Decemberben véget ér az arab-izraeli háború. A kezdeti nehézségek (jóm-kipúr hosszúnapja, felkészületlenség, némi elbizakodottság a hatnapos háború okán) után az arabokat bezavarják részben a sivatagba, részben a tengerbe, futás közben pedig, hogy maradó nyoma, nem felejthető emléke maradjon az akciónak, telelövik a Varsói Szerződés honvédkórházait sebesültekkel Bukaresttől Budapestig.

Zelk Zoltán születése (Érmihályfalva) (1906. december 18.)

Egy másik Zelk Zoltán

Zelk otthon tiltólistán. Talán a Hűség és hála éneke miatt. Nem maradt időm megbeszélni apámmal. Egyéb fontos, ma már megkerülhetetlenül fontos dolgok megbeszélése is kimaradt, nem sajnálom tehát ezt a kihagyott Zelket, nyilván nem értettünk volna egyet. Soha nem értettünk egyet. Már a témaválasztásban sem értettünk volna egyet. A napsütésben sem. Az esőben sem. A napszakban sem.
   Révai, a politikus Révai is listán, Berkesi természetesen, ötvenhét utáni szerepéért Illyés folyamatosan, az ifjú Karinthy egy pojáca, szót sem érdemel, két sort nem, és sokan mások a kor sztárjai közül. (Érdekes módon Déry nem. Apám Déry kedvéért, a hetvenes években sorozatban közölt két hordalék-könyve miatt járatta a korabeli ÉS-t a Népsport és a Népszava mellé.)
   Apám nem bocsátott meg soha senkinek. Nem igazította helyre Zelk pártos szerepét a börtönben töltött idő. Pedig ma sok minden könnyebb volna, ha egy szolíd, türelmes, belátó apa jut, aki nem azt mondja, egy írónak joga van dönteni a szabadság és az írás között, aki nem azt mondja, mészárosok közé ülni íródeáknak, ne viccelj, fiam. Szóval, ha nem ilyen kemény fickó az öreg, segíthetne a minta. Fazont adhatna a megbocsátásnak. Persze nem a feltétlen megbocsátásnak, inkább csak elnézni néha arrafelé, amerre az ellenség mozog. Tudomásul venni, ha segítségre szorul, ha bezörög, ha gátlás nélkül kér, ráadásul nem is tud arról, hogy megbántott itt valakit. Kinyírta netán.
   Évek telnek el, amíg ezrelékét értem, már tapasztalatból, a hatalom, a hatalom udvara, inasai, bohócai, paprikajancsijai könnyebben, ha nem is könnyen, feltétlenül más alapállásból, más fénytörésben kezeli a napi morális kérdéseket. Egy inas az inasok közt mozog, mint a mészáros is a mészárszéken, mint az író is az írók között. Be se jutt a alajszint szava, mint a csukott spalettán a holdvilág.
   Szegény öreg úgy halt meg, azt hitte, okozott a kor lázas kiszolgálóinak legalább egy álmatlan éjszakát, egy másnapos hajnalt, egy rossz napot azzal, hogy nem vett tudomást róluk.
   1974. első hetei, talán hónapjai. Katona vagyok. Nem régen, de fáraszt a dolog. A magyar katona, ha fárasztja a katonalét, a honvédkórházban köt ki, a Róbert Károly körúton. Egy magyar költő, akinek megbocsátanak, akire immár rámosolyognak, miután a mérhetetlen konszolidációs béke megteremtve, is honvédkórházba kerül, ha gerince elnehezedik. Közelhajolva: a költészet = szolgálat.
   Zelk a szomszéd kórteremben fekszik. Írja Meszelt égbolt alatt című kötetét, szenved, mint a kutya.
   Hogyan is van ez.
   Decemberben véget ér az aktuális arab-izraeli háború. A kezdeti nehézségek (jóm-kipúr hosszúnapja, felkészületlenség, némi elbizakodottság a hatnapos háború okán) után az arabokat bezavarják részben a sivatagba, részben a tengerbe, futás közben pedig, hogy maradó nyoma, nem felejthető emléke maradjon az akciónak, telelövik a Varsói Szerződés honvédkórházait sebesültekkel Bukaresttől Budapestig.
   Bennünket, magyar katonákat, költöztetnek. Költöztetnek kedden, költöztetnek szerdán, az új sebesültszállítmány érkeztekor, és indulunk pénteken is, amikor megváltozott szempontok szerint csoportosítanak bennünket, és az arabokat.
   Körbelakom Zelket, bár olyan közel többé nem kerülök hozzá, mint amikor ő a hatosban, én az ötösben egy csontrákos civillel, és egy Bába Laci nevű labdarúgóval, akinek a műtét előtt egy héttel lazán bejelentik, hogy szokja, a vizsgálatok szerint biztosan levágják a bal lábát. Egy balszélsőnek.    Végigbömböli az éjszakákat, a nappalokat, hogy éppen a balt, hogyan lesz válogatott játékos belőle. Nem jut eszébe, ha a jobbat amputálnák, az se sokkal rózsásabb a válogatottságot illetően. Amikor már nincs mivel vigasztalni, (nincsen alkalmatos szó, csak előrángatott, zakóba kényszerített, a szavak a beszélőt nyugtatják meg, ha egy pap azt mondja a haldokló ateistának, örvendezzen, mert milyen boldogságban élhet a mennyországban, és milyen hosszan, értse meg, öröm az, ha vége siralomföldi szenvedéseinek, akkor egy időre elhagyja az önsajnálatot, a szipogást, mond a papnak néhány cifrát), amikor már nekem is fáj a csuklás, a hüppögés, fogom a botokat, kicsoszogok a folyosóra.
   Járok ott. Egy lábon. A másik nem egyenesedik ki. Tompán kopognak a gumivégek.
   Zelk a kilincs magasságában kidugja a fejét. Zelk nem alszik. A maradék időre nem alszom, aludjanak maguk, kiskatonácskák. Így nevez bennünket: katonácska.
   Nem szabad dohányoznia, de dohányzik.
   Valaki, talán a Párt, kápókat állít rá a gyufa és a cigaretta elkobzása céljából. Mosolyogva mondja, a cigarettát még csak elrejti, annak ezer helye van, de a gyufa csörög.
   Csak nem testi motozás? Kérdezem.
   Dehogy. Ezek a szép lányok végigtapogatják, amit lehet, mintha igazítanák a takarót. Közben megcsörgetik, amit elérnek.
   Nem így mondja, nyilván nem ezt, és nem így. Azt se teszi hozzá, amit a gyönyörűek megérintenek, átfognak, az nyomban kemény, és ami kemény, az csörög és kopog, ha falevél. Mégis a választott szavak maradtak meg. A szavak, a kedvesség, a kicsiség, az, hogy lentről néz, és a szeme.
   Okosan, részletesen elmagyarázom a gyufarejtekhely kialakításának trükkjeit, annak biztonságos használatát. Nevet. De honnan tudatnám mindazt, ami mára ige, az éveket, a kápókat, a háborút, a fájdalmas Sirályt. A Pártot is honnan tudnám. A Párt foglalkozott a Párttal. (Ezek becsukják, kiengedik, kivégzik, nem végzik ki egymást, nem tartozik ránk, mondta apám, ha beszédes kedvében volt.)

   A tiltólista ellenére ismerem Zelket. De nagyon nem érdekel a dolog. Küzd odabent apám, és a kedves öregember, aki nem hasonlítható a Lókost néha elárasztó határőrökre, munkásőrökre, rendőrökre. A Pártra, mert ők a Párt. (Élt itt a környékünkön egy ötvenhatos, akit pl. Mindenszentek napjára készített gyertyás emlékműve miatt ötvenen fogtak el, állítottak elő. Tisztán emlékszem az akcióra. Pontosan látom a fazonokat, a ponyvás GAZ-okat, a nyomukban gomolygó port.)
   Ismerem Császár Zézéjét. A kedves, megható húszforintos novellát.
   Bevonulásom környékén, talán a könyvhéten jelenik meg Lázár Ervin Buddha szomorúja. Kérdezem Zelket. Nem, nem ismeri a könyvet-magát, de ha az írót keresem, akkor a lóversenyen próbáljam meg. Ennyi irodalom. Egy szelettel se több. Panaszolom a láblevágós focistát, a csontrákost, hogy milyen nehezen viselem, azt mondja halkan, állunk az ablakrésben, mert ki kell, fújjuk a füstöt a tájba: De azért talán nem szükséges, hogy nagyobb figyelemmel legyenek magára.
   Még tán szégyellem is magam. Abban az időben előfordulhat. Bár nem valószínű.
   A héten, a következő héten még be-bekopog a nyitott ajtón. Elszív velünk egy cigarettát. Lehet, mert szemben, a szemközti ágysoron már arab fiúk fekszenek, ágy alatt a Vöröskereszt dobozai, Marlborói, narancsai és banánfürtjei. Hatan, kéz és láb nélkül akkora füstöt csinálnak, mint a füstbomba. A nővéreket gond nélkül elhajtják. Jön görbén, leül egy ágyra, hol Bába Laciéra, hol a csontrákoséra. A csontrákosnak egy Soós nevű költő a nagybátyja, aki fantasztikus versciklusokkal rukkolt elő az Orenburg és a szocialista olajvezetékek építése tiszteletére. Hosszasan beszélgetnek a vodka és egyéb italok férfiemberre gyakorolt, alig kiszámítható hatásáról. De Zelk nem hagyja ki azt sem, az orvosok tévednek, és a csontrákot eleve úgy kell venni, mint tévedést. Bába Lacikának - a tévedésen túl, - tíz százalékot adnak az orvosok, márhogy nem vágják le a lábát, zseniális zongorista ismerőséről beszél, akit bomba tépett szét, csak a kezei maradtak használható idegvégződésekkel ellátva, szép gyerekeiről, boldog családi életéről.
   Nagyon idegesít. A szöveg és a látható valóság közti mérföldek.
   Ekkor tartunk a költözésnél. Zelk elköszön. Jó, hogy elköszön, jólesik. Mindenki szarik ránk. A kórházszemélyzet eltelve internacionalista kötelességteljesítéssel.
   De mi minden reggel találkozunk, egy helyre tolnak bennünket a részeg ápolók. Elektromos reparáció. Víz alatt - lengő hajú nők, - szurkáló árammal töltött micsodával gyúrják az ember hibás darabját. Nem rossz, nem kellemetlen, de a huszonkétéves katona, amikor a nővérek bajúszpelyhecskéjére, bozontos hónaljukra pillant, eszébe jut ez is, az is. Az áramkezelés a legszűkebb szenvedés. A délutáni, esti órák, visszanézve a koradélelőtti látványt, az a nehéz. De jó. Reggelente rákészülök. Jönnek az ápolók, összecsomagolnak, tolókocsiba emelnek, betakargatnak a sárga-fekete plédbe, leliftezünk, a kanyarban vár Zelk, és az ő vörös, bajúszos, nagypofájú tolóembere, aki minden reggel azt üvölti: Na, jól aludtunk, jól aludtunk, Zoltán?! A második napon gutaütést kapok ettől a szövegtől, ráadásul összetolják a kocsikat, mintha nyolckerekűek volnánk, leropogtatják a kétdecis cseresznyésüveg nyakáról az alumíniumot, és benyomják, amit az üvegben találnak. Zelk néz rám, én nézek rá, közben szagolgatjuk a háztömbök közt forgó szélben ápolóinkat.
   Zelknek csak az orra látszik ki a sárga-fekete kockákból. (Nyilván monarchista a rengeteg fekete-sárgával az ellátótiszt.)

   Utolsó alkalom, utolsó látvány.
   Talán hosszúztak az ápolófiúk, a mieink, de már a cseresznye előtt úgy berúgva, mint a szamarak. Anyáznak, mert most kívánják tisztázni hónapos sérelmeiket munkamegosztás ügyében.
Ülünk egymás mellé helyezve.
   - Ezek ma kiborítanak bennünket - mondja a pléd alól Zelk.
   Nem válaszolok, a látványra készülök, az érkezésre, a civil lét, a szabadság illatára. Ez árad ugyanis az elektromos szurkálókat kezelő lányokból. A kint illata.
   Meglódulnak.
   És Zelket öt lépés után a betonra borítja a nagypofájú bajúszos, a kanyart még el sem érjük. Pedig a tolókocsi többnyire kanyarokban veszedelmes. A tengely alá fordul az első kis kerék, és ha a fickó nem figyel, tolja tovább, jobbra vagy balra elbillen. Aki benne ül, betont fog.
   Hej, kiáltom, hej, de ekkor már késő, repül.
   Nem távolság, nem magasság. Egyébként sincs benne csak ötven kiló, nem csattan, csak pottyan. Lelibeg a hideg februárra. Oldalt fordul. Engem lát abból a szögből. Mint egy múmia, mint egy nagykendőbe csavart öregasszony, les ki a lyukon.
   - Mondtam, nem?
   Az ápolók még mindíg ugatnak. Én meg ordítok, hogy mi van, miért nem teszitek már vissza.
   Ekkor az én ápolóm - se szó, se beszéd, - elgurít a lányokhoz.
   Nincs tovább Zelk. Csak a csendje, amit már én ismerhettem meg belőle. Csak az, hogy szeretni. Hogy talán nem kell erőlködni. Titkolni se annyira, mint látszik.
   Nem börtön a világ, mondja Zelk, csak ha rosszul választunk.

   Kapcsolódó:

   "Szélfútta levél a világ" (103 éve született Zelk Zoltán)