Weiner Sennyey Tibor: A hallgatógép - Részlet A NAGY ERETNEKből

"Edgar Allan Poe második koffere nálam volt. Mellékes, hogy megbízott fejvadászaim hány ember élete árán jutottak hozzá, mint ahogy mellékes az is, hogy valójában rajtam és laborom munkatársain kívül mindeddig senki sem sejtette mit rejt." - részletet olvashatnak Weiner Sennyey Tibor Könyvhétre megjelenő új, tizenkét elbeszélést tartalmazó könyvéből A NAGY ERETNEKből. FB

Weiner Sennyey Tibor

A HALLGATÓGÉP

részlet

(...) Míg Kempelen beszélőgépe birtokolta az emberi hangot – mondta – addig sakkjátékosa az értelmet. Talán nem lehet mellékes, hogy akárcsak az írógép, amit a vak bécsi zongoraművésznőnek, Terézia Paradisnak tervezett, ez is afféle kiegészítő eszköz lett volna, mondhatni mankó. A beszélőgép néma embereknek segített volna beszélni. – Ekkor szóltam először közbe: „A hallgatógép pedig birtokba veszi majd az emberi szívet.” – nem kérdezett vissza, mert talán már pontosan tudta, hogy mit akarok. Pár pillanat csönd következett, megfordultam, s az ő fényét figyeltem, ahogy ellentétben a várossal az nem más, mint koncentrált ragyogás. Bólintott lassan, de nem mosolygott. Folytatta: - Az emberi beszéd mechanizmusa című művét 1791-ben adta ki, ám a „Törököt” soha nem írta le, nem mondta el, hogy mi volt az alapkoncepció. – Ismét megszakítottam: „A múltkor azt mondta, hogy a sakkjátékos >>metaforagép<<. Hogy érti ezt?” – Nyílegyenesen a szemembe nézve válaszolt: Abban az esetben a tulajdonképpeni android az ember volt, akit képessé kellett tenni arra, hogy a polgári társadalom teljes értékű része legyen, nem csak mint tanuló, nem csak mint sikeresen alfabetizált és diszciplínakövető alattvaló, hanem mint a mindenki által elismert, ám ki nem mondott csalás, vagy ha úgy tetszik hazugság részese. – Eltűnődve mondtam neki, hogy „Egy szimulákrum világban minden és mindenki részese a szimulákrumnak, vagy nem tud szabadulni a szimulákrum hipnózisától. Kempelen gépeivel nem csinált mást, csak egyszerre tárgyiasította magát a társadalmat, amiben élt, és talán ezzel el is távolította magát a közös hipnózistól.” – felállt és közelebb lépett hozzám. Nem nézett egyből rám, csak ki az ablakon, mintha előre ellenőrizte volna, hogy valóban azt láttam a városra nézve, mint amit ő később a szememből kiolvasott. Most először láttam rajta valamiféle szomorúságot, nem eddig sem volt kitörően vidám, inkább rezzenéstelen és igyekezett minél kevesebb érzelmet kimutatni. Most ahogy látta, amit én is egy pillanatra úgy tűnt, hogy szemeiben az azúr remegés mögött, valami kevéske nedvesség gyűlik össze, akárha levélkék sarkán harmatcsepp, de ahogy azokról is lerázza egy hűvös szellő, úgy ő is megrázta magát csakhamar. Éreztem, hogy az első pillanattól kezdve tudja, hogy mire megy ki a kutatás, tudja, hogy mi a tervem, s hogy mit akarok mindebből kihozni. Mégis tovább játszott. Pedig ő volt annyira jó, annyira szép, hogy meg tudta volna akadályozni időben mindazt, amivel most és itt szembe kell néznünk. Nem lehet mentségem, hogy én akkor még nem tudtam, hogy csak eszköze vagyok saját szellemtelenségemnek, eszköze vagyok annak a gonosznak, amelyet felébresztettem saját magamban, mikor soha többé nem akartam hinni az emberekben, midőn eldöntöttem magamban, hogy minden ember alapvetően gonosz, önző, s gyilkos, sőt öngyilkos hajlamú. Nem volt igazam. De akkoriban én ezt még így gondoltam, s ma is az esetek nagytöbbsége erről győzne meg, ha nem ismertem volna őt. Őt, aki ekkor lehajtott fejjel azt mondta: Tudom, hogy mit keresünk. – kevés híján izgalmamban megfogtam a vállát, de inkább csak halkan, igaz remegő szívvel mellé álltam. – Nem tudja senki, hogy miben halt meg. Edgar Allan Poet 1849 október harmadikán találták meg Baltimore egyik sikátorában, egy mocskos tócsában fekve. Nem a saját ruháját viselte. Egyesek szerint veszett volt, mások szerint agybajos, nemibeteg, alkoholista, ópiumfüggő, vagy mindegyik. Tudom, hogy magát nem Poe halála érdekli, hanem a két koffer, amit megtaláltak nála. Az egyikben kéziratai voltak. A másikban tervek, tervek egy olyan nyelven, amit Baltimore-ban senki nem értett. A két koffer sorsa csak nehezen követhető, de ahogy maga is, úgy én is sejtem, hogy a második koffer talán Kempelené. Oly sok idő telt el, hogy mondhatnánk: a koffer bárhol lehet. Bárhol. Olyan rejtély ez, amelyet soha nem fogunk tudni feloldani. Az asztalomhoz léptem és azt mondtam neki, hogy „Valóban bárhol lehet. De nincs megoldhatatlan rejtély.” – és elmosolyodtam. 

4.

Edgar Allan Poe második koffere nálam volt. Mellékes, hogy megbízott fejvadászaim hány ember élete árán jutottak hozzá, mint ahogy mellékes az is, hogy valójában rajtam és laborom munkatársain kívül mindeddig senki sem sejtette mit rejt. Szakembereim minden rajzot lemásoltak, minden számítást újra elvégeztek eddigre már, elkészítettük a készülék valamennyi általunk értelmezhető alkatrészét, összeraktuk, és el is indítottuk, de jól láthatóan hiányzott még valami a tökéletes kivitelezéstől és a sorozatgyártástól. Kempelen harmadik nagy találmányának megvalósításától nagyon kevés választott el, s tudtam, hogy „nyomozóm” fog rájönni a hiányzó részekre, nem csak származása, nyelvismerete, leleménye, elkötelezettsége, figyelme miatt. Hanem talán azért is, mert ekkor már éreztem, hogy megváltozott köztünk valami. Ennyi elég volt, hogy feltétlenül megbízzak benne. Átadtam neki a terveket. Láttam, hogy különösen izgatott. A kofferben ugyanis nem csak a harmadik találmány teljes leírása, hanem Kempelen naplója, a Varázskönyv teljes német nyelvű szövege, és több vers is volt. Különösen a versekkel nem tudtam mit kezdeni. Természetesen időt és pénzt kért. Mindkettőt biztosítottam számára. A tervekkel elutazott, bár ekkor már detektíveket állítattam rá, és azok figyelmeztettek is, hogy szerintük megpróbál megszökni, jobban bíztam abban, hogy visszajön, mint saját magamban. És ez nagy szó.

Egy hónap telt el teljes csendességben. Jobban mondva a csendesség csak bennem lakozott, mert a laborban lázas munka folyt, újra és újra terveztettem egy-egy részletet, a lehető legjobb alapanyagokból, de minden hiába. Bár úgy tűnt minden a kezünkben van, mégsem sikerült évek óta teljesen hibátlanul üzemeltetni a hallgatógépet, mégsem sikerült rájönnünk működésének legkényesebb, legtitkosabb középpontjára. Egy hónap leteltével, egy hónap belső csendesség keserű mérgével a szívemben tehát: végre újra láttam őt. Visszajött.

Zaklatott volt. Tovatűnt belőle az azúr fény, s az áttetszősége tömör, már-már áthatolhatatlan félelemmé változott. Olyan volt, mint egy kavics, amit mégis valami déli tenger mosott a partra és csiszolt csillogóan fényessé, mert szépségéből semmit sem veszített. Sőt, ahogy végigjött a laboron, éreztem, hogy valamennyi emberem megremeg tőle, csontig hatoló hideg fény omlik szét bennük, ha rá mernek pillantani, s már nem mernek sem unatkozni többé, sem családi problémákkal törődni, sem egymásba szerelmesedni. Csak félni tudják ezt a tömör jelenést, amely koppanássokkal perforált csöndességben közelít.

Nem ült le. Tudta, hogy elérkeztünk az utolsó előadáshoz. Éreztem, hogy rájött a hiányzó részletekre, és tisztába van a hallgatógép nem csak teljes filozófiájával, hanem mechanizmusával, sőt kémiájával is. Ott kezdte, ahol én: - A tanulmányok szerint mindannyiunkban megvan az igény, sőt a nyilvánvaló vágy arra, hogy meghallgassák. Mindenki szeretné elmondani, de még sokkalta jobban szeretné, hogy gondolatait, a kimondottak mögött éppen csak megbújó kimondhatatlant megértsék. Néha elég lenne, ha azokból az elejtett félmondatokból, szisszenésekből, kicsinyke rezdülésekből megértenének, s nem kéne hosszasan magyarázkodni, máskor meg éppen ellenkezőleg, nagyon is szeretnénk végtelen hosszú estéken át csak beszélni és beszélni, s de jó is volna, ha ilyenkor nem kéne foglalkozni semmi és senki mással, csak saját kis - vagyis számunkra hatalmas – ügyeinkkel. Továbbá szinte valamennyi emberben él – igaz különböző intenzitással – a közléskényszer. Amely azonban kellemetlen kérdéseket vet fel. Tudniillik, hogy mit akarunk közölni, hogy miért, hogy mikor, és hogy kinek? A hallgatógépnek bármit, bármiért, bármikor elmondhatunk. Külsejére tetszőleges arcokat szerkeszthetünk. A párkapcsolatokban, családban, emberi kapcsolatokban felmerülő valamennyi gondot a tanulmányok szerint a hallgatógép semlegesíteni tudja. – „Igen.” – vágtam halkan közbe – „Eddig én is eljutottam. Hogyan tovább?” – Nem mosolygott, hanem szigorúan a szemembe nézett: - A beszélőgép, a sakkozógép, ha úgy tetszik mára, hála a technika töretlen és hallatlan fejlődésének, és az olyan odaadó kutatóknak és tudósoknak, mint maga… - először beszélt rólam, s akkor is maró iróniával, ami mindennél jobban fájt, hiába adnék neki igazat ma már - …de ki hallgat meg minket? Még mindig valamilyen közvetett eszköz használatára kényszerülünk, hogy akaratunkat érvényesítsük a gépeken, de ugye itt és most nem csak erről van szó. Nem egyszerű hangfelismerésre van szükségünk. A meghallgatásban valójában a megértés vágya izzik. Kempelen tanulmányai is felteszik a kérdést, hogy mi is akadályozza meg az emberek közötti megértést? – végighúzta kezeit combjain. Távolabb léptem tőle, és figyeltem, ahogy tekintetével követ engem és úgy folytatja: - Az emberek közötti megértést három dolog akadályozza meg az esetek többségében. Vagy mind a három, vagy egyik-egyik. Az érzelmek. A figyelmetlenség. A nyelv. Csakhogy a hallgatógépnek nincsenek érzelmei, folyamatosan figyel, és bármilyen nyelvet játszva elsajátít. Ergo: megérti, nem csak meghallgatja felhasználóját. – Nem bírtam tovább. Leültem az asztalom mögé, tenyerembe temettem az arcom és zokogni kezdtem. Megérintett. Tudtam, hogy már mindent ért. Mégis folytatta, hozzá nem méltó módon: - Ha tehát teljesül az emberiség szívének nagy vágya, vagyis végre valaki vagy inkább valami nem csupán meghallgatja, de meg is érti a gondját, bánatát, örömét, akkor megszűnik minden rossz. – Letöröltem arcomról a könnyeket és mélyen szemeibe néztem. Ebben a pillanatban semmi különbség nem látszódott közte és más ember között. Sőt, - folytatta - az embereknek nem kell többé az idejüket pazarolni értetlen szerelmekre és csalódásokkal teli, előbb-utóbb elmúló, vagy önző barátságokra. A hallgatógép munkába állítható hivatalokban, boltokban, iskolákban, hálószobákban, – és a régi mosollyal mondta – Mindig és mindenhol megért. Ekkor átkaroltam és bármennyire nehezemre esett, bármennyire hozzászoktam, – és nekem ez rettentő különösen hangzik – bármennyire szerettem ekkor: egyszerűen kikapcsoltam.

Nem tudtam már megakadályozni, hogy a laborból ne kerüljön ki. Idő kérdése volt csupán, hogy a katonaságot, az orvosokat, a politikusokat mindössze azzal, hogy megértően meghallgatta őket, s aztán a kereskedőket is egyszerűen levegye a lábáról. Még kevesebb időbe került az, hogy az emberek tömegei szeressenek bele, hogy végül már senki, vagyis inkább semmi mással ne akarjanak beszélni, csak vele, vele aki vagy ami nem csak meghallgatja, hanem meg is érti őket. Így fordultak el egymástól az emberek, élték ki végtelen közléskényszerüket, növesztették egójukat, s a hallgatógép éppen a megnövekedett egók hallgatásra való képtelenségéből táplálkozott, ez tette lehetővé, hogy újabb és újabb fejlesztéseken menjen keresztül, s legyen ennyire összetett és legyőzhetetlen, amilyen napjainkra lett.

(...)

"A Nagy Eretnek nem más, mint maga a szerző, aki tizenkét, elbeszélésnek nevezett írása mögé bújik, és a műfajtalanság furcsa leple mögül szól az olvasóhoz. Miért is eretnek ő? Egyrészt, mert műfajtalan, hiszen képtelen dönteni, hogy elbeszélés vagy esszé, szépirodalom vagy tudomány, fikció vagy valóság, ami keze ügyében mondatokká, történetekké áll össze. Történetekké, amelyek számolnak az olvasóval, gyakran megszólítják őt, kérdéseket intéznek hozzá, zavarba hozzák, megvezetik, vagy éppen nyitogatják a szemét. Eretnek, mert hangja romantikus körmondatok burjánzó metaforáival szól, vagy éppen egy manapság divatos vámpírtörténet lehetőségét alakítja példázattá, ahelyett, hogy a fogak mélyen a női nyakak verőerei közé fúródnának. Példázattá, amely szemtelenül játszik, már-már felesel a hagyománnyal." - Boldog Zoltán FB

A KÖNYV TARTALMA

OKTOGON
Baudelaire köpenyében

AZ UTOLSÓ LIPÓTMEZEI
Megtanulni repülni

CSÁSZÁR PANNÓNIÁBAN
Marcus Aurelius képzelt levele Solvából

AZ IGAZI VÁMPÍR
Báthory Erzsébet szökése Czóbel Minka elveszett regényében

A NAGY ERETNEK
Az inkvizíció és a meditáció

ÉNEK B. F. HUSZÁRÖNKÉNTES SZERELMÉRŐL ÉS HALÁLÁRÓL
A Rilke palimpszeszt

TAGORE BALATONFÜREDEN
A szentjánosbogarak és a költő szíve

CURZOLA SZIGETÉN
Marco Polo és a hasis

A MONTENEGRÓI NOTESZ
Egy Borges novella folytatása

A ZENTAI PRÓZAKERT
Regényt lopni

A HALLGATÓGÉP
A feltaláló búcsúlevele a felhasználókhoz,
melyben szó esik Poe elveszett bőröndjéről és Kempelen Farkasról is

HÁROM ÚT
Három kis sci-fi