A „kettes” osztályon vagyok. Megfigyelőállomás „könnyebb” esetek számára. Tulajdonképpen jog szerint csak akkor juthat be ide az ember, ha a „harmadikat” már maga mögött hagyta. A „harmadik” még nincs mögöttem, és ezt legtöbben zokon veszik tőlem. Tegnap hallottam, amint a Királynő Renaténak mondja: „Pápaszemmel és irattáskával sétált be ide, vigye el az ördög! Mi dolga lehet itt nálunk?! Bizonyára kémkedés, mi más?”… Renate csak azt válaszolta: „Ó, már megint kezdi.”

Christine Lavant

FELJEGYZÉSEK A BOLONDOKHÁZÁBÓL

– részlet –

 De este mégis csak odajött hozzám, hogy a hajcsatra megint szüksége lenne. Kár! Ugyan nem a hajcsatért, hanem Renátáért, mert úgy gondoltam, köthetnénk valamiféle barátságot. Már az első naptól kezdve vonzódtam hozzá, mert olyan szelíd, szomorú szeme és sajnálatraméltó, bizonytalan mosolya van, ami ugyan kissé fájdalmas, de egyáltalán nem olyan ijesztő, mint a többiek nevetése. Mellesleg hihetetlen gyorsan meg lehet szokni a különös arcokat és a sajátságos beszédet. „Ezt inkább ne nézze, ez nem magának való!” mondta Üdvöske, amikor a hosszú, sovány asszony – azt hiszem Baumerlnek hívják – elvágódott. Hogy ne tűnjek föl érzéketlennek, úgy kellett tennem, mintha a látvány valóban megviselne, de igazából legszívesebben mindent egészen pontosan megfigyeltem volna. Így aztán betoltak a fürdőhelyiségbe, ahol kötelességszerűen sírógörcsöt kaptam. De ez nem az elvágódott asszony miatt volt, jóllehet a sikolyait itt még jobban lehetett hallani, hanem mert egyszerűen nem tudtam huzamos ideig a fürdőkád szélén ülni, anélkül, hogy ne tettem volna valamit. Ezzel az erővel énekelhettem, fütyülhettem, vagy az intézeti papuccsal a nyirkos falat is verhettem volna, de végül is a sírás mellett döntöttem. Hogy ez aztán ilyen mértéket öltött, kissé kínos volt, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. A nővérek természetesen vigasztaltak, és minden félét tudni akartak felőlem. Nos, ez is el fog múlni, és nyolc nap múlva már senki sem törődik azzal, sírok-e, vagy a fejemet a falba verem. Talán Renate lesz az, aki odajön hozzám, csak azért, hogy bizonytalanul rám mosolyogjon. De azt hiszem, fél a Királynőtől. Tudniillik, ő ki nem állhat engem, ahogyan a Baumerl sem. Tulajdonképpen a két osztály legfelsőbb és mérvadó körei már eleve elutasítanak.
    Tudom, mind ezt egy csapásra megváltoztathatnám, például ebédosztáskor csak undoromnak kéne kifejezést adnom és a pléhtányért a falhoz vágnom, de most még fontos számomra, hogy a nővérek magáznak és „kisasszonynak” szólítanak, és az orvosok vizitmosolya emberivé válik, ha hozzám érnek. Addig, míg átmeneti vendégnek tekintenek, a végső határt még nem léptem át.
    Berta éppen táncolt. Különös, hogy ezúttal egy nővérnek sem, még Üdvöskének sem jutott eszébe, elküldeni engem. Úgy látszik, ritkán táncol, mivel az egész terem ráfigyelt, még Minna nővér is abbahagyta pár percre a babarékli kötését, és kerek, fekete szeme kifejezetten derűsen, megelégedetten nevetett. Mi történt volna, ha odamegyek Bertához, és addig rázom, míg abba nem hagyja a táncolást? Több mint valószínű kikaparta volna a szememet. Talán még boldog is volt tánc közben, vagy legalább is készséges eszköz. De ki volt benne? Ki volt az, aki arra késztette, hogy térde fölé emelve a csíkos intézeti uniformist, fakó haját úgy a homlokába rázza, hogy vizenyős szeme mérhetetlenül megváltozzon? Ki sugalmazta ezt a sajátos ritmust, ami után a barna csempén előre és hátra lépdelt? És a magas hang, ami éneklő fűrészhez hasonlított, és a fogatlan szájból oly idegenül sikoltott, hogy az ember azt várhatta volna, bármelyik percben apró, fehér állatot fedez fel benne. De az állat rejtve maradt, csak énekelt, magasan és elragadottan valakinek, aki talán láthatatlanul itt volt közöttünk. De ha léteznek dolgok, amik láthatatlanul itt lehetnek, akkor létezhetnek olyanok is, amik túlélnek minket, és akkor az, amit tettem, már ész szerint is helytelen. Mert mit ér egy életet félbetörni, ha valamiféle folytatása létezik? De ó Istenem, talán rég átléptem a határt, és nemcsak vendégként vagyok itt, hanem már azokhoz tartozom, akik még idegenül és gyanakodva tekintenek rám?…Vajon mi is történt? Semmi több, mint hogy valaki tébolyult összevisszaságokat énekel maga elé: „A e i o u, mi leszek még holnap? Először föld voltam, azután kő, azután fa és virág… De aztán nyitva volt egy ablak, nagy, csodálatos ablak. A e i o u, mindenfelől lények közeledtek felém, és több voltam, mint egy susogó erdő… De becsapták előttem, becsapták az ablakot, nehéz, fekete szárnyaikkal becsapták előttem. A e i o u, föld, kő és virág, és senki sem érti a szót a nehéz, néma szárnyak alatt…”
    Különben semmi sem történt. Még mindenki nevet, és Minna nővér nevetve hordozza magzatát. Miért pont a Királynő avatkozott közbe? Nem hiszem, hogy csak elkeseredésből tette, vagy hogy hatalmát bizonyítsa. Valami pislákolt az öreg púposban, mint ismert félelem, amikor a kék harisnyával, amin éppen dolgozott, a táncolót tarkón ütötte. „Hagyd abba, te megszállott ördög”, mondta dühösen, mit sem törődve azzal, hogy Minna nővér kényszerzubbonnyal fenyegette. A púpos félelme másfajta volt, talán az enyémmel rokon. Nem, már biztosan nem csak vendégként vagyok itt, és ki tudja, hogy a nővérek még meddig magáznak, és meddig szólítanak még „kisasszonynak”.
    Éppen vizit folyt. A főorvos megkérdezte, mit írok most, de aztán nem firtatta tovább, mert több mint valószínű azt gondolta, hogy a kérdése ijesztett meg. Még mindig remeg a térdem, úgy hogy erősen egymáshoz kell szorítanom, hogy egyáltalán ülni tudjak. De nem ő volt az oka. Más volt, egy idegen, és csak ősz haja rántott ebbe a megdöbbentő tévedésbe. Amikor a főorvos úr kvázi bemutatott és azt mondta: „Látja, kolléga úr, ez az első eset a praxisomban, hogy valaki saját elhatározásából jött hozzánk. Természetesen a kisasszony igazából nem ide tartozik, de egy szanatóriumot hízó- és fekvőkúrával nem lehet egy falusi községtől elvárni, és ezért itt nálunk egy kis arzénnal próbálkozunk.”…, de külsőm megcáfolhatta szavait, mert az idegen orvos kételkedően mosolygott. A főnővér is különös tekintetet vetett rám, és jobban mint valaha szökdécselő, izgatott madárhoz hasonlított. Csak a főorvos tett úgy, mintha nem vett volna semmit sem észre, és megnyugtatóan felém bólintott. De meg vagyok róla győződve, nagyon is észrevette felindultságomat, és ha nem sikerül abban a hitben hagynom, hogy csak a kérdése ijesztett úgy meg, akkor a következő napokban nagyon össze kell magam szednem. Feltehetőleg már holnap egy „kis beszélgetésre” invitál a rendelőbe.
    A Királynő éppen azon mérgelődik, hogy az osztályon teljesen új dolog jött divatba, és harmadosztályú paciensek egyszerűen megjátsszák a dámát. A nővérek ugyan barátságosan nevetnek rám, de Üdvöske azt mondja: „Ne törődjön vele, a főorvos úr azt mondta, tegye csak azt, ami magának örömet szerez. Az a sárkány majd meg fog nyugodni.” De a sárkány nem nyugodott meg. A púpja mindig nagyobb lesz, mint a felbőszített macskának, és ha valakinek a stoppolók közül oda kell menni hozzá, hogy elkérje tőle az ollót, mindig úgy felpattan, mintha a következő pillanatban valakire rá akarná vetni magát. „Te, Krell, ha nem viselkedsz nyomban tisztességesen, akkor jön az erős Rosel, nem tűrőm sokáig a modorodat!” - mondja Minna nővér szúrós szemmel. Kétségbeejtő! Miattam végül még kényszerzubbonyba dugják. Félelmemet és utálatomat valahogy le kell küzdenem, és a púpostól egy pár harisnyát fogok kérni. Talán akkor veszít valamit az ellenszenvéből irántam.
    Nos, a harmadik teljesen álmatlan éjszaka van már mögöttem, és az erőm annyira a végét járja, hogy a Krell-lel már nem tudom felvenni a harcot. Csak az a kár, hogy Renate újraéledt rokonszenve megint el fog sorvadni. Mindig oly megrázó módon tudott vigasztalóan rám mosolyogni, amikor az ollót a púpostól el kellett kérnem. Annak ellenére, hogy ő maga is fél tőle, folyvást helyettem akart menni, de ha hagyom, mindenkorra elveszítem a többiek előtt az arcomat. Különös, hogy az egész terem mindig részt vett a harcunkban. Még a másodosztályú betegek is, akik tulajdonképpen zárt kört képeznek. Baumerlné oly módon szokott a szemüvege fölött gúnyosan kikandikálni, hogy sokszor szívből kívántam rohamot neki. Alighanem semmi sem olyan ragályos, mint az ellenségeskedés. Sokszor úgy tűnök föl magamnak, mintha csupa gyűlöletből lennék. Ha Krell például dühödt szemmel rám nézett és kárörvendően azt mondta: „Csak nem erőlteti meg magát túlságosan a kisasszony?”, akkor megértettem, hogy a nővérek a kényszerzubbonyt sokszor gyönyörrel a szemükben tudják szorosra húzni. Talán ha még pár napot kitartok, a Királynőt végül meghajlíthattam volna, ha éjszakáként aludni tudnék. Az ágyam mellett áll a szoba-WC. Legalább negyedóránként tapogat valaki az ágyam rácsának segítségével előre, égő szemek merednek rám, érthetetlen szavakat mormognak fölöttem, és néha valaki még bocsánatot is kér. Összeszorítom a fogam és a második párnát az arcomra nyomom, de ha az éjjeli nővér jön, akkor előírásszerűen megint a fejem alá kell tennem. Ki nem állhat engem. Első éjszaka valóban fáradozott értem, és látszott rajta, hogy sajnál. De túl sokat kérdezősködött. Hogy reménytelenül szerelmes vagyok- e valakibe? … ”Mindig az kell, hogy az ok legyen?” vetettem oda túlzott gúnnyal, és ezt nem kellett volna tennem. „Akkor miért akarta agyonlőni magát?” kérdezte már kissé sértve, és amikor nevetve válaszoltam: „De kedves nővér, csak tablettát vettem be”, vérig sértve kivonult. Most sajnálom. Olyan szép, tiszta arca van, és kezdetben bizonyára jót akart nekem. De ez az átkozott kérdezősködés! Ha legalább tudnám, hogy a főorvos áll-e mögötte! Voltaképpen nem lenne jellemző rá, mert egyenesen is megkérdezhetne, bár gyanús, hogy nem teszi. Valószínűleg azt gondolja, hogy egy nővel szemben nyíltabb tudok lenni. Pedig ha tudná, kiről is van szó, bizonyára diszkrétebben járna el. Nem szabad gondolkodnom, csak nem arra gondolnom!! Inkább az őrnagynéra, inkább Hansira, és mindenkire, mindazokra, akik itt vannak és szenvednek. Nem, én nem fogok a gyűlöletnek behódolni, odáig viszem, hogy szeretni fogom Krellt és Baumerlt és az éjjeli nővért, amikor kéjes gonoszsággal egy kényszerzubbonyt összeköt. Mi lesz abból a csecsemőből, akit ilyen arccal hord ki? Tiltani kéne, hogy nők „áldott állapotban” a bolondokházában szolgálatot teljesítsenek. Mi lehet egy ilyen teremtményből, aki állandó gyűlölet- és nyomorúság-sugárzásnak van kitéve? Ha csak az őrmesternére gondolok… Egy óra pontosságával éjjel-nappal rendre felpattan az ágyában. „Átkozott legyen Ausztria! Átkozott Oroszország cárja! Háromszor átkozott az egész világ. Meggyilkolták a férjemet, az én nagyszerű, büszke férjemet. Átkozott! Átkozott! Átkozott! Ördög vigye mindazt, ami még él!” Szeme ég, mint parázs, rendetlen, fehér haja égnek áll, keze meghosszabbított madárkarom. Így megy óráról órára, és még a szakállas énekesnő horkolása is, ami különben betölti az egész termet, mint fuvallat enyészik el ebben a kitörésben. Néha már megváltásként várok rá, mert akkor legalább pár percig nem kell Hansi nyöszörgését hallanom. Hansi még csak húsz éves, egy teljes éve fekszik itt, és napjában háromszor csövön, az orrán keresztül táplálják, mert úgy látszik, elhatározta, hogy éhen akar halni. Most már olyan, mint egy csontváz, de valamikor tökéletes szépség lehetett. Kékesfekete hosszú haja többnyire az ágyról a földre omlik. Ha délután az édesanyja jön, mint valami ereklyét emeli fel a földről. Még maga az őrmesterné is gyakran abbahagyja a káromkodást, mielőtt a fia megérkezne. A nővérek, mint bárányok gyámoltalanná válnak ez előtt az anya előtt, és még Friedel is, az örökös éneklő, visszavonul ilyenkor. Minden másnap jön Hansi férje. Magas rangú hadnagy, akár az őrmesterné fia, és ha véletlenül összetalálkoznak, a szégyentől és a bánattól elpirulnak. Itt örökké a gyötrelem hegyei épülnek, de a csúcsokat azok képzik, akik naponta szeretve érkeznek, és kétségbeesve távoznak. Ezeknek nem lehet az arcukba tekinteni, az ember nem tudná elviselni. Egyáltalán pimaszság jelen lenni, és mégis délutánonként csak azért fekszem le gyakran egy-két órára, hogy a látogatási idő alatt a hálóteremben lehessek. Tulajdonképpen már mindent kívülről ismerek.

(…)

Fordította Julia le Grand Spiess

Kapcsolódó:

Christine Lavant versei

Gernot Ragger: Christine Lavant, aki egy folyóról nevezi el magát