Jelige: Kilencszázhuszonkilenc

 

Rosalie-nak, ismeretlenül is, szeretettel.

Tominak - mindenért.

 

 

PIRKADAT

 

 

Alig pirkadt még, amikor Travis kocsiba ült.

Az Üzembe vezető út mellett megszokott otthonossággal suhantak el a villanypóznák. A szalagkorlát mellett csak néhány csenevész cserje élte túl a városból nap mint nap ingázó kocsik évtizedes kipufogófüstjét.

Hunyorogva nézte a karcos szélvédő mögött feltűnő napsugarakat. A helyzet az, hogy nagyon lehangolt volt. Nyugdíjazták mellőle Davidet, azt az embert, akivel megosztotta a mindennapok rutinját, örömét, bánatát és bosszúságát. Huszonöt évig dolgoztak együtt a soron, ismerték egymás minden rezdülését. David mától nincs vele, helyette egy droid látja majd el a munkát.

Lassan gördült az öreg Ford az Üzem kapuja elé. A chipolvasó határozott hangon nyugtázta, hogy Travis még a cég alkalmazottja, belépésének éve: 2030. 06. 01., alkalmazotti státuszban van, felettese Richard Smith, a D6-os csarnok 3. szintjén dolgozik, munkaideje 07-16 óráig tart. A retina- és íriszvizsgálat során a dekóder a másodperc tört része alatt megállapította, hogy egészségi állapota kielégítő, üzemorvosi státusza rendben van, és az elmúlt 2 évben nem volt betegszabadságon.

A kamera hideg üvegszeme Travisre hunyorított, a kapu hangtalanul szétnyílt, s a kocsi lassan a parkolólifthez gördült.  Ki ér előbb a lifthez? – Daviddel ez volt közös játékaik egyike. Fontos ugyanis, hogy milyen lokációra kerül a kocsi a sokemeletes mélygarázs labirintusrendszerében, hiszen ha sikerül jó helyre parkoltatni, sok idő megtakarítható hazafelé menet. Travis a lift konzoljának dőlve rágyújtott. Ez is a napkezdet szokásos, reggeli szertartása volt: a kocsiajtók csapódása, a dohány illata és a cigarettapapír íze mind hozzátartozott a munkakezdéshez.

A nap egyre feljebb kúszott a látóhatár felett. Köpött egyet.

A bejárat hőérzékelős ajtaja hangtalanul nyílt szét. Az XD03-as típusú humanoid már darálta is:

– Jó reggelt kívánok, üdvözlöm a D6-os csarnok 3. szintjén. Az előző műszak gyártási eredménye 97%, a hibaarány egy százezrelék alatt van. A levegő páratartalma 73%.

– Hurrá… – csikordult fogai között a szó, miközben a lift felé vette az irányt.

Néhány perc múlva már az öltözőautomata előtt állt, ahol beidegzett, gyors mozdulatokkal öltözött át, hogy pontosan 7 órakor a sor mellett lehessen. A művezető már várta.

– Travis, ez itt a C3Y-324, az egyik legújabb típusú, Macrohard által gyártott droid. Fejlesztői kifejezetten erre a gyártósorra optimalizálták, mától ő dolgozik Önnel. A Vezetőség elképzelései szerint segítségével csökken a hibaarány és javul a termelékenység.

– Javul, igen – dörmögte Travis.

– Van kérdés?

– A múltkori értekezleten nem volt arról szó, hogy romlottak a termelékenységi mutatók vagy a hibaarány megnőtt volna. Akkor miért van szükség erre a gépre? – Travis maga is meglepődött a hangján.

– Nos, igen – kezdte a művezető összehúzott szemmel. – Emberhez képest valóban megfelelőek voltak a mutatók. De be kell érnünk ennyivel? Egy robot sokat tud ezen javítani. Ezenfelül David McElroy ledolgozott annyi évet, mely után rendszerünk szerint már nyugdíjazható. David is megérdemli a pihenést, nem így gondolja, Travis?

– De, hogyne.

– Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Ha bármilyen probléma merülne fel, az Intercomm-on a kék gomb megnyomásával kapcsolják a Támogatóközpontot.

A művezető eltűnt a folyosó éles kanyarjában.

Travis egyedül maradt a droiddal. A gép állapotjelzői élesen világítottak, a fején lévő apró, beépített optikai lencse pedig szabályos időközönként, alig észrevehetően összehúzódott, követve a férfi minden mozdulatát.

– Na, szépen vagyunk – morogta bosszúsan. – Mit kezdjek én most veled, mi? – nézett szemöldökráncolva a masina lencséjébe.

– A bioszinterező sorra kell menni, majd a vezérlőprogram betöltése és a Start gomb megnyomása után el kell kezdeni a termelést a kiadott feltételrendszer és az elvárt mutatók alapján – darálta a droid.

– Droid!… – fordította égre a tekintetét. – Ez költői kérdés volt, világos? Persze, hogy nem... – legyintett a gép optikájába pillantva. – Na, induljunk.

– Mit jelent: költői kérdés? – hallotta kicsivel később maga mögül.

Meglepve fordult vissza.

– Mi?... Nem mindegy az neked? Foglalkozz a saját programoddal! Egyébként – állt meg néhány lépés után –, ha tudni akarod a precízen megalkotott technécium agyaddal, a költői kérdés egy olyan kérdés, amelyre tulajdonképpen nem várunk választ, mert a válasz már ismert.

– Akkor miért alkalmazzák? – hunyorított a droid.

– Mi ez? – rökönyödött meg ismét Travis. – Te egy továbbfejlesztett modell vagy? Miért érdekel? Úgysem illeszthető a válasz az operációs rendszeredbe!

– Az operációs rendszerem innovatív és progresszív, számos tanulási és egyéb adaptív folyamatot tesz lehetővé, továbbá online frissülő tudástár és katalógusrendszer töltődik be a megfelelő tárhelyekre.

– Aha... Óriási. Akkor applikáld bele, hogy az emberi társadalomban van egy olyan kifejezés, hogy költői kérdés, mely nem vár választ, de mégis felteszik. Főként társalgási és együttgondolkodási céllal, gyakran ironikus felhanggal. Ez így elég neked, vagy lapozzuk fel a Larousse-t is?

– Köszönöm, elég. Tárolva. A Larousse inkább enciklopédikus jellegű kiadvány, megítélésem szerint erre a kifejezésre nem hozna sok találatot.

– Hát, ha te mondod... Mozogjunk!

A válogató gépsor mint egy hatalmas, dzsungelmélyi állat nyújtózott a 3. szint teljes hosszában. Az éjszakai műszak dolgozói éppen átadták a munkát a reggeli műszaknak. Travis beállt a helyére, a droid pedig – tartva az előírt 120 cm-es távolságot ­– mellé gördült.

– Tudod mit kell csinálni? – sandított oldalra Travis.

– A központilag meghatározott határértékeket nem teljesítő darabokat ki kell gyűjteni, és át kell helyezni az újrahasznosító szalagra. A munka hatékonyságának növelése céljából, amennyiben növekvő tendenciát mutat a határértékek körüli paraméterekkel rendelkező darabok száma, a központi adatfeldolgozóba a 310/10 kódjelű figyelmeztető üzenetet kell küldeni.

– Úgy tűnik, tudod – dünnyögte halkan. Elfordult és beindította a szakaszt.

A délelőtt gyorsan eltelt, csak az ebédidőt jelző elektromos csengő zökkentette ki ernyedt hallgatásából a férfit. A kapcsoló után nyúlt, amikor a robot megszólalt:

– Nem szükséges kikapcsolni. A C3Y-324 úgy lett optimalizálva, hogy folyamatos, akár 24 órás munkarendet is tudjon követni, minimális karbantartási műveletek közbeiktatásával.

– Szoftver nagyhatalom vagyunk – ráncolta homlokát a férfi. – Jól van, akkor majd jövök.

– Az ebédidő 35 perc, +/- 10 perc, mely egészségügyi vagy opcionális tevékenységekre fordítható.

– Nahát, igazán? Hát ez jó. Na, ide figyelj, te gép! – vett nagy lélegzetet Travis, majd a robot üvegszemeibe bámulva meglátta önmagát: a domború lencsében egyre magasodó homlok, sötét, kerek szemek, gyűrött arc és csapott váll tükröződött. – Hagyjuk! – intett beletörődve s azzal magára hagyta a szerkezetet.

­*

A tálcaadagoló tompa puffanással csapódott a kantin pultjára. Az ételadagoló 10 féle menüsorából Travis találomra rábökött egyre, rábízva magát aznapi szerencséjére.

– Rosszabb már úgysem lehet – nyugodott meg. A szilikonozott asztalok között lavírozva ismét megállapította, hogy egyre kevesebb asztal telik meg. Egyre kevesebb az emberi lény, aki éhes és ennie kell, ezzel együtt egyre több a droid és humanoid, akiknek nem szükséges ebédidőt biztosítani, így a munka gyorsabban halad, a teljesítmény kiszámítható és egyenletes, a statisztikák pedig virulnak, mint a napraforgómezők. Mindennap ugyanaz a 10 féle étel van, ünnepnapokon 12, mindig megbízhatóan ugyanolyan ízben és ugyanolyan minőségben. Az utóbbi években kezdtek eltűnni az asztalokról a fűszertartók is: nincs rájuk szükség. Az ételek megfelelően sósak és édesek, a fűszerezés mértéke, a fehérje-, zsír- és szénhidráttartalom megfelel az átlagos felnőtt szervezet napi energiaszükségletének, ideális arányban tartalmazva minden létfontosságú összetevőt. Az étkezőasztal konzoljánál lévő számítógép monitorára pillantott. A készülék kamerája íriszszkenneléssel betöltötte az éppen ott ülő dolgozó profilját. Gyorsan átfutotta a leveleit.

Visszaérve a robot pontosan 120 centiméterrel gördült arrébb, hogy Travis beállhasson a helyére. Mindent kiválogatott és regisztrált, amit csak lehetett, a munkadarabokat olyan precizitással téve az adagolótálcába, hogy az már készen állt a következő munkafázisra.

– Nem ivott eleget – fordult hozzá a droid. – A bőre sápadt és petyhüdt. A megfelelő folyadék utánpótlás rendkívüli mértékben fontos az emberi szervezet számára. Önnél legalább napi 2-3 liter folyadék bevitele szükséges.

Travis elképedve állt.

– Ki vagy te, az anyám?!

– Nem valószínű – felelte a gép. Az édesanyja 2022. november 30-án elhunyt. Az én központi processzoromat pedig 2053. január 28-án helyezték üzembe. Ezenkívül ugyanazon faj női ivarszervekkel rendelkező egyedéhez kellene tartoznom, szoros vérrokonságban Önnel,  ami nyilvánvaló okokból nem lehetséges. Droid vagyok, a C3Y-324 szériából, típusjelem: A760904O.

– Na ide figyelj, Joe! – emelte fel kissé a hangját Travis.

– C3Y-324-es droid.

– Nekem mától Joe vagy, és punktum! Az adataid helyesek, ellenben az anyámhoz semmi közöd. A kérdés nem valódi kérdés volt, hanem...

– Költői kérdés? – hunyorított a droid.

– Úgy van, költői kérdés – hagyta rá meglepve a férfi. – Gyorsan tanulsz… – morogta oda a szája sarkából, és szemét lassan végigjártatva a robot mellkasi paneljein, fejcsóválva belemerült a munkába.

Az anyám... milyen régen halott már... – gondolta, miközben keze automatikus mozdulatokkal rostálta a munkadarabokat. – Legjobban a főztje hiányzik – vallotta be magának némi szégyenkezéssel. Vajon mit szólna a mama ahhoz, hogy már egy nyamvadt borsszóró sincs az asztalokon? Mit szólna, ha látná, hogy kódolt menükből lehet választani? Úgy vágná a fakanalát a sűrű levesbe, hogy szanaszét fröccsenne a falakon a fűszeres lé!

„A gasztronómia megcsúfolása!” – mondaná dühösen, és elkezdene csak azért is levest főzni és kalácsot sütni. Elmosolyodott. Igen, valószínűleg ezt tenné. A mama temperamentumos asszony volt; fekete haja és szép metszésű arcában ülő élénkzöld szemei csak még drámaibbá varázsolták megjelenését. S ha olykor mérgelődött is, mégsem volt soha félelmetes: úgy lesték ilyenkor, ahogyan egy izgalmas természeti jelenséget figyel az ember az ablaküveg biztos távolából, tudván, hogy nem eshet baja. És persze tudták azt is, hogy nemsokára elneveti majd magát, és dacból vagy vigasztalásképpen elkezd valamit főzni. Kis idő múlva már mennyei illatok töltötték be a tágas konyhát, ők pedig figyelték, ahogyan sürög-forog, dudorászik, húst darabol, zöldséget pucol, fűszernövényt aprít, s olykor kötényébe törli a kezét. Egy pillanatra sem mozdultak volna el mellőle, mert ők akartak lenni az elsők, akik megkóstolják az elkészült újabb műremeket. 

Hirtelen arra eszmélt, hogy megszólalt a műszak végét jelző csengő. A robot mellette állt, készenléti kijelzői villogtak, mellkasi paneljein az aznapi mutatók: az elvégzett munka összmennyisége, a selejtezett darabszám, a tesztelésre küldött mennyiség, végül a statisztikai mutatók összessége átlagolva.

– Na Joe, ennek a napnak is annyi!

– C3Y-324 droid, típusjel: A760904O.

– Ugyanezt mondtam én is – biggyesztette le száját halvány mosoly kíséretében Travis, és kilépett a munkaterületről.

*

Még magasan járt a nap, amikor elhagyta az épületet. Első útja a közeli halastóhoz vezetett. Mesterséges tó volt ugyan, de mégiscsak tó. Éltek benne halak, igaz, evésre kevéssé voltak alkalmasak furcsa ízük miatt. Génmanipulált, hosszú életű sügérek és túltenyésztett, ideális nagyságú tükörpontyok éltek a mélyben arra várva, hogy valaki a régi, már egyre ismeretlenebb, de még létező sport, a horgászat szellemében kifogja őket. Sokszor jöttek ide Daviddel. Mivel mindketten egyedülállók voltak, munka után vagy hétvégén gyakran együtt horgásztak. David – miután megtudta, hogy akarata ellenére nyugdíjazzák – felmondta a lakását, elbúcsúzott Travistől és elment lakni egyetlen lányához, egy néhány száz mérfölddel távolabbi kisvárosba. Travis szíve nehéz volt: megszokta David folyamatos jelenlétét maga körül. És bár sosem fogalmazták meg, a búcsú pillanatában mindketten érezték, hogy – akár a síkos haltest – valami kicsúszik a kezeik közül. Csak álltak együgyűen a délutáni, gyenge napsütésben, és nem tudták, mit mondjanak egymásnak. David meghívta őt N-be, ahol élni fog, és megígérte, hogy kapcsolatban maradnak.

Megvárta, amíg lemegy a nap. Szerette nézni a világ színeváltozását, ezt az örök, monumentális színházi előadást. Ilyenkor néhány pillanatra úgy érezte, hogy ha ez a varázslat mindennap megtörténhet az égbolton, és ez a sokat megélt, törődött golyóbis még mindig forog, akkor kell lennie valahol valami csodának.

Elszívta az utolsó szál cigarettát is, a csikket elmorzsolta és a zsebébe tömte. Félő, hogy lassan majd ezt is titkolnia kell, egyes munkahelyeken ugyanis már kötelezik a munkavállalókat a leszokásra, amely egy – az üzemorvos által adott – oltásból áll. A leszoktatás időtartama 4 hét, ennyi idő alatt a szer megtisztítja a szervezetet a lerakódott nikotintól és egyéb mérgektől. Ez persze fájdalommal és elvonási tünetekkel jár, de ha nem sikerül a leszoktatás, ugrik az állás.

Náluk ezt még nem vezették be, de ami késik, nem múlik.

*

Másnap reggel a kocsiból kiszállva egy vadonatúj, hidrogénhajtású Rovert látott begördülni a VIP parkoló liftjéhez.

– Az új fejlesztőmérnök kocsija – sejlett fel benne, hiszen az e-mailes tájékoztatóban nem titkolt büszkeséggel említették, hogy új fejlesztőt vett át a cég a konkurenciától, s most tőle és frissen trenírozott csapatától várják az újabb projektek sikeres megvalósítását.

A sorhoz érve a droid már a helyén állt.

– Jó reggelt, Travis Morrison!

– Azt – morogta a gépnek.

Beidegzett mozdulatokkal rostálták a munkadarabokat. A robot tempója a férfiét követte, érzékelve esetleges apró mozdulatváltozásait és tempóváltásait. Travis saját, belső világába merülve, vérévé vált mozdulatokkal dolgozott, szabad utat engedve gondolatainak.

...Vajon hogyan bírja David a semmittevést? Mit csinálhat egész nap? Még unokája sincs, csak a lánya és annak férje, akik napközben dolgoznak. A felesége sok éve meghalt, vagyona nincs, csak egy kis horgászcsónakja volt, amit szintén eladott, mondván, hogy már nem lesz rá szüksége.

Elszorult a szíve. Valamiért hirtelen úgy érezte, hogy üvölteni akar. Hosszan, hangosan, nyújtottan – a vágy olyan sürgető volt, hogy a torka összeszorult, s a keze hirtelen ökölbe rándult.

Az apró munkadarab bioműanyag burkolata megroppant a kezében.

– Selejt, selejt! – jelzett a C3Y-324.

– Mi?... Mi történt? – nézett fel Travis kábultan.

– A munkadarab tönkrement, selejtkódja: 929.

Zavartan nézett a kezében lévő tárgyra.

– Most veszem ki a 10 perc pihenőmet – mondta halkan, és megnyomva a panel megfelelő módjelzőjét, ellépett a sor mellől.

A robot tovább dolgozott.

*

Visszatérve hirtelen úgy tűnt, mintha a szortírozott munkadarabok mennyisége jóval többel nőtt volna, mint az várható volt.

– Már csak két órahossza 4-ig – dörzsölte meg a szemét és felpillantott a falra vetített órára, mely fehér alapon fekete számaival komor testamentumként dokumentálta a múló időt. Gyűlölte ezt az órát. Többször álmodta, hogy az óra elkezd nőni, számlapja egyre nagyobb és nagyobb helyet foglal el a térből, fehérsége egyre szemkápráztatóbb, s hórihorgas, katonás rendben sorakozó számai egyre hatalmasabban tornyosulnak előtte. Fenyegető árnyékuk először az arcára, később egész testére rávetül, s a számok lassan nyúlánk, hallgatag lényekké nőnek, a levegő fogy, egyre apad, míg végül ő maga kapkodva, fuldokolva kap a torkához. Ilyenkor szokott felriadni átizzadt ágyneműje fogságában, aztán kibotorkál a fürdőszobába, hogy meglocsolgassa arcát és mellkasát hideg vízzel, majd pulzusát vizslatja: visszaáll-e. Olykor szív egy kis oxigént is. Kis palackokban árulják manapság, nem nehéz beszerezni, bár az ára borsos. De másra úgysem kell költenie önmagán kívül, ezért kevés luxusainak egyikeként szokott rá a rendszeres oxigénszívásra.

A munka végét jelző csengő ébreszti ismét önmagából. Lassan leül a fal mellé, zsebkendőjével gyöngyöző homlokát törölgetve. A droid is leállt már, panelje zölden foszforeszkálva készenléti módban várakozott.

– Szívverése felgyorsult és az optimális érték fölé emelkedett. Pihenőidő beiktatása szükséges!

– Meglesz, Joe… – felelte elfúló hangon. A gép optikai lencséje összehúzódott. Travis felállt és az öltözőautomatához indult.

*

Ma ismét Daviddel álmodott.

Azt látta, hogy egy kora nyári, békés és lassú délutánon ülnek a tóparton, a stégről lógatva be meztelen lábfejüket a vízbe. Fogják a botot, David szája sarkában az elmaradhatatlan, agyonrágott cigaretta és kapásra várva, csendben nézik a tavat. A nap vízen visszatükröződő szikrái nagy szentjánosbogarakként fénytáncot járnak arcukon és meztelen felsőtestükön. A távolban néha feltűnik egy-egy halászcsónak, e természetközeli sport utolsó, kitartó szerelmeseivel. Nem beszélnek, lassan lélegeznek és nézik az úszót, a nádat, a látóhatár szélén felszálló sirályokat. A nap gyengéd melege átjárja őket, a hínár, a nád, a fű, a víz és halak alkotta összetéveszthetetlen illat pedig zsongítóan árad szét tüdejükben. Más nem történik. Az álom csupán erről a meleg, nyugodt és boldog pillanatról szólt.

Jó érzéssel ébredt, s csak néhány másodperc múlva komorult el, amikor ráeszmélt, hogy csupán álmodott. Teste automatikusan lendült az új nap új reggelének szokott mechanizmusa szerint. Kávé, cigaretta, borotválkozás.

*

Bármennyire is igyekezett, nem sikerült beérnie a reggeli műszak kezdetére. Maga sem értette a dolgot; mintha az Üzembe vezető út közben kicsúszott volna kezéből az irányítás.

A művezető a szekció bejáratánál várta:

– Travis, mi az oka annak, hogy ma nem ért be időben dolgozni? Olyan szépek voltak eddig a mutatói, érdemes ezt egy ilyen bagatell dolog miatt lerontani? – vonta kérdőre a szemöldökét Mr. Smith.

– Érdemesnek ugyan nem érdemes, szimplán csak jólesik... – morzsolta el a szavakat fogai között Travis.

– Hogy mondja? – tekintett fel a digitális jelenléti ívről a művezető. – Jól érzi magát? Olyan sápadtnak tűnik.

– Minden rendben, Richard, ne aggódjon.

A művezető szúrós szemmel mérte végig:

– Figyeljen a hibaarányra is, ha lehet, mert tegnap regisztráltunk Önnél egy 929-es kódú selejtet. 

– Mindenképpen.

A droid egész délelőtt válogatott és diagnosztizált, Mr. Smith pedig kis üvegkabinjából ki-kikandikálva élénk eszmecserét folytatott az 1. szint művezetőjével.

Az ebédidő elején az ebédlőasztal konzoljánál lévő számítógép e-mail érkezését jelezte. A feladót látva hirtelen nagyot lódult benne valami. David nincs jól, érezte a levélből, bár tartózkodó és szűkszavú barátja említés sem tett ilyesmiről, sőt: visszafogottan dicsérte lánya lakását, a szobából a kilátást, és a kisvárosban rejlő szabadidős lehetőségeket.

Egész ebédideje elment a levélírással, de olyan kábult volt, hogy fel sem fogta igazán az idő múlását. Amennyire tőle tellett, próbált a kimondatlan és le nem írt sorokra is válaszolni.

A sorhoz visszatérve a C3Y-324 azonnal regisztrálta teste még akkor is mérhető biokémiai változását.

– Megemelkedett a pulzusszáma és kipirult a bőre. Mi az oka?

– Levelet kaptam a… az egyik… az egyetlen… barátomtól.

– Barát? Az milyen kapcsolati formába sorolható be?

– Milyen kapcsolati formába? – köszörülte a torkát halkan. – Az egy olyan, olyan dolog, ami… hogy is mondjam csak…

– 50 emberi nyelven értek, ezenfelül 20 féle programozási nyelvet ismerek, de adaptív és innovatív processzoromnak köszönhetően számos szótár és fordítási adatbázis is rendelkezésemre áll. Tehát ezek közül bármelyik megfelelő számomra a kommunikációhoz.

Travis tétován pislogva, homályos tekintettel nézett fel a droid ritmikusan összehúzódó optikai lencséjébe. Nyelt egyet. Olyan érzése támadt, mintha a gép várna valamire.

– Nem azért nem mondom, mert a megfelelő jelkészlet nem áll rendelkezésemre, hanem mert nehezet kérdeztél – felelte. – Nem tudom, hogyan tudnám elmondani neked a lényegét. David írt nekem, akinek a helyén most te dolgozol, és akit miattad rúgtak ki egyik napról a másikra nyugdíjazás címszó alatt. Mindezt azért, hogy a munka gyorsabban és hatékonyabban haladjon, egy kicsit sem törődve azzal, hogy egy élő, lélegző ember munkáját veszik el ezzel a döntéssel. Tudod, ezt általában egy kissé sérelmezzük mi, emberek. A barátságot pedig nem tudom neked kimerítően elmagyarázni, mivel nincsenek sem érzéseid, sem tapasztalataid, melyek megértethetnék veled ezt az emberi kapcsolatot.

–„A barátság az emberi kapcsolatok egy fajtája, mely több örömteli találkozás, beszélgetés által alakul ki. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés. A mély, őszinte barátság alapja a feltétel nélküli szeretet.” – darálta a gép.

– Igen, Joe, valami ilyesmiről van szó… Ügyesen kikerested a tudástárból, egyből kezdhetted volna ezzel. Fel tudod ezt fogni?

– „Minden baráti kör az ellenállás egy lehetséges szigete.” – citálta tovább a robot.

Travis elgondolkodva, hosszan nézett a droidra, bólintott, majd némán visszafordult a sorhoz.

– Információ tárolva – hallotta a háta mögül kis idő múlva.

Közben a droid mellkasi paneljein megpillantotta az addigi teljesítményt, és annak ellenére, hogy már több mint egy óra eltelt az ebédszünet kezdete óta, nem voltak annyira lemaradva, mint azt gondolta volna. Pedig ennyi év rutinja már kialakította benne azt a képességet, hogy minimális eltéréssel szinte pontosan tudta, hogy a nap adott szakában hol tart éppen a munkában.

– Furcsa – rázta meg a fejét. – Joe, mondd, hogyhogy nem vagyunk lemaradva?

A robot megállt, de nem reagált.

– Többet csináltál, mint az előírt mennyiség volt?

– Figyelembe véve az emberi munkaerő távolmaradásának időbeli hosszát, növeltem 10 %-kal a teljesítményemet.

– Ezt diktálja a programod?

– Nem – válaszolta kis várakozás után a droid és visszafordult a munkaterülethez. Travis hirtelen nem tudott mit kezdeni a válasszal. Zavartan ácsorgott a robot mögött.

– Nincs szükséged karbantartásra? – kérdezte halkan.

– A C3Y-324 a megfelelő ütemben és hatásfokkal dolgozik, az elvárt mutatók alapján. Karbantartási és egyéb fenntartási műveletek beiktatása ennél a típusnál már csak háromhetente egyszer 10 percet vesz igénybe.

– Hát, téged sem etetnek túl! – sóhajtott Travis.

– A C3Y-324 nem étkezik, nincs emésztőrendszere.

– Jaj, Joe, kár, hogy humort nem plántáltak beléd a programozóid! Tudom, hogy nem kell enned, ezt csak átvitt értelemben mondtam.

– Mit jelent: átvitt értelem?

– Nos, ez azt jelenti, hogy mondunk valamit, de az a kifejezés nem pont arra vonatkozik, amit szó szerint jelent, hanem valami más, mögöttes tartalomra utal. És még mielőtt megkérdeznéd: a humor kizárólag emberi dolog, így ezt sem leszel képes felfogni, hidd el nekem. – Te jó Ég, mintha gyerekem lenne!... – döbbent meg visszacsengő szavain.

– Tárolva – hallotta nemsokára a géphangot. Elmosolyodott. – De legalább nem vitatkozik folyvást, mint egy kölyök.

A következő napokban gyakran volt szüksége oxigénre az elalváshoz, egyszer – maga sem tudta, miért – elment éjjel egy közeli bárba, de rosszul érezte magát a zakatoló gépzene és a villódzó lézerfények kereszttüzében, így hamar hazatért.

*

A délelőtti statisztikai program futtatása közben a negyedéves vállalati értekezlet meghívója sárgán villogott a sor óriás monitorán. A gyűlést felfokozott érdeklődés övezte, mert várható volt az új projektek és fejlesztések széleskörű ismertetése, ami a tapasztalatok szerint mindig valami gyorsan ható változásban csúcsosodott ki. A dolgozók érezhető feszültséggel várták az igazgató és az új projektek menedzseléséért felelős főosztály vezetőjének beszédét. A 20. perc végén közölték, hogy 80 darab újabb droidot fognak alkalmazni, s ez ugyanennyi ember munkaviszonyának megszűnésével jár majd. De kiemelték a pozitívumokat is: hatékonyabb termelés, hibaarányok csökkenése, nemzetközi szinten is kimagasló teljesítmény és szilárd helyzet a részvénypiacon. A részletekkel az érintett munkavállalókat személyesen fogják megkeresni a következő napokban.

A beszéd végén csend lett. Olyan mély és néma csend, amilyet még nem tapasztaltak a helyiséget tartó robusztus magnézium pillérek. A Vezetés tagjai gyorsan hangsúlyozták a személyes juttatásokat és a busás végkielégítést is, melyet az elbocsátottak természetesen megkapnak, az itt maradottak pedig örülhetnek, hiszen a szerződéses partnerek listája újabb 6 szolgáltatóval nő, így a munkavállalók által igénybe vehető szabadidős kedvezmények köre kibővül. A helyzet nem lett jobb. A gyűlést gyorsan befejezték, a munka folytatását jelző csengő felberregett.

*

A következő hetek a szokottnál is lassabban teltek. Az emberek alig beszéltek egymással, még az ebédlőben is csak a tálcaadagoló puffanásait, és az evőeszközök csörgését lehetett hallani.

Pénteken a munkaidő végeztével Mr. Smith jelent meg a 11-es szekció fotocelláinál.

– Travis, be tudna jönni az irodámba?

A férfi és a droid leállt. Travis a gépre pillantott.

– Pihenj egy kicsit, Joe – fordult lassan a droidhoz, majd elé lépve megnyomta a megfelelő gombot a mellkasi panelen. A droid szenzorai Travisre villantak – a robot nem tiltakozott.

Az irodába lépve az várta, amire számított. Mr. Smith elé tette a személyi táblagépen tárolt nyilatkozatot, ami Travis elektronikus aláírására várt. Majd erőltetetten együttérző hangon tájékoztatta, hogy a 11-es szekció teljes egészében gépi munkaerőre áll át, ezért Travist is nyugdíjba küldik, melyre a ledolgozott évek és a céges belső szabályzat értelmében lehetőségük van. Megköszönte eddigi munkáját, és biztosította arról, hogy a vállalat nem felejti el honorálni eddigi hűségét és kitartását.

Rezzenéstelen arccal hallgatta a művezetőt. Érezve torkában a forrón feltörő viszolygást, halkan megköszörülte a hangját:

– Fejezze be, Richard. Tartogassa mindezt annak, akit érdekel. És ne feledje: hiába igyekszik, egyszer magára kerül a sor.

Azzal – a hüledező Smith-ről tudomást sem véve – felállt és kiment az irodából.

*

Nem tudta, hogy pontosan merre megy. Baktatott a lankás tájon dombra föl, dombról le.

A teleszkópos horgászbot zsinegje olykor meglegyintette a nadrágja szárát. Jó volt most menni, nagyon jó! Mintha sok száz mérföld várná még, hogy a lába alá gyűrje és leigázza. Nagyokat lélegzett és hallgatta, hogyan kalapál a szíve. Furcsamód erősnek és fáradhatatlannak érezte magát.

A nap magasan járt, s a tó körüli erdő békés párát lehelt maga köré. A levelek zöld erezetei cseppnyi patakokként cirkuláltak a lombokban. Sosem volt még azon a helyen, ahol végül letelepedett. A kis dombról letekintve és nagyokat szippantva a levegőbe, egyszer csak mindent felülről és egyben látott, s a régi idők vándordiákjának szemével, békés bizonyossággal szemlélte ezt a lélegzetvételnyi, csendes nyugalmat. Semmije sem volt és minden az övé lett. Senkije sem volt, de minden rokonává vált. A nap az ő homlokából világlott, a felhőkön ő suhant, a vizek benne csobogtak, a madarak mellkasában repültek, a halak bőre alatt cikkantak.

Travis szeme elhomályosult.

– Köszönöm... – motyogta maga elé.

A táj néma derűvel ölelte körül.

 

*

 

Másnap a C3Y-324 egy T30B humanoidot talált a 11-es szekcióban, pontosan 120 centiméterrel maga mellett.

– Ezentúl én látom el az itteni munkát – fogadta a humanoid.

A droid nem mozdult.

– Programozóim hivatalosan nem jelezték a változást, ezért új működési munkaterv engedélyeztetése szükséges az Intercomm-on.

A bejáratnál megjelent Mr. Smith.

– C3Y-324, az engedélyeztetést én intézem, a humanoid mától a korábbi ember helyén teljesít szolgálatot.

– Mi az oka a változtatásnak? – kérdezett vissza váratlanul a gép.

– Nem mindegy?! – döbbent meg Mr. Smith. – Mit érdekel az téged?… Egyébként a termelékenységi mutatók növelése és az ütemterv feszesen tartása az ok, ha éppen tudni akarod. Eredj a dolgodra, és ne hátráltasd a termelést, 5 percet máris vesztettünk miattad!

A soron lévő billentyűkombinációt lenyomva a művezető kilépni készült a szekcióból.

– Hol van az ember? – hallotta hirtelen a háta mögül.

– Miii?!... Hogy hol van Morrison? Mi közöd van hozzá?! Megáll az eszem!... Nyugdíjaztuk, ha tudni akarod! Megöregedett, sokat hibázott és különben is: a szeme sem állt jól. Azt hitte, hogy ő felsőbbrendű! Nem kellenek ebbe a gyárba ilyen alakok – így döntöttem, így döntöttünk a Vezetőséggel!

Mr. Smith arca kipirult a hirtelen felindulástól és bal szemhéja alig észrevehető tikkelésbe kezdett. Fújt egy nagyot és megfordult.

Ekkor váratlanul erős, kérlelhetetlen szorítást érzett a vállán. Mire hátrafordult, már késő volt. Koponyája egyetlen csapással zúzódott be, teste pedig ernyedten hanyatlott a 3. szint 11-es szekciójának futószalagjára.

Az éktelen szirénahangra kiérkező biztonságiak, orvosok és rendészeti szakemberek már csak a helyszín biztosítását és a termelés leállítását tudták elrendelni. Csakhamar jelzés nélküli, sötét hullaszállító érkezett a hátsó kijárathoz. A C3Y-324-et azonnal elszállították a -6-os szint laborjába, majd onnan a selejtezőbe. Később válságstábot hívtak össze és megpróbálták a médiát a lehető legtávolabb tartani az események fősodrától – mindhiába.

Az aznapi hírműsor és a másnapi szalagcímek a megdöbbentő és érthetetlen eset képmellékleteként csupán egy droid mellkasi paneljét mutatták, melyen ez állt: 9 2 9.

 

 

<>