Giorgione nyomában – AJÁNLÓ Keserű Katalintól

„Széles csipkegalléros zekét viselt és egy puha kerek kalapot. Szűk nadrágja egyik szára vörös, a másik kék bársonyból készült. Egy tarka toll a kalapjába
tűzve, bal vállán tarisznya.

Sárga szarvasbőr cipő a lábán.

A férfi nem látott engem.

Egy tölgyfa árnyékában letelepedett és a zsákjából elővett egy összehajtható kártyát és egy ecsetkészletet. A tenger uszadékfát ringatott és hintáztatott. A festő kihalászott egy lapos fadarabot – talán egy fenyőfa deszka volt –, és leheletével szárítgatta. De festék sehol, még egy tintahal sem, hogy tintája legyen. 

Én már tűkön ültem. Lassan megközelítettem.
Köhögtem. Fröcsköltem. Egy éles sáslevél megvágta az ujjam.

Kabdebó Tamás Tracking Giorgione című könyvét a Brandon Kiadó publikálta 2009-ben Írországban és Londonban, s máris a kezünkben tarthatjuk magyarul is, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban.

Az itáliai reneszánsz Giorgionénak (velencei dialektusban Zorzone, Zorzo Barbarella de Castelfranco) nevezett festőjével kapcsolatos művészettörténeti tények bizonytalanoknak és változóknak tűnnek. Neve, családneve, születési helye éppúgy, mint életműve.
A róla szóló monográfiák és tanulmányok szerzői eltérő számú művet tulajdonítanak neki. Elég, ha csak a magyar származású művészettörténészt,
Gior gione művészetének egyik csodálóját, Johannes Wilde-ot idézzük, mégpedig azért is, mert e könyv szerzője művészettörténeti tanulmányokat Nagy-Britanniában folytatott, ahol Wilde-ot az ún. Brit művészettörténeti iskola egyik alapítójaként tartják számon. A Velencei festészet Bellinitől Tizianóig című könyvében (Oxford, 1981), miközben – az igen kevés, Giorgionéra vonatkozó dokumentumra hivatkozva – bevezeti olvasóját az életmű rejtélyeibe, Wilde csupán négy autentikus Giorgione-festményt említ.
(Röntgen- és egyéb sugarak segítségével ma már 20 képről bizonyosodott be, hogy alkotójuk az örökké fiatal castelfrancói mester volt.) A dokumentumok egyike áll Kabdebó Tamás regényének középpontjában, aki – nem lévén művészettörténész – megengedhette magának, hogy a maga sajátos módján eredjen néhány hiányzó Giorgione-mű nyomába. Jól ismeri a forrásokra művészettörténet-írás szabályait, de az itáliai művészettörténet forrásait is, hiszen ifjúsága idején, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik emigránsaként Rómában is tanulta a tárgyat.
Az ő életművében a dokumentumok, források jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint foglalkozása: Európa egyik legrégibb, könyvtárosi és bibliográfusi szakmáját folytatva lett Írország nevezetes embere.
Gior gione után nyomozó könyvébe, mégis, íróként, fiktív dokumentumokat is szerkesztett. Kabdebó ugyanis Angliában, Olaszországban, Dél-Amerikában s Írországban töltött évtizedei alatt íróvá is vált, s könyveiben olykor – miként e legutóbbiban is – a maga és alakjainak személyes történetét a művészetés kultúrtörténetbe ágyazza.
A gondosan összeállított, esetenként több nyelven is közzétett fiktív dokumentumok annyit jelentenének, hogy a Giorgione nyomában című könyv egésze egy fiktív nyomozás? Korántsem. Csak annyit, hogy a szerző íróként kutatott Giorgione és művei után, beleértve a bizonytalan attribúciójúakat is; így nézte és gyűjtötte a dokumentumokat, a legendákat; kereste fel a helyszíneket, ahol a festő egykor tartózkodott és dolgozott. Kutatásai során számos emberrel találkozott: hivatásos műértőkkel, műkereskedőkkel és gyűjtőkkel, köztük a reneszánsz Itália nevezetes családjainak leszármazottaival. Ezek az események, melyek egy művészettörténész munkájában általában rejtve (vagy lábjegyzetben) maradnak, az írói tevékenység során felértékelődnek, és befolyásolják az események alakulását. Különböző metamorfózisokat idéznek elő.
A modern európai tudományosságban elfogadhatatlan egy könyvtáros vagy kutató metamorfózisa (habár az ázsiai tudományok területéről ismerünk ilyen példát Budapestről, az utóbbi évtizedekből). Mégis, hacsak a kutató nem ragaszkodik a hipotéziséhez a végletekig, különféle változások zajlanak le benne is egy-egy találkozás, kor- és környezettanulmány vagy dokumentum olvasása során, melyek nemcsak a tudományos feltételezésen módosíthatnak, de fordulatot okozhatnak a kutató életében is. E személyes események megfogalmazására azonban csak az irodalom ad lehetőséget.
Kabdebó Tamás személyes történetként írta meg kutatásainak történetét, de nem ő, hanem egy olasz származású fiatalember beszéli el az eseményeket – az író maga vált azzá, Giorgione után nyomozva. Könyvében a brit egyetemi hallgató neve majdnem azonos a festőével: Castelfrancói Giorgio Barbatella. A szerző e kettős átalakulása majdhogynem a festővel való azonosulássá válik, minthogy sejteti: Giorgionénak és szerelmének gyermeke született. A név hasonlósága megengedi, hogy Giorgione közvetlen leszármazottját lássuk a művészettörténész növendékben.
Kabdebó többi alakjának karaktere is átmeneti jellegű: a kutatás történései során egykori hozzátartozói, barátai és ismerősei és Giorgione világának valóságos és képzelt alakjai keverednek bennük.
E metamorfózisok által fogalmazza meg a szerző első fontos mondandóját: a múlt benne él az emberben és az emberrel foglalkozó tudományokban; tovább él kapcsolatainkban, tudásunkban, érzéseinkben, legalábbis Európában, melynek szinte minden nációját képviseli valaki a könyvben, köszönhetően Kabdebó meggyőződésének, miszerint Európa kulturális közösség. Rajtunk, olvasókon múlik, hogy ezt fiktív érzelemnek vagy létezésünk alapjának tekintjük-e. (A közösség létének hátterében a „szabad Európa” is ott áll, melynek születése, azaz a rendszerváltoztatások idején játszódik a könyv.)
E kultúrtörténeti mű fiktív és mégis valóságos voltával kapcsolatban hadd említsem meg egy lehetséges párhuzamát! Pierre Assouline bestsellere, A portré 2007-ben jelent meg a Gallimard-nál Párizsban.
Benne Ingres, a festő egy arcképe a narrátor, „aki” tulajdonosai, a Rotschild család történetének a szemtanúja azóta, hogy elkészült. Másfél évszázad európai történelmét olvashatjuk végig a francia író könyvében, azon személyiségek és események felidézésén keresztül, melyeket a portré „látott és tapasztalt”. Az ő, a festmény „szeme” ugyanis az egyetlen biztos pont a meglehetősen zaklatott történelemben.
Ezek a kortársi, szépírói fikciók egy új (brit földön mindazonáltal már évszázada honos) nézőpontot fogalmaznak meg: a műalkotás (és sorsa) többet tud és mutat meg a történelemről és a világról, mintsem hogy csak illusztrációja legyen ezek tudományainak.
A műalkotás / a művész „nézőpontjának” kutatása mélyebb tudást eredményezhet a civilizációról.
És vajon Giorgione művészetéé? Aki Kabdebó által kortársunkká, „bátyánkká” válik, Esterházy Péter egy korábbi szavát idézve?
Egy másik könyvében, a Danubius Danubia című folyamregényében Kabdebó Tamás egyéni (családi) és politikai történetet-történelmet, múltat és jelent fog össze, a sorsokat a természet életébe illesztve. A kultúra mellett a természet tehát az ember otthona, az író szerint. De nem ez-e a reneszánsz egyik legfőbb ideája is? Nem kulcsa-e a természet Giorgione művészetének? Ebből a nézőpontból a Vihar című festményen hangulatokat, érzéseket jelenít meg a természet, benne az alakok valóságosak és mitikusak is lehetnek. Ahogy az emberben is együtt él e két világ.
A szerző e vissza-visszatérő mondandója nem kevésbé fontos az elsőnél.
Kutatási célja az volt, hogy megtalálja Giorgione azon festményeit, melyek iránt Isabella d’Este érdeklődött 1510-ben egy levelében, az ifjú festő halála
idején. Olvasóként részeseivé válunk a kutatásnak, mely akár e levél nyomán, a kora 16. században is történhetett volna. Hiszen a szereplők egykori és mai volta, a Kabdebó által kreált hamis (mai) dokumentumok tökéletes korhűsége ezt lehetővé teszik. Az olvasó így maga is látogató Giorgione festményeinek születési helyein és ott, ahol ma őrzik őket, találkozik tulajdonosaikkal, megismer egy-egy különleges karaktert, amilyenek akár akkor, akár ma is léteznek köztünk. Genova, Milánó, Mantova, Ferrara, London, Prága, Castelfranco, Róma után megérkezünk Dublinba, a Nemzeti Galériába, ahová az egyik eltűnt Giorgione-kép nyomai vezetnek. A fiktív történethez híven azonban a kép nincs meg, s még azok a katalógusok is eltűntek, melyek egykor regisztrálhatták (volna) azt.
Ám közben megkerül egy imádságos könyv, egy úgynevezett hóráskönyv, mely Giorgione vagy valaki kortársa munkájának tekinthető. Ennek az ugyancsak fiktív műtárgynak és tulajdonosának bemutatása legalább olyan érdekes, mint a valóságosaké.
A szerző fantáziájának köszönhetően tehát nemcsak Giorgione bizonytalan életműve lett gazdagabb, de Írország és nevezetes gyűjteményeinek története
is, miközben a könyv nyomozást folytató szereplői megtalálják létezésük értelmét és valóságát. Így maga az író is. Könyvének és kutatásának végére érve ugyanis ő maga (azaz narrátora) és a festő eggyé válik egy valóságos (?) álomban, mely kulcsot ad az egész regényhez, a kutatás-írás során végbemenő személyes metamorfózishoz:
„Széles csipkegalléros zekét viselt és egy puha kerek kalapot. Szűk nadrágja egyik szára vörös, a másik kék bársonyból készült. Egy tarka toll a kalapjába
tűzve, bal vállán tarisznya. Sárga szarvasbőr cipő a lábán. A férfi nem látott engem. Egy tölgyfa árnyékában letelepedett és a zsákjából elővett egy összehajtható kártyát és egy ecsetkészletet. A tenger uszadékfát ringatott és hintáztatott. A festő kihalászott egy lapos fadarabot – talán egy fenyőfa deszka volt –, és leheletével szárítgatta. De festék sehol, még egy tintahal sem, hogy tintája legyen.
Én már tűkön ültem. Lassan megközelítettem.
Köhögtem. Fröcsköltem. Egy éles sáslevél megvágta az ujjam. Most már volt vörös festéke, tőlem kapta. A kapcsolat Barbatella és Barbarella közt létrejött. ”