Mielőtt félreértés történne, rögzítsük: esszék. Ezek, kérem tisztelettel: élet-esszék. Az életet szépen visszaszivárogtatják az irodalomba. Amint a kötetben eljutunk addig, "Óvakodj a normális íróktól! A rendes író – mintegy hivatali kötelességből – mindig őrült egy kicsit, még a decensebb fajta is. A komplett idiótákat jól ismerjük: Ibsen skorpiókat kínzott írás közben, és gumiördögöket tartott az íróasztalfiókban; Dosztojevszkij olykor hörgött egyet, hátast dobott, és habzani kezdett a szája, sőt, a korabeli pletykák szerint kislányokkal fajtalankodott a fürdőben!", nem is értjük, hogyan bírtuk eddig a könyvbe zárt steril irodalmat.

Kocsma-revü ínyenceknek

   CSERNA-SZABÓ ANDRÁS és DERIDA BENEDEK könyvéről
   

"Csak az ember iszik... - mondotta volt a Nagy Levin, mielőtt megalkotta új gyomorsav-semlegesítő receptjét."

    Na. Itt van. A Levin körút után nem következhetett más, csak a Nagy Alkohológiai Áttekintő A-tól Z-ig, irodalom (+ társművészetek, foci, politika, egyebek) holtidőben. Azaz: mit tesz az író (+ társművészetek), amikor nem ír. Kezdve az ókorral, át a reneszánszon, zárva az atomkorral. 
   Valójában már a Fél négy című, furcsa novellákkal robbantó kötetnél is tudni lehetett, a hagyományos értékek új kombinációját, ne mondjam, lábáról a fejére állított mixtúráját van szerencsénk olvasni. Ha egyáltalán vannak hagyományos értékek, annak hagyományos formái, nem pusztán az történt, hogy a hosszan aktuális irodalomtörténet szépen simára gereblyézte fejünkben azt, ami soha nem volt angol gyep.
  
   Szakácskönyv, mondanánk, de nem az, ha olvashatunk is benne különlegesnél különlegesebb recepteket, mondanánk, ha manapság nem venné körül valami degradáló aura a szakácskönyveket. Nem. Dehogy szakácskönyv. Pedig a könyv két szájközpontú hedonista tartóoszlopra feszítve.

   Az egyik oszlop arról szól, hogy iszunk, mert az jó. Sokat, mert az még jobb. És másnap, ha jó volt, fáj. Ha nagyon jó volt, nagyon fáj. A másik oszlop azt a történelmi alapigazságot rögzíti, ha nem eszünk, csak iszunk, meghalunk. Viszont, ha eszünk, de nem tudjuk, mit, ha a szenvedéshegyektől való végső elkeseredésben - mondván, ennél rosszabb nem lehet, pedig bizony lehet - összezabálunk mindent, akkor is meghalunk. Kész. E két valóságot meghatározó lételem közt táncol, ropja, beszél hol gonoszul, hol álnokul rég elporladt íróelődeiről (+ társművészetek) Cserna-Szabó és (az általam eddig nem ismert) Derida Benedek. Akit érdekel e két meghatározó élettény (bódulat és következményei), annak merészen tiszteletlen kibontása Nérótól Hrabal mesterig, ejtse útba az első könyvesboltot.  

   Garantáltan nem bánja meg.
   Kevésbé profánul fogalmazva a Cserna-Szabó-Derida gyűjtemény arról beszél, hányféle indokkal, ideológiai irányvétellel vagyunk képesek mi emberek a mámor szivárványára felsiklani, aztán milyen rettentően érezzük magunkat az édes anyaföldön, amikor demonstratív sóhajok kíséretében felfedezzük, az agyagot tiporjuk megint, ledobott hátáról a szivárvány. Mert a szivárvány olyan. A túlélés ára az, hogy mindenféle személyre szabott trükköket alkalmazunk, hogy bizonyítsuk, a test arra szolgál, hogy összeszedje magát a következő kísérlet kezdetéig.
  
   Túlzottan általános ez így. Cserna-Szabó más. Nagyon más. Annyira, hogy a hagyományos tekintetű, a kánont párás áhítattal szemlélő irodalomkedvelők (+ társművészetek) számára ellenjavallt. Megzavarodnának attól, ahogyan az író íróóriásokkal kommunikál.
   Mielőtt félreértés történne, rögzítsük: esszék. Ezek, kérem tisztelettel: élet-esszék. Az életet szépen visszaszivárogtatják az irodalomba. Amint a kötetben eljutunk addig, "Óvakodj a normális íróktól! A rendes író - mintegy hivatali kötelességből - mindig őrült egy kicsit, még a decensebb fajta is. A komplett idiótákat jól ismerjük: Ibsen skorpiókat kínzott írás közben, és gumiördögöket tartott az íróasztalfiókban; Dosztojevszkij olykor hörgött egyet, hátast dobott, és habzani kezdett a szája, sőt, a korabeli pletykák szerint kislányokkal fajtalankodott a fürdőben!", nem is értjük, hogyan bírtuk eddig a könyvbe zárt steril irodalmat. Nem az az esszé fajta, amitől feláll az ember hátán a szőr, és komoly elszántság kell a második értelmező kísérlethez, hanem olyasfélék, amelyek szépen elhelyeznek bennünket Európa nyomorult közepén irodalomban (+ társművészetek), gazdaságban, és szinte mindenben, amelyek tegnapjainkra, máinkra és feltehetőleg a holnapjainkra is vonatkoznak majd.
   Műfaji meghatározása szerint a könyv: katzenjammerológia. Igen is, nem is. Igen, de nem egészen. Én mást mondok. Nemigen tudni, mire van az élet, mi az Úr terve velünk (az áter majd mond bölcset, hatszázat). Taposunk az átmenetben. Valójában helyben járunk, ami kétségtelenül egyenes úton vezet a letargiába. Az alkohollal módosított tudatállapot teremti meg esetenként a víziót, hogy volt értelme megszületni, van értelme dolgozni, amit persze mindig ugyanazt a szerencsétlen másnap követ, mintha rá sem jöttünk volna, mi az élet értelme. Viszont hosszú másodperceken át - erre szinte mindig emlékszünk - pontosan, tagoltan artikulálta. De mit?
  
   Ezt titkot igyekszik megértetni velünk az író, precízen adagolva iróniát és öniróniát alkeszről alkeszre, kocsmáról kocsmára, és korról korra történő művészettörténeti kalandozások keretében. Határmezsgye, ahol még éppen terem az irodalom, az ő minden szépségével, lírájával, felfoghatatlan abszurditásával. Pl. ilyeneket képes sikerrel összekombinálni, hogy Lao-ce Tao Te Kingjét olvasva: "véssük agyunkba, hogy a Tao szerinti élet felé vezető út az egyéni törekvések feladásában áll, hogy egyéniségünk (akár a másnaposság) egy szűk és merev korlát, amely nem enged minket a határtalan világmindenséggel harmonizálni, hogy egyéniségünk kiszab számunkra bizonyos kereteket, érzékeink és értelmünk, érzéseink és szellemünk számára kijelöl egy bizonyos meghatározott területet és irányt, mint a szemellenző a lónak, s hogy ez az egyéni élet, a mindenség tág Létével szemben, korcs és természetellenes [...]." 
   Információhegyek, pletykák, receptek, irodalom, valóság és meglepetések. Én például innen tudom meg szégyenemre ötvenöt évesen, hogy a szendvics "okádás ellen" való. Eddig azt hittem, szeretem, mert egyszerű, és nem romlik.
   Azt már nem is merem mondani, idézni semmiképpen, hogy Cserna-Szabó milyen mélységekig hatol le a női iszákosság liturgiájába, milyen általános érvényű igazságokra bukkan ott, nehogy elriasszam az átlagosnál érzékenyebb lelkületű nőnemű olvasót. 

Onagy Zoltán 

  
   CSERNA-SZABÓ ANDRÁS - DARIDA BENEDEK
   Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan  
   A macskajaj regénye 52 recepttel; Alexandra kiadó

   Kapcsolódó: Elég nagy a pofám, öntörvényű vagyok