Néhol somolyogva pletykál. Ötvenöttől a szakma krémjével dolgozik, pletykái is érdekesek. Kedvenc francia írónőmről, Marguerite Duras-ról a következőket írja: „... ebédnél mindig jelen volt néhány régebbi szeretője, mert nem csak ő nem óhajtott megválni soha senkitől, hanem ezek a férfiak sem bírták volna elviselni, hogy megfosszák attól az intenzív légkörtől, melyet Marguerite intim kapcsolatuk időszakában megteremtett. Csehovhoz hasonlóan ő is olyan átéléssel élte meg a banális lét minden parányi részletét, hogy a létezés megtelt jelentőséggel, s Duras művészete csupán dramatizált képmása volt annak a módnak, ahogyan napjait töltötte.”

A mágus távoli birodalma

Peter Brook önéletírása téli olvasmány. Dőljünk el a heverőn, üljünk törökben a kislámpa alatt, hátunkat toljuk a radiátorhoz, és lassan olvassuk a nagy öreg okos könyvét, akár egy rosszkedvű szemlebizottsági elnök, aki lemondása előtt mindent tudni szeretne, hogyan kellett volna megcsinálni az életet. Amikor kihasít egy-egy darabot a személyes múltból („A kommunizmus romantikus kaland volt – írja Brecht Kelet-Berlinéről –, mintha szürke egyhangúsága, jelszavai és hősei egy furcsán alattomos szexualitást rejtettek volna.”), nézzünk ki a novemberi ködbe, jussanak eszünkbe a hetvenes évek, az amatőr színpadok fesztiváljai, helyszínei, tüzei, az éjszakába nyúló kollégiumi viták, és ne örüljünk semminek, ami azóta történt, talán ha valaminek mégis, akkor annak, hogy minden telő téli nappal közelebb a tavasz.

   Brook csak dünnyögi lélegzetelállító megfigyeléseit a pályáról. Nem okoskodik, nem nyelvi virtuóz, nem hatja meg magát, az olvasót sem. De nem is anekdotázgat. Felidéz. A történéseket eldugja a nehezen alakuló elméleti rendben. Tíz-húsz év távolságban lévő eseményeket köt össze egyetlen félmondattal. Néhol somolyogva pletykál. Ötvenöttől a szakma krémjével dolgozik, pletykái is érdekesek. Kedvenc francia írónőmről, Marguerite Duras-ról a következőket írja: „... ebédnél mindig jelen volt néhány régebbi szeretője, mert nem csak ő nem óhajtott megválni soha senkitől, hanem ezek a férfiak sem bírták volna elviselni, hogy megfosszák attól az intenzív légkörtől, melyet Marguerite intim kapcsolatuk időszakában megteremtett. Csehovhoz hasonlóan ő is olyan átéléssel élte meg a banális lét minden parányi részletét, hogy a létezés megtelt jelentőséggel, s Duras művészete csupán dramatizált képmása volt annak a módnak, ahogyan napjait töltötte.” Néhol gonosz. Látható, nem felejt, nem bocsát.
   Néhol tanácstalan, nem érti, de úgy mondja el, hogyan nem érti, és mit nem ért, hogy az olvasó az egészet felfogja belőle. Kedvesen sugallja, milyen érzékeny fiú is vagy, olvasó. Szelíd, okos, hiteles. Tűnődve mosolyog a szöveg mögött, mint akivel véletlenül történt mindez, véletlenül változtatta meg a színjátszás szemléleti alapjait.

   „Nekem mindig gyanús volt minden olyan hitvallás, minden olyan meggyőződés, minden olyan program, ami nem veszi figyelembe az ellentmondásokat. A káosz jelentése, a rend igénye; a cselekvés vágya, és a semmittevés ereje; a hangnak egyedül értelmet adó csönd; a közbeavatkozás szükségessége és az elengedni tudás erénye; a külső és belső élet közti egyensúly; a dilemma, hogy mit adjunk oda, és mit tartsunk vissza – ezek az egymással váltakozó kérdések foglalkoztattak akkor is, most is.” – írja. Aki igyekszik mindent első kézből megtudni a szakmáról, az emberről, a negatív viszonyrendszerek mögöttes hatásáról még a következő mondatot is idézheti: „Hízelegj. Állandóan hízelegj, pofátlanul hízelegj, sose kérdezd magadtól, nem viszed-e túlzásba, mert az úgyis lehetetlen, szünet nélkül hízelegj...”, mert a lényegen nem változtat. Elgondolkodtató.

   Brook döbbent rá a rendes emberek és az írók közti jelentős különbségre. Az író azért tanul meg ukulelézni, hogy elkápráztassa a hallgatóságot (és pályatársait), azért koncentrál az emberre, a természetre, hogy parádézhasson fantasztikus megfigyelőkészségével, miközben fütyül a hallgatóra is, az olvasóira is. Rendes ember, például egy rendező, azért figyeli az őt körülvevő világot, hogy akaratát minden helyzetben érthetően és egyértelműen átvihesse munkatársaira, hogy az utasítás végrehajtásának ez ne legyen akadálya. Azért figyel oda a jellemre, hogy az eljátszandó alak ne ütközzön a választott színész jellemével. Számára a jellem és a személyiségjegyek felismerése, regisztrációja – munkaeszköz.
   Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de nehéz ügy pusztán a könyvről, a mondatok mögött álló derűs, mindig minden profán esemény mögé benéző, a miérteket soha el nem hanyagoló, a dolgokat egységükben vizsgáló „név”-ről beszélni. Történet, elemzés, történet, értékelés, történet, rendszerbe helyezés. Mégsem tipikus önéletírás, hiszen Brook maga sem tipikus figurája a világ kultúrtörténetének.

   (Az ünnepek előtti váratlan nyomor változtat a szemléleten, átpolitizálja némelyest. Jó, hogy ismertek szerencsés világok, ahol a tehetség, a szorgalom, az elszántság nem válik a politikai kontraszelekció áldozatává, ahol ilyen derűvel, ennyire szemben a plebs ízlésével végig lehet dolgozni egy életet, ahol elegendő a munkára, a kialakítandó belső normatívák egyensúlyára koncentrálni, ahol nem az a bravúr, ha az adott művész éppen időben válik polgárrá, ill. elvtárssá, hogy ne sodródjon perifériára sem művészetével, sem egzisztenciálisan. Jó, ha van ilyen világ. Reményteli. Sajnálatos, hogy nem kötelező olvasmány a mindenkori kormányzat számára, mintaként, alapanyagként: így kell érteni ahhoz, amit vállalunk. Nem elég a címszavakat beleüvölteni a mikrofonba.

   Ha kicsivel őszintébben merném közelíteni az ügyet, a magyar viszonyokról is ejtenék néhány szót Brook kapcsán, arról, hogy az ember nem mer színházba menni, mert lutri, soha nem tudja, kifacsart, másnapos, hakniból, szinkronból rohanva érkező színészek jutnak-e éppen szinkronban-reklámban leértékelt manírjaikkal, belső kenyérharc, látványos össznépi gyilkolás, netán pompásan rendezett, jól összehozott, sodró darab. Arról is kellene mondani valamit, hogy HDG öblögetésével, hamis orgánumával (etc.) kikergethető vagyok a hóviharba mezítláb, gatyában, és mégis, hírlik, etalonféle. Arról, megérdemeljük, ha ez jár nekünk. Megérdemeljük az Erzsébet téri bunkert, a támogatási rendszert, megérdemeljük, ha azt reméljük, Gábor Miklós egy Bogusławsky volt, megérdemeljük, ha a politika olyan egyértelmű otthonossággal teríti művészeti direktíváit, mint a római katona Karthágóban a sót. Arról is elkelne néhány szó, hogy Paál István önkéntes halála óta csak erőszak hatása alatt jártam színházban, de nincs hely rá itten.
   Kínos tudni, hol élünk, mi várhat ránk még optimista közelítésben is. Mégis szükségszerű, hogy az emberre időnként kivédhetetlenül lecsapjon valami hasonló szellemi kontingens, hogy megerősítse, az emberi, a tehetség, a tudás, a gondolat globális, és szerencsés fényviszonyok közt eltakarja az aktuál-partikuláris bunkót, aki, szomorú, szintén globális. 

Onagy Zoltán