Háborút (is) megélő emberré váltam tehát. Katonaviselt férfi létemre, és a koromra való tekintettel a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos gyalogosaként kellett volna bevonulnom, de nem tettem. A behívót nem véve át elhagytam az országot (a megszűnt szülőhazám). (...) Késő őszre sikerült utánam jönnie Budapestre családomnak is. Áttelepültek lettünk. Feleségem és én munkába álltunk, az iskolában a gyerekeket befogadták a szeptemberben odahaza megkezdett évfolyamokra. Letelepedési engedélyért folyamodtunk, és az első, korábbi otthonunktól távol feldíszített karácsonyfát már annak tudatában álltuk körül, hogy immár itt lesz az új hazánk.

 

 

ANNO

 

 tizenhetedik nap^*

A NAP                                                                                  A HOLD
kel:               7 27                                                                 kel:             6 44
nyugszik:    16 21                                                                nyugszik:  16 11

 

ÚJHOLD: 22 20

 

Leült az első padra.

– Nem tudod kijött-e a medve a barlangjából tegnapelőtt?
– Nem tudom.
– Nem is jól mondom, azt akartam kérdezni, hogy visszament-e?
– Ráz a hideg, fogalmam sincs, hogy mit csinált a medve tegnapelőtt.

Járnak és nem fáradnak el.

 

 

 
tizennyolcadik nap

A NAP                                                                                      A HOLD
kel:                7 26                                                                    kel:               7 34
nyugszik:    16 23                                                                    nyugszik:   17 20

 

Csodálkozva nézte a lázmérőt, mert nem érezte úgy, hogy láza lenne.

Nashwi gazdag ember volt, s fiává fogadta az ifjú Wullut. Az örökbefogadott fiatalembernek köteleznie kellett magát, hogy nevelőapja lányát feleségül veszi, és nevelőapját is eltartja, haláláig. Nashwi halála után Wullu örökli a családi vagyont, beleértve a család bálványisteneit is, ha Nashwinak nem születik fia időközben. Ha fiai születnének, az örökbefogadott fiú a vér szerintiekkel egyenlő arányban osztozik az örökségen, de a családi bálványok a fiak tulajdonában maradnak. Az örökbefogadott fiúnak a nevelőapja lányától született gyermekei a nevelőapa gyermekeinek számítottak, annak egész életében. Lábánnak sem voltak fiai, mikor Jákób a családhoz érkezett, ezért fiává fogadta. Jákób feleségül vette Lábán lányait, de Jákób fiai apósa gyermekei maradtak egészen a haláláig. Később Lábánnak fiai születtek. s ez a körülmény megváltoztatta Jákób és feleségei jogi helyzetét a családban. Ezért nem volt joguk magukkal vinni a családi isteneket, amikor elhagyták Lábán házát. Ezt a mind Jákób, mind Lábán el is ismerték. Az is szokás volt, hogy a hozomány részeként a férjhez adott leányoknak egy-egy szolgálólányt is adtak, pontosan úgy, ahogy Jákób is kapott Lábántól mindkét feleségével egy-egy szolgálólányt. Azt is hihettük, hogy a pátriárkális kor bibliai leírásainak eseményei a képzelet szüleményei, vagy legalábbis a királyság kora eseményeinek és körülményeinek a távoli múltba helyezése, aztán jöttek a régészek és kiderült, hogy hiábavaló volt kételkedésünk.

 

Beszélj a földdel és az megtanít téged.

 

 

 
tizenkilencedik nap

A NAP                                                                                       A HOLD
kel:               7 25                                                                      kel:              8 18
nyugszik:   16 24                                                                      nyugszik:  18 36

 

Hangos jajszó buggyant ki belőle, hisz az éveken át magában dédelgetett nagy terve végképp megsemmisülni látszott.

azt szerettem
amikor néhány nap után
már úgy szervezhettük életünket
mintha helybeliek lennénk
a Márvány-tengertől
úgy jártunk be Isztambulba
a helyi buszjárattal
mint néhány héttel korábban
Ú-en
a L-ról a belvárosba

 

 

A maga egész nagyságában hirtelen a földre esett.

 

 
huszadik nap

A NAP                                                                                                  A HOLD
kel:  7 24                                                                                              kel:              8 57
nyugszik:16 26                                                                                    nyugszik:  19 51

A HOLD FÖLDKÖZELBEN: 03 ÓRAKOR

 

Megigazította az asztalkendőt.

A gyerekek után mindannyian déditatának hívtuk E. nagyapját. Alacsony, vézna kis ember volt, legénykorában futballozott, s alkata miatt becézték Szúnyognak. Nehéz volt róla elképzelni, hogy valamikor is terorizálhatta volna családját. Pedig állítólag ezt tette, amikor ivott. Borbélyként dolgozott egy műhelyben, a gazdag kereskedőkhöz meg a módosabb gazdákhoz pedig házhoz járt nyírni, borotválni, de lábápolást, tyúkszemvágást is vállalt. Az ilyesmit jobb helyeken ej, de jól megfizették! bizony, de jól! emlegette mindig, ha valamilyen okból pénz, költség, kiadás került szóba. És szerette a pálinkát meg a jó bort, és a cigánymuzsikát, nagyon. Nagyapámtól örököltem ezt a tulajdonságot, mondta büszke hanghordozással minden adódó koccintás alkalmával, különösen amikor ahhoz még jó zenekari muzsika is társult, mert ő még arra is képes volt, hogy a barátokkal átmentek Sz.-re és a Rákóczi-nótát híresen játszó prímásra nagyapám rászólt: Zsiga bácsi, gyerünk Bécs alá! mire mindenki felállt a teremben, a banda is, és úgy muzsikálta végig a nótát! S nem keveset tett ő sem annak érdekében, hogy e téren méltó utód legyen! Azt E.-től tudom, hogy egy-egy éjszaka átmulatása – főhajtása a nagy nagyapai természet előtt –  után törékeny külseje nem akadályozta meg abban, hogy odahaza ne gyötörje meg a hozzá hasonlóan apró termetű feleségét, és kislányukat. Én már csendesen öregedő, szeretetre méltó embernek ismertem meg, akivel olykor egy kis pálinka mellett békésen elkártyázgathattunk.

 

Miért nem jött el az ebédre sem tegnap, sem ma?

 

 

 
huszonegyedik nap

A NAP                                                                                                            A HOLD
kel:  7 24                                                                                                      kel:     9 31
nyugszik:16 27                                                                                           nyugszik: 21 07

Összeszedte a szanaszét heverő szerszámokat.

 

T. L-nek eredetileg kárpitosi ipari oklevele van, de szobafestőként dolgozik fiatal kora óta. Így ismertem meg én is, mikor Sz. I-vel hosszabb ideig nálunk dolgoztak. Nemcsak a szobák, hanem több bútordarab átfestését is vállalták. T. L. a munkán kívül a természetet járta szenvedélyesen. Vadászgatott is, de főként a madárvilág megfigyelése érdekelte. Már akkoriban nagy fészek és madártojás gyűjteménye volt. Teljes fészkeket gyűjt, a jellemző számú tojással együtt. Nála láttam először a legkülönbözőbb fészkekben kakukktojásokat, s tőle tudtam meg, hogy felénk is él tücsökmadár, meg sólyom is. A bilógiatanárunk, amikor rákérdeztem az ugyancsak T. L-től hallott halvány gezére, azt válaszolta, hogy behozza legközelebb a madármeghatározót és megnézhetjük együtt. T. L. pedig, aki a megfigyeléseinek köszönhetően e madárkának a Tisza menti hullámtéri erdőkben való legdélebbi előfordulásáról közölhetett adatokat a hivatalos madártani közlönyökben, boldogan sorolja: Hippolais pallida,  kevés van felénk belőle, apró, 12–14 centiméternyi; mindössze 8–13 gramm súlyú, szárnyfesztávolsága 18–21 centiméter; a verébalakúak rendjébe és az óvilági poszátafélék családjába tartozik; a fák vékony ágainak villájába építi fészkét száraz fűszálakból, s a fészek csészséjét fűzgyapottal béleli; általában 4 tojáson kotlik 12–13 napig, s a fiókák meg még egy jó hétig maradnak a fészekben, Afrikában telel. T. L., a kispolgári közösségben egyszerűen csak hóbortosnak tartott szobafestő, az európai madártani intézetek megbecsült autodidakta ornitológusa.

 

Vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.

 

* Részlet az Anno c. kéziratból

 

Szűgyi Zoltán 1953. szeptember 9-én született, a néhai jugoszláviai Adán (Vajdaság). 1991-ben települt át Budapestre, ahol ma is él.

"Nem tartozom azok közé, akik a számok varázslatában élnek. Mégis - folyton - furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amikor csak leírom - vagy le akarom írni - a nemrégiben megkezdődött új esztendőnk évszámait: 2002. Valahogyan túlságosan szimmetrikus...
   Ha jól számolom ki, akadnak generációk, kiknek tagjai úgy élik le egész földi életüket, hogy egyetlen alkalommal sem jegyezhetnek hasonló szimmetriájú évet (mondjuk a mindjárt az 1881 utáni években születettek). Mi meg, íme, bő évtized alatt immár a másodikat írhatjuk.
   Az én első ilyen évem, ugye, az 1991-es esztendő (megvallottam már korábban 1953-as születésem) - hogyan is fogalmazhatnám meg szabatosan a legegyszerűbben? -, enyhén szólva is, igencsak rendkívülire sikeredett.

   1991 tavaszelőjén kezdődött azzal, hogy addigi, 38 évnyi hitetlen életem után, megtapasztalva - Isten kegyelméből - Jézus szabadítását, megismerkedhettem az élő Isten és a hit leírhatatlanul gazdag, káprázatos világával (hívő ember lettem).
   Aztán hamarosan háború kerekedett és szertefoszlott fölülem a hazám (erről sem hiszem, hogy bővebben kellene szólnom, hisz közismertek a jugoszláviai események, történések, és bár a nemzetközileg rendezetlen kérdések miatt, mindmáig hordozza e nevet a megmaradt két köztársaság, én a háború kirobbanásától - Szlovénia megtámadása - kezdve, azok közé tartoztam, akik innentől fogva tekintettek úgy Jugoszláviára, hogy az megszűnt létezni többé).
  Háborút (is) megélő emberré váltam tehát. Katonaviselt férfi létemre, és a koromra való tekintettel a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos gyalogosaként kellett volna bevonulnom, de nem tettem. A behívót nem véve át elhagytam az országot (a megszűnt szülőhazám).
  Azért menekültem (menekült státussal illettek) Magyarországra, azaz magyarként az anyaországba és nem másfelé, máshová, mert feleségemmel megbeszéltük, hogy ha túléljük az adott időben teljesen kilátástalannak tűnő helyzetünket, nem hagyjuk szétforgácsolódni kis családunkat, ideértve a két, akkor még igencsak kisiskolás fiúgyermekünket, akiknek egyáltalán az esélyt, a még lehető, egészséges felnövekedéshez csak a magyar nyelvű oktatásban való részvétel biztosítása jelenthette - legalábbis mi, így vélekedtünk. (Akkor - a kisebbségi létből is kiszorulóban.)
  Késő őszre sikerült utánam jönnie Budapestre családomnak is. Áttelepültek lettünk. Feleségem és én munkába álltunk, az iskolában a gyerekeket befogadták a szeptemberben odahaza megkezdett évfolyamokra. Letelepedési engedélyért folyamodtunk, és az első, korábbi otthonunktól távol feldíszített karácsonyfát már annak tudatában álltuk körül, hogy immár itt lesz az új hazánk.

  1991 óta Budapesten élek, élünk. Eltelt tizenegy év. Sok is ez, meg nem is. Esetleg még megírandó lehet. De az új esztendőnk eltelt napjaiban, s ma is még, egyre csak furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amikor aktuális évszámunk villódzik fel előttem. Vajon mit tartogat számomra, számunkra a 2002. Valahogyan túlságosan szimmetrikus…

 

   Kapcsolódó:

  Interjú a szerzővel: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4390