Gyáva szar vagy, mérlegeled a mérlegelhetetlent. Hazudsz, áltatsz, ámítasz. Sírsz itt nekem, iszod a sörömet, telebeszéled a lakást a nyomoroddal. Ennyi erővel akár azt is hajtogathatnád, hogy én, én, én, én, én, én! Azzal se mondanál egy kukkal se többet, egy mukkal se kevesebbet, mint amennyit így pofáztál. Menjél szépen haza, töcsköld meg a nődet, aztán holnap, holnapután töcsköld meg a másikat is, ha benne van a menetben, csak hagyjál engem békén, szép testvérem!

Bene Zoltán:

Paraziták

– Tegnap, amikor elváltunk, részeg voltam erősen – ismerte be Szomor Zsoltnak az ólomszürke ég alatt, egy komor délutánon Pósa, az ősrégi, korhatag cimbora –, aztán hazabotorkáltam, senki nem várt. Pedig három barátnőm is van... De egyik se vár soha.
    – Te se nagyon várod őket – jegyezte meg Szomor Zsolt. – Kivéve, ha kanos vagy.
    – Az igaz – ismerte be Pósa, aztán hosszan a távolba révedt.
   – Voltaképpen parazita vagyok, Zsolti. Élősködöm mindhárom nőn. Judit hétvégenként jön, lusta és tésztaszerű, zavarba ejtően fiatal lány. Alig múlt húsz, kis híján a lányom lehetne. Mindig finom kajákat hoz otthonról, az anyja remekül főz. Egyébként egy denevér. Hajnal háromig-négyig nézi a hülye tévében az ostoba sorozatokat: ilyen gyilkos, olyan orvos, amolyan rendőr, én meg nem bírom kivárni, elalszom, mire jön. A múltkor éjféltájt közöltem vele, hogy én már egy öreg ember vagyok, nem bírok fönnmaradni olyan sokáig, inkább rárántok. Megszánt, odajött, lerendezett. És nézte tovább a filmet. Amíg a farkamat markolta, reklám volt, nem maradt le semmiről. Múlt héten lemondtam a hétvégét, mert a másik nőmmel, Lujzával lett volna randim. Judit sajnálta, pizzát hozott volna. Hanem Lujza felhívott, hogy mégsem alkalmas neki, úgyhogy visszahívtam Juditot, hogy jöhet a pizza. És jött. Parazita vagyok, komám, mondom.
    – Lujza már nem fiatal – kezdte Szomor Zsolt.
    – Valóban nem az – vágott közbe Pósa. – Ellenben bitang jó az ágyban. Sajnos, neki több férfiismerőse is van, ritkán ér rám. Olyankor azonban mindig jót kufircolunk. Ő igényelne mást is, de én leszarom az igényeit. Nem beszélgetünk, nem lelkizünk. Tegye a többivel, nekem elég a teste. Azon élősködöm. A testén…
    – És a harmadik?
    – Betti – dörmögte Pósa. – A szomszédasszonyom. Amikor a férje vidéken van, átjön. A múltkor hívta telefonon a pasas, és ő nem zavartatta magát, fölvette. A farkammal a szájában halálos nyugalommal beszélgetett a férjével, bazmeg! Amúgy vele is jó és néha kisegít, mikor anyagi nehézségeim vannak. Parazita vagyok, mondom…
    Szomor Zsolt nem ellenkezett, bár Pósa nyilván örült volna neki, ha megteszi. Udvariasságból nem, de (mondjuk) testvériességből. Szomor Zsolt legyintett. Az ablakban egy szelet ólomszürke égbolt.
    – Ezért jöttél ide, hogy ezeket elmond? – kérdezte Pósát.
    – Te jöttél hozzám, Zsolti.
    Szomor Zsolt körbenézett. Valóban Pósa lakásában ültek. Fájt a gyomra. Nyilván a sok kávé. Nem tudta, miért jött, talán a megoldás és befejezés nélküli dialógusért, amit közel harminc éve kezdtek. Mikor a villamoson utazott barátja lakása felé, a szerelvény végében állt és a síneket bámulta. Egy piros lámpánál a villamos fékezett, lassult, megállapodott. Szomor Zsolt megpillantott egy varjút: csőrében dióval éppen leereszkedett a sín mellé. Lehelyezte a diót, néhány követ kikotort a sín alól, a helyükre becsúsztatta a diót, elfedte kövekkel. Szomor Zsolt arra gondolt, Pósával talán ilyen elrejtett, eltemetett kincsekre lelhet. De csak annyit tudott meg, hogy a korhatag cimbora parazitának érzi magát. Mellesleg Szomor Zsolt is így érzett. Régen képtelen volt már alkotó módon élni, csak reprodukált, csak alibizett, csak ragozta a semmit. Manipulált. Ki is mondta:
    – Paraziták vagyunk mindketten.
    – Na, ja – hagyta rá Pósa. – Igyunk egy sört!

El-beszélés, ködszivárgás

Szomor Zsolthoz egy ködös téli estén beállított régi barátja, Teó, hogy pillanatok alatt megigya a pálinkáját és a sörét a hűtőből és azon nyomban megittasodván arról panaszkodjék, mennyire nagyon és elmondhatatlanul és bonyolult módon szerelmes ő éppen. Ami, persze, nem volna baj, ha nem élne harmonikusnak tűnő párkapcsolatban. Köszönöm kérdésed, velem sincs minden rendben, akarta Szomor Zsolt közbeékelni, de Teó nem hagyta. Arra kereste éppen a választ, hogy milyen ürüggyel lépjen ki harmonikusnak tetsző kapcsolatából, ha netán újonnan ébredt szerelme viszonzásra talál? A kiegyensúlyozottnak és boldognak látszó kapcsolat köti a kezét: csak valami garázdaság, egy goromba, otromba tett vezethet ki belőle. Ugyanakkor attól is tart, ecsetelte, hogy amennyiben ez a mostani, frissen fogant szerelem netán egyszer majd valódi, hús-vér párkapcsolattá alakul, előbb-utóbb nem ugyanaz a sors vár-e majd rá, mint a mostanira? Nem látszat-harmónia jellemzi-e majd csupán és semmi, de semmi több? Fennáll a veszélye, hogy mismásolásba torkollik az is, mellébeszélésbe és alakoskodásba. Hamis idillbe. Elvégre eleddig még minden alkalommal így történt.
    – De mi van akkor, ha ezúttal mégsem? – kérdezte Teó ezredszer. – Mi van akkor, ha ez a lány az igazi? Bár korábban is ezt hittem egyik-másikra, s mégsem úgy történtek a dolgok, ahogyan kellett volna történniük. Mi a fenéhez kezdjek? Járt út vagy járatlan?
     – Köszönöm kérdésed, velem sincs minden rendben – mondta Szomor Zsolt. – Pontosabban: velem éppen világrengető dolgok történnek. Estemben bizonyos, hogy hamis idillről szó sem lehet… Mert bizonyos vagyok abban, hogy én most nem olyasmit élek, hanem Azt…
    Teó értetlenül meredt rá.
    – Elmész te a sunyi picsába, édes lelkem – fortyant föl erre Szomor Zsolt. – Gyáva szar vagy, mérlegeled a mérlegelhetetlent. Hazudsz, áltatsz, ámítasz. Sírsz itt nekem, iszod a sörömet, telebeszéled a lakást a nyomoroddal. Ennyi erővel akár azt is hajtogathatnád, hogy én, én, én, én, én, én! Azzal se mondanál egy kukkal se többet, egy mukkal se kevesebbet, mint amennyit így pofáztál. Menjél szépen haza, töcsköld meg a nődet, aztán holnap, holnapután töcsköld meg a másikat is, ha benne van a menetben, csak hagyjál engem békén, szép testvérem!
     Teó nagyot nyelt, a kezében szorongatott, kiürült sörösüveget óvatosan az ágy lábához helyezte. A szemei könnybe lábadtak, miközben fátyolos hangon így beszélt:
    – Ezt nem vártam volna tőled, Zsolti.
    Azzal fölállt, fölöltözött és akár egy kivert kutya, eloldalgott. Szomor Zsolt mélabúsan nézett utána. Lelkifurdalást érzett, mégsem eredt a nyomába. Nem mondta el neki, hogy miért lett dühös, nem magyarázta meg, hogy mennyire más az ő esete, s mennyire szörnyű, hogy mégis majdnem beszélni kezdett róla ebben a méltatlan kontextusban. És azt sem árulta el, hogy ő bizony egészen mást tesz majd, mint amit a cimborájának ajánlott; egészen másféleképpen fog dönteni, cselekedni, ha eljön az ideje, mert ami vele történik, az nem vethető össze Teó nyavalyás vergődésével. Az ablaküvegen átszivárgó nyirkos, hideg köd lassan betöltötte a lakást.

Bene Zoltán (1973, Kecskemét) prózaíró. Szegeden él. 2001 óta publikál rendszeresen, ez idő alatt több kötete látott napvilágot. 2006-ban Fehér Klára-díjat kapott. Elbeszélései számos irodalmi folyóiratban olvashatók, írásait több antológiába is beválogatták.

Kötetei:
Fekete föld; az egyiptomi Amenemhát története a Krisztus előtti 592-520. közötti évekből, ahogyan azt ő maga előadja, regény. (2001)
Változatok; lehetőségek: novelláskönyv. (2002)
Út, történet; kisregény. (2004), (2008)
Legendák helyett, 11 történet (2006)
Ásatás; kurtanovellák, tárcák, karcolatok (2006)
Év-könyv; nagyszegi történetek, novellafüzér (2007)
Üledék; NEMzedékregény (2008) Budapest, Hungarovox Kiadó.

Kapcsolódó: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4061