Bárdos József: Kísértetregény - Huszadik fejezet
Hogy aztán hősünk hogyan érezte aznap itt magát? Ki tudná megmondani. Mert az egyik percben úgy, mintha egyre közelebb kerülne valami jó dologhoz. Ez a jó dolog aznap fehér csizmát, zöld harisnyát, egészen rövid sötétzöld szoknyát és sárga pulóvert vett föl, és az asztalnál is a fején hagyta jópofa, piros sapkáját, úgyhogy szó ami szó, színes egyéniségnek tűnt, habár… De vajon Szerémi is azt látta-e, amit az elbeszélő? Az is lehet, hogy csak a szőkeséget, meg azt a két, mélán rácsodálkozó szemet. A nagyobb baj, hogy a következő pillanatban hősünknek eszébe jutott a regénye, mind a kettő: az is, amelyiket megint visszautasított két kiadó, és az is, amelyiket most akart megírni, de mintha az utóbbi napokban kissé elakadt volna vele. Kissé.
Huszadik fejezet,
amelyben Szerémit megrohanják a kiadók,
de ettől csak még bánatosabb lesz
Hát az, hogy megrohanták, az talán kissé túlzás. De Szeréminek ez a péntek mindenképpen jó napja volt (még szerencse, hogy nem esett tizenharmadikára), vagy inkább lehetett volna. Ugyanis váratlanul két újabb kiadó válaszolt. Ezeknek is még a nyáron küldte meg első regénye elejét. Az első levél így szólt:
Kedves Szerémi Úr!
Elolvastam az ön által beküldött részletet. Az ötlet és a kivitelezés is figyelemreméltóan egyedi. Sajnos azonban ez az év fájdalmas visszaesést hoz a könyvpiacon, így nem tudjuk vállalni a könyv kiadását. Remélem, talál majd egy másik kiadót a művének.
További sok sikert kívánok.
Üdvözlettel:
Táltos Ervin
kiadóvezető
Már hogyne találnék, gondolta hősünk. Tele van a postaládám az értem rajongó kiadók leveleivel. Igaz, már az is szép, hogy írt valamit ez a fickó, fejezte be az elmélkedést Szerémi, azzal összetépte, és a földre dobta a levelet. Aztán gyorsan felvette a darabokat. Egyrészt mert háziasszonya nagyon nem szerette, ha szemetel, másrészt meg azért, mert a könyvtárvezetőnő gyűjtötte a bélyegeket. Legalább szerez odabent egy jó pontot.
Aztán elővette a második levelet. Gondolta, ezzel a levéllel körültekintőbben bánik. Az arca elé emelte, ráfújt. Sosem lehet tudni, hátha a varázslattól megváltozik a belseje. Szinte azonnal elfogta kétség: talán nem kellett volna megfújni. Mert ha elutasítás volt benne, esetleg használ a varázslat. De mi van, ha, tegyük fel, mégis az volt benne, hogy ilyen jót még sose olvastak, hogy egy percig se bírják tovább nélküle, hogy feltétlenül ki akarják adni, és hogy most, rögtön, azonnal le akarnak szerződni vele további öt regényre… Na jó, kettőre hajlandó leszek, döntötte el gyorsan Szerémi, és feltépte a borítékot.
Tisztelt Író Úr!
Elolvastam a küldeményét. Szívesen elolvasnám a folytatást is. Nagyon tetszik a könyve műfaja is, így hirtelenjében nem is tudom, minek nevezzem, talán regény-montázsnak, montázs-regénynek, paródiaregénynek? Nem hiszem, hogy létezne már ez a műfaj. Kiadóként azonban nem tudom kecsegtetni. Mi ezt semmiképpen nem vállalnánk fel. És nem azért, mert rossz, hisz azzal kezdtem, hogy végigolvastam volna. Nem vesznek az emberek könyvet. Illetve vesznek, de csak olyat, ami ajándéknak való, meg olyat, amit tudnak valamihez kötni (film), vagy nagyon ismert a szerző. És ez az év még rosszabb lesz az ismert nehézségek miatt. Mi kétszer is meggondoljuk, hogy mit adjunk ki, s hogy kiadjunk-e valamit egyáltalán. De ne hagyja abba! Üdvözlettel:
Tessedik Endre
szerkesztő
Hát így, gondolta Szerémi. És most már soha nem fogja megtudni, eredetileg is elutasítás volt-e a levélben, vagy a saját ostobaságának és a fekete mágiának köszönheti az elutasítást. Mindenesetre elhatározta, elküldi Tessediknek a regénye folytatását. Legalább egy olvasója már lesz. Ki tudja?
Épp itt tartott, amikor megszólalt az angyal:
– Remélem, nem adod fel.
– Szó sincs róla – mondta Szerémi. – Ellenkezőleg. Máris indulok, mert Vera vár, együtt megyünk a kispiszkosba. Tudod, péntek van.
– Tudom – mondta a kísértet. – Muszáj neked ma oda elmenned? Mi lesz az új regényeddel? Már napok óta nem írtál egy sort sem.
– Legföljebb a világirodalom szegényebb lesz egy regénnyel. Az előző se kell senkinek.
– Dehogynem: gondolj csak bele, hány kezdő irományát olvashatja ez a Tessedik! És a tiédre mégis kíváncsi.
– De megírta, hogy kiadásról szó sem lehet.
– De azt is megírta, hogy valósággal műfajteremtő lehetsz ezzel a könyvvel.
– Lehetnék. De én csak annyit szeretnék, hogy egy kiadó méltóztasson egyszer kiadóként viselkedni. Tudod, olyan hagyományosan. Hogy megveszi a könyv kiadási jogát, kinyomtattatja egy nyomdával, és átadja egy terjesztőnek, az meg…
– Türelem. És Agatha Christie? A harminc elutasításával?
– Ne gyere nekem ezzel. Világos?
– Hogyne. Csakhogy akkora orrod nőtt a bánattól, hogy nem bírtam nézni. Ezért is mondom, maradj ma inkább itthon.
– Vera vár – zárta le a beszélgetést Szerémi.
És úgy látszik, az angyal beletörődött a dologba, mert nem válaszolt.
És valóban, az este a kispiszkosban folytatódott. Ez a a főtér mögötti kis mellékutcában állt, és persze egészen más neve volt. Malomtó étteremnek hívták. Ami annál furcsább, mert sem malom, sem tó nem volt a környéken.
A helybéliek azt mesélték, valamikor rendes étterem volt, amelyet még a szomszéd települések lakói is szívesen fölkerestek. Mert itt olyan jókat főztek, hogy azért érdemes volt akár húsz-harminc kilométert is autózni. Az árai pedig éppen tökéletesek: normál kocsmatölteléknek túl drága, de minden egyéb földi halandónak viszonylag olcsó. Itt egy adag galamblevesben benne volt egy fél galamb, a Pékné módra készült csülök nemcsak gusztusos, ízes, de méretes egész csülök volt. Meg aztán (mai szemmel nézve ez talán hihetetlennek tűnik) itt a vajas bélszínt bélszínből készítették, a chilis babban chili volt, a szegedi halászlét pedig valóban tiszai halból főzték (és nem valami mocsárban tenyésztett tengeri szörnyből). Persze mire Szerémi a városba érkezett, mindez már a legendák ködében pislákolt, ahogyan a kispiszkos világítása. A hely szégyenében nevét is megváltoztatta, így lett belőle Malomtó étterem.
Senki se tudta, a könyvtárosok miért éppen itt tartották szeánszaikat. Egy biztos, itt mindig volt szabad asztal. S miután enni nem akartak, a szakács tudománya se érdekelte őket. A palackozott sörben meg lehetett bízni, és a Cola is mindig ugyanolyan volt (na jó, nyáron kissé melegebb, télen kissé hidegebb, de hát semmi sem tökéletes).
Hogy aztán hősünk hogyan érezte aznap itt magát? Ki tudná megmondani. Mert az egyik percben úgy, mintha egyre közelebb kerülne valami jó dologhoz. Ez a jó dolog aznap fehér csizmát, zöld harisnyát, egészen rövid sötétzöld szoknyát és sárga pulóvert vett föl, és az asztalnál is a fején hagyta jópofa, piros sapkáját, úgyhogy szó ami szó, színes egyéniségnek tűnt, habár… De vajon Szerémi is azt látta-e, amit az elbeszélő? Az is lehet, hogy csak a szőkeséget, meg azt a két, mélán rácsodálkozó szemet. A nagyobb baj, hogy a következő pillanatban hősünknek eszébe jutott a regénye, mind a kettő: az is, amelyiket megint visszautasított két kiadó, és az is, amelyiket most akart megírni, de mintha az utóbbi napokban kissé elakadt volna vele. Kissé. Aztán meg valami szörnyű türelmetlenség fogta el, mintha mennie kellene valahová, csak nem tudná, hogy hová, vagy talán nem tett meg valamit, amit meg kellett volna tennie, csak elfelejtette.
Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy ez még a lányoknak is feltűnt. Valahogy elromlott ez az este, viszonylag korán elindultak hazafelé. Szerémi Verát kísérte haza, de most ez sem tudta lázba hozni. Sehogy sincs ez jól, gondolta. Nem csoda hát, hogy egész úton némán mentek egymás mellett. Nem tudni, hogy Verának is rossz volt-e a kedve, vagy csak megsértődött, amiért hősünk nem szórakoztatja (sőt még a kezét sem fogja meg), egy biztos, azonnal elköszönt, és bement. Így aztán hősünk ezen az estén szokatlanul hamar ért haza. Alighogy benyitott az előszobába, Anna dugta ki a fejét, és feltette a házastársak közt is olyan gyakori, ostoba kérdést:
– Maga az, Péter?
– Ki a fene volna! – morogta hősünk, és bevágta maga mögött az albérleti szoba ajtaját.
Magára akart maradni. De alighogy villanyt gyújtott, a számítógépasztal mellett egy kerek okulárét viselő, körszakállas illető kezdett materializálódni, és tán még össze se állt egészen, amikor már mondta is a magáét:
– Mostan penig arról, miképpen kell köszönteni valakit, mikor öszve-találkozunk.
És mondta tovább, ráadásul hol mély, vastag hangon, hol meg olyan kappanhangra váltva, hogy az valóban egy mezzoszopránnak is díszére vált volna:
– Jó napot kegyelmednek.
– Alázatos szolgája vagyok nagyságos asszonyomnak.
– Úgy nézném személyéről, friss jó egészsége vagyon kegyelmednek, ha meg nem csalatkozom.
– Jól vagyok, nagyságos asszonyomnak szolgálatjára.
– Semminek a világon jobban nem örülök, amint ha az én barátim uraim egészségben vagynak.
– Tartanám szerencsémnek, ha én azoknak számok között volnék.
– Kedves dolgot cselekednék kegyelmed, ha engemet meglátogatna.
– Nem lészen ma időm nagyságos asszonyomnak meglátogatására.
– Micsoda szükséges dolgai vagynak kegyelmednek, amelyek kényszerítik?
– Nagy számmal vagynak kényszerítő dolgaim felgyülemedve.
– Már megengedjen uram, de ily kevésre becsülné kegyelmed a maga barátait?
– Nem tudom, asszonyom, ezt hogyan kellene értenem.
– Úgy, hogy felette ritkán látogat meg kegyelmed mostanában.
– Megvallom, ebben való, hogy vétettem. De az alkalmatlan idő is nem kevéssé okozza azt.
– Hát nem tetszik mégis kissé betérni?
– Mostan nem múlathatok, megbocsásson asszonyom.
– Isten megáldja uram kegyelmedet addig is, amíg ismét látjuk egymást.
– Alázatos szolgája vagyok nagyságos asszonyomnak.
– Namármost – folytatta a látogató a saját hangján, már ha volt saját hangja. De nyilván nem volt, mert mindegyiket az angyal kölcsönözte oda neki: – És akkor még nem is szólottunk a kézcsóknak szokásáról, amely…
– Kussolj! – kiáltotta dühösen (és már megint igen udvariatlanul) hősünk.
A látogató (aki nem más volt, mint egy 1856-os pesti társalgási zsebkönyv szelleme) sértődötten nyúlt el az ablak mentén, füstként megkerülte a szobát, és az ajtó alatti keskeny résen át hussant ki, mintha sosem járt volna ott. A városban meg, mint a füst, eközben is terjengtek a hírek:
– Hallottad, hogy az a könyvtáros pasas valami nagy szarban van?
– Honnan veszed?
– Azt meséli a postás, hogy sorra kapja a leveleket. Nyilván felszólításokat.
– Mit kéne fizetnie? Nincs annak semmije.
– Kölcsönt? Gyerektartást? Csak azt mondom, amit hallottam. De ha egy szép nap jól megverik, nem fogok meglepődni.
– Hát, ilyen világ van: adós, fizess!
***
– Képzeld, találtak egy lovaskocsit a Tobolszky-kúria pincéjében!
– Ahá. Azt beszélik, hogy még a lovak is ott állnak előtte. Pont, mint azok a kínai cserépkatonák, tudod, amit a föld alatt találtak.
– Cserépkatonák?
– Hát az, amit a múltkor mutattak a tévében!
***
– Mit szólsz a legújabb fejleményhez?
– Mi van?
– A Vera dobta a Kovácsot.
– Mégse bírta az öregúr a strapát?
– Fenét. Új nadrág van a láthatáron.
– Kicsoda?
– A Szerémi.
– Az melyik? Aki a Töröknénél lakik?
– Na, az.
– Hát a Vera, az mindenesetre jól bírja. Hogy el nem kopik a…
***
– Hallottad, hogy újabban Magyarországról rabol nőket a maffia?
– A maffia?
– Az. Állítólag a tévében is bemondták. Próbafülkékből rabolják el őket, aztán eladják Afrikába. Ott állítólag bolondulnak a magyarokért. Főleg a szőkéket keresik.
– Te jó ég! Én meg épp a múlt héten szőkíttettem ki magam. Még ma elmegyek a Ferikéhez, tudod, én csak hozzá járok, annak arany keze van, hogy fessen vissza barnára.
(A következő fejezetet itt találja!)
