Jelige: Kolduskirály – Enyém, A szív kitart, Az üldözött
Jelige: Kolduskirály
Enyém
Mind enyém
e két szemű
és két fülű,
egy szívű és
két veséjű,
velős mégis
erőtelen,
egyértelmű,
érthetetlen,
világ csúcsá-
ra felhágó,
onann mégis-
csak lezajló,
földhözragadt
fájdalom. –
Csak is ennyi
enyém.
A szív kitart
A természet talán csak tapsra vár...
Nehéz s romlott a lelkünk, mint a légtér;
de pár enyhítő kortyot csak talál
az ember... Fontosabb is van az égnél,
hiszen gombolkodom, tehát vagyon...
Hogy is van ez? – Cogito ergo dresszkód.
Nem érzem jól magam, de rám szabom
a bánatot, s egy félmosolyt, ha lesz jobb. –
Már nem dohányzom – elég a dús szmog
– a szén rég megszokott a torkomon –,
mikor egy orbitál dugóban pusmog
több száz szilaj, hű robbanómotor...
Persze mást soha, csakis naturált
eszem. Fölöslegem már rég leadtam.
Edzek is; vállam, mint a kapupánt,
s a kinőtt ingeim a cégre hagytam...
A szív kitart, s az ész nyugalmazott –
már nem számít, hogy mit miért csinálok;
én csak csinálom, és jutalmamon
veszek egy új, egy jobb, nagyobb világot! –
Romlott s nehéz a lekünk, mint a légtér...
Túl sok a sitt. – Vigyázz, hová, ha lépnél!
Az üldözött
Emlékszem körben álltunk
– ruhátlanul, eső után –,
egymás kezét szorítva...
Úgy álltunk ott, oly ostobán
és oly ős-nyugalomban,
mint állnak ősi érchegyek.
Kapaszkodtunk egymásba,
mintha láthatatlan és merev
szabály rögzítené le
minden egyes tagunkat, és
nem éreztünk taszítást –
a körben érzett lüktetés
nem volt egyénre bontva.
Madárraj szállt az ég vizén,
s mi is velük repültünk –
a csend a körben égig ért...
Emlékszel még? Egy bősz, nagy
vadállat is voltunk mi mind,
mi mind a körben állva.
Hallottuk jól, hogy szél sivít,
de szárnyunk s bundánk ép volt,
akár az érchegyek csodás,
boltos, nagy koponyája...
Közös volt még minden vonás. –
Emléksze rá? Nem tudtuk
még, hogy minden madár csaló
– övék a kék az égen –,
s hogy zord hegyeknek nem való
az állatok sajátja...
És akkor lett az üldözött
– mert minden elkülönbözött –,
a bűntudat barátja.
