akarták, hogy az övék legyen a végső győzelem… Így, a nagy ukrán síkságon kószáló tatár hadakat is behívták, akik a helyzetet kihasználva szintén fosztogattak és öltek…”
„Mindez mikor történhetett?” – kérdezi az izgalomtól elfúló hangon Lídia.
„Nagy Károly császár korában.”
„Más történetírók szerint viszont – folytatja Mora –, a város nem a polgárháború és a felbérelt idegen, de ellenük forduló zsoldosseregek és martalóchordák áldozatává válott, hanem saját lakóinak kapzsisága és az élvezetek hajszolása veszejtette el.”
„S itt jön a mi verseink szempontjából az egyik hangsúlyos elem – folytatja fáradtan Lovecraft –, amire páran, ha nem is világosan, ha nem is racionálisan, de homályosan (mintegy idomulva az uralgó alkimista szerzők hermetikus írásmódjához s metaforakészletéhez) mégiscsak céloztunk, hogy Vinetát ugyanazok a káros és átkos élvezetek és szenvedélyek: a hatalom és bírvágy, a mohóság, a kapzsiság, s az erőszakra való hajlam veszejtette el, ami a mi alkimistánkat saját korában, II. Rudolf idején is arra kényszerítette, hogy a szó igazi értelmében elmeneküljön az igazságtalanságokra épülő, éppen azért szerinte a végzete felé rohanó világból!… Ne feledjük, csak távozása után kezdődik a korszak nagy, harminc évig tartó háborúja, amelynek puszta ténye is bizonyítja, hogy a mi névtelen alkimista hősünk helyesen döntött, amikor ezeknek – versemben utalás is történik rá, hogy egyformán kapzsi és mohó volt pór és nemes! – nem akarta előállítani sem a vágyott aranyat, sem az annyira óhajtott elixírt, hiszen nem érdemelték volna meg a halhatatlanságot és a hatalmat, óhatatlanul is visszaéltek volna vele!…”
„Erre akartam pontosan rávilágítani – mosolyog Borges, kortyolva borospoharából –, hogy oda menekül, arra a helyre, amelyet a lakosság pogány istenei, a legenda szerint, épp azért veszejtettek el, amik miatt ő is már-már elviselhetetlennek érezte saját korát…”
 „Konkrétan – érdeklődik ismét Lídia, s arcán vörös foltok gyúlnak ki az idegességtől, döbbenten bámulok rá, nem értem, miért ilyen izgatott – hogyan is történt ez?! Mi volt a kiváltó oka? Az utolsó csepp a pohárban?”
„Erre a legendák természetesen más és más válaszokat adnak. A végtelen gazdagságukban nemcsak egymást, de erősen úgy tűnik, az ép eszüket, a józan ítélőképességüket és a morális gátlásaikat is elveszítő vinetaiak olyannyira hódoltak élvezeteiknek, hogy puszta szeszélyből, mondhatni szép mai szóval divatból, hóbortból még emberhúst is próbáltak enni. Ellenfeleik húsát természetesen. Ez olyan mértékben felingerelhette pogány isteneiket (hogy kik voltak ők, arról a krónikákban, útleírásokban, noha a város fénykorában számtalan utazó is megfordult itt, arabok, bizánciak, perzsák, rómaiak, és sokan meg is örökítették élményeiket, még homályos utalások sem esnek!), hogy óriási vihart támasztottak a tengeren, láthatólag ők is uralták a szeleket, mint a mérhetetlen vének, s az erkölcstelen, romlott város a hullámok martalékául esve, a tenger fenekére süllyedt, züllött lakói pedig, elnyerve méltó büntetésüket, szörnyű árat fizetve tévelyedettségükért, kapzsiságukért, öldökléseikért – menthetetlenül a vízbe fulladtak…”
„Mi viszont – szól közbe Álvaro –, abból indultunk ki, hogy a tenger fenekére süllyedve a vinetaiak egy része mégsem halt meg! Csoda történt, a szászok tiltott keresztény istene adott nekik még egy utolsó esélyt. Megváltoztak, megszűnt az ellenségeskedés, mindannyian felvették a keresztény hitet és hihetetlen boldogságban éltek, közéjük, illetve leszármazottaik közé érkezett meg a katasztrófa után egy fél évezreddel (de az időpontok, akárcsak a krónikák földrajzi utalásai, rendkívül megbízhatatlanok!) a mi alkimistánk.”
„A források persze hangsúlyozzák – folytatja Borges –, hogy a város nem süllyedhetett túlságosan mélyre, hiszen a katasztrófa hírére a Gotland szigetről azonnal ideérkező svéd kalandorok az elsüllyedt romok alól kihalászták a kincseket, rengeteg aranyat, még több ezüstöt, cinket és márványt találtak, de még a bronzból készült, furcsa módon épségben maradt híres, hírhedett városkaput is felszínre emelték s városukba szállították, mely később Vísby néven ismert kereskedelmi gócponttá válott.
Mindez azonban az élve maradt vinetaiakat nem izgatta, őket már a világi hívságok nem érdekelték, hagyták a fosztogató idegeneket, de aztán a viharok következtében a város mélyebbre süllyedt, s lakói nagy katedrálist emeltek az őket megmentő keresztény isten tiszteletére, s több kisebb templomot és kápolnát. Ezeknek a harangszavát hallhatták a mélyből az erre hajózó babonás hajósok, akik a napsütésben a tenger alatti épületek körvonalait is jól láthatták és bizonyára káprázó szemük előtt, a titokzatos, monumentális kőtömegek s márványoszlopok között nagydarab alakok is feltűntek, akik méltóságteljesen vonultak fel és alá a kacskaringózó kis utcákon, hosszú palástok úsztak utánuk és apró halak követték őket, útjuk a homályos fő utcára vezetett, melynek közepén helyezkedett el a hatalmas katedrális.
Időnként, tiszta időben, írja egy lelkes utazó, nagy fekete méneket is látni, hátukon arcukat csuklyával takaró, sötét köpönyeges alakokkal, más sötét lovak arannyal díszített, s a sugárzó napfényben szemkápráztatóan csillogó hintókat húznak, melyekben csodálatos szépségű nők ülnek és titokzatosan mosolyognak rájuk. Ezek a mosolyok már sok kalandvágyó tengerészt veszejtettek el, akik meg akarván közelebbről is ismerkedni ezekkel a szép nőkkel, bátran vetették magukat a tengerbe, de soha nem érhették el a város utcáit, hogy közelről is megszemlélhessék a rájuk mosolygó gyönyörű hölgyeket, mert a vízbe vesztek. Ma úgy is mondhatnánk, hogy érzéki csalódás áldozataivá váltak, a város mélyebben helyezkedett el, mint a napsütés káprázatai elhitették velük s egyszerűen nem bírtak olyan mélyre merülni, menthetetlenül megfulladtak... Más útleírások lassan vonuló, fekete köpenyes alakokról is írnak, nyilván gyászmenetekről lehet szó ezekben a felhevült leírásokban, ami ellentmond a mi hitünknek (annak a verseinkben körvonalazódó meggyőződésünknek!), hogy alkimistánknak mégiscsak sikerült a lehetetlen, a bölcsek kövének az előállítása, s így gyakorlatilag halhatatlanná tette az őt befogadó vinetaiakat… Vagy pedig mégsem gyászmenetekről, hanem egy különös szertartásról van szó, amint az egyik felhevült képzeletű szerző lejegyzi, a városlakók úgy ünneplik meg Vineta elsüllyedésének napját, hogy gyászmenetet imitálva vonulnak az utcákon…”
„Egyik szerzőnk – egészíti ki Mora – Vineta végzetét húsvét reggelére teszi. Ezek a gyászszertartások mindig húsvétkor történnek és tiszta időben a hajósok megdöbbenve figyelhetik a fekete köpenyes, lehajtott fejű, arcukat csuklyákkal eltakaró alakok lassú, méltóságteljes, végtelennek tűnő vonulását, s hallhatják a város ezüsttel kivert, nehéz harangjainak a nyugtalanító szavát.”
„Egy másik legendaíró – mosolyodik el Borges –, megemlíti, s erre a nagy Brémai Ádám is céloz, hogy húsvét reggelén, Winieta végzetének napján, házaival, kapuival, hídjaival és templomaival, melyek tornyaiban gyászosan konganak a harangok, kiemelkedik a víz alól az egész hatalmas város, s néhány életfogytiglani pillanatra láthatóvá válik a hatalmas metropolis-árny, hogy azután a tombolni kezdő tenger mélyébe süllyedjen megint, hiszen Winieta elpusztulásának évfordulóin rendszerint már délutánra tombolni kezdenek az elemek, mintha csak a mellőzött pogány istenek mutatnák hatalmukat, s azt, hogy változatlanul uralják a szeleket és olyan vihar tör ki, amelyik már az arra járó hajókat is fenyegeti, s mely kapitánynak esze van, sürgősen más helyre vonul a hajójával, kikötők oltalmába húzódik, mert istenkísértés ilyenkor kint maradni a nyílt vizeken, mintha az árnyék város, a város-árny állna bosszút ilyenkor az idegenek tolakodó kíváncsiságáért.
S ha a gyors meggazdagodásban reménykedő kapzsi tengerészek (foglyul ejtve a tiltakozó és őket a pokol tüzes lángjaival fenyegető kapitányukat, természetesen a száját is betömve, hogy ne hallhassák átkozódásait, kötözik az árbochoz, mint hajdan viaszkot fülükbe tömő társai a cseles Odüsszeuszt, aki hallani akarta a szirének bűvös énekét, s így nem tömte be füleit, ellenben az főárbochoz kötöztette magát, hogy ne bájolhassa el az ének…) mégiscsak kint maradnak a nyílt tengeren, abban reménykedve, hogy amikor feltűnik a vizek mélyéből kiemelkedő város, ha résen állanak, még kifoszthatják a templomokat vagy a házakat, üzleteket, reménytelenül elvesznek, a vihar szikláknak veri hajójukat s megkötözött, mindezt előre látó, betömött szájú kapitányuk szeme láttára zúzódnak ízzé-porrá a várossal együtt kiemelkedő hatalmas köveken.
A végzetes találkozást – tölti tele borral a poharát Borges és mohón iszik – senki nem élheti túl. Ahogy a mi mélységesen hívő, egyébként ferences rendi szerzetes-szerzőnk már idézett krónikájában fogalmaz, elnyel mindent és mindenkit a háborgó tenger, a mélységbe vesznek, mert Vineta végzete ragályos, lehúzza őket is a mélybe, mintha a város valamiért haragudna azokra, akik ki akarják fürkészni a titkait. Más tengerészek viszont, jegyzi meg, talán saját megnyugtatására – ilyenkor a kikötők óvó fedezékébe irányítván hajóikat, buzgón imádkoznak a mindenható s könyörületes istenhez...”
„Hogy Vineta mégiscsak létezett – egészíti ki Mora, mélán mosolyodva el – vagy a mi szempontunkból létezik, néhány érdekes régészeti felfedezés is tanúsíthatja.
Negyven esztendeje, 1895-ben a swinoujscie-i kikötő közelében, a Sirályok félszigeténél a víz, egy hatalmas vihar utáni reggelen, két nagy harangot vetett a partra. Hamar elterjedt, hogy a titokzatos tenger alatti város, Vineta harangjaira bukkantak, s ezeket akkoriban, a hatalmas érdeklődés miatt, Szczecinben, egy múzeumban, ki is állították. Egy művészettörténész szerzetes barátom, aki láthatta őket, így mesélte el nekem Leuvenben, a könyvtár csendes, félhomályos olvasótermében: a nagyobb (67 cm átmérőjű) harang néhol megtört koronáját leszámítva jó állapotban maradt fenn.
A tetején, mesélte átszellemülten, csillogó szemmel, hat ovális plakett található, amelyek különféle nézetekből a keresztutat ábrázolják. A harangon egy XIV. századi manierizmusra utaló, legalábbis arra emlékeztető feszület is látható és oldalán gót betűs írás is olvasható: Krisztus dicsőséges királyunk jöjj el békében. Mindezt, drága António testvérem, érzékenyült el a szerzetes, nem lehetett meghatódás nélkül szemlélni… A harang két oldalán látható volt még, folytatta az élménybeszámolót, Szent Katalin és Szent Miklós arcképe is. A kisebb harang (58 cm átmérőjű) sajnos már sokkal rosszabb állapotban maradt fenn, de azért hosszasabban szemlélve kivehetőek voltak az oldalán bizonyos díszítőelemek, amelyek egy sugarakat markoló griffmadár ábráját rajzolták ámuló szemünk elé… A művészettörténészek, már a manierizmusra uraló díszítőelemek miatt is úgy magyarázták a dolgot, hogy a harangokat valamikor a XIV-ik században szállító hajó egy viharban süllyedhetett el, s a két harang bizonyára más, még a tenger alatt pihenő társukkal együtt így került a tenger fenekére, ahonnan most egy másik vihar felszínre hozta őket, s a hullámok a partra sodorták... Igen, suttogta a tudós pap, a leuveni könyvtár olvasótermében átszellemülten, ez volt a hivatalos magyarázat, de mindenki sejtette, valamilyen módon a titokzatos víz alá süllyedt város, Vineta üzent nekünk és mi, az elkorcsosult, magát felvilágosultnak tartó, mindent észérvekkel, logikusan magyarázni akaró nemzedék, a korcs utódok, nem is próbáljuk megfejteni az üzenet értelmét... És mi lenne az? – érdeklődtem óvatosan, mire a pap suttogva válaszolt: figyelmeztetés, hogy véres vihar közeledik. Akkor mosolyogtam magamban, néhány hónap múlva viszont kitört a háború, Leuven, a békés egyetemi város is hadszíntérré vált, és az ágyúzások következtében tűzvész martalékául esett házainak nyolcvan százaléka porig égett; a felbecsülhetetlen egyedi ritkaságokat is tartalmazó könyvtár is, ahol annyit ülhettem olvasva, jegyzetelve és álmodozva… Szerzetes barátom is a lángok között lelte halálát, elhívatott tudósként menteni akarva a felbecsülhetetlen értékű, unikális példányokat…”

Bogdán László: Ricardo Reis tahitin, Irodalmi Jelen Könyvek, 2009