Névhasználati díj Osztojkán Bélának
Cigányember volt.
Az ő életének és munkásságának példája döbbentett rá arra, hogy milyen nélkülözhetetlenül fontos (volna) a kultúra. Akár a paraszti, akár a polgári hagyomány meghatározta gyakorlatban felnövő kollégák eszmélésük első pillanatától kezdve tanultak „gazdálkodni” a maguk tehetségével, erejével és idejével. A jelen pillanatot mindvégig az idő tágasabb perspektívájában érzékelték és érzékelik, rendszerben tartják az életüket. A proletár kultúrának – ha volna, lett volna ilyen minálunk – nincs ilyen fegyelmező, megtartó, élni segítő ereje.
Horváth Péter
ÁTYIN JÓSKÁNAK NINCS, AKI MEGFIZESSEN
– névhasználati díj Osztojkán Bélának –
Nem emlékszem rá, mikor és hol találkoztam először Osztojkán Bélával. Valamikor a hetvenes évek végén történhetett, nagy valószínűséggel az Ifjú Művészek Klubjában, jó másfél éven át minden estémet ott töltöttem, olcsó volt a büfé, és jó a társaság. Mindenki odajárt, aki számított, és az is, aki nem. Bár igazság szerint akkoriban még mindenki számított, olvastuk, figyeltük, ismertük egymást, urbánusok, népiesek, kései „avantgardok”, zenészek, festők, írók, kalandra éhes budai úrilányok…
Osztojkánnak remek versei jelentek meg. A költeményeket akkoriban „sorra fizették” a szerkesztőségek (ahány sor, annyiszor x forint kezdőknek kisebb, haladóknak magasabb összeg), de akár kezdő volt a poéta, akár befutott, igen sok és igen hosszú verset kellett volna írnia ahhoz, hogy honoráriumaiból meg tudjon élni. A prózának valamivel magasabb volt az árfolyama. Azt hiszem, Béla ezért is kezdett elbeszéléseket írni. Komoly dolgozatok voltak ezek, igen „életesek”. A Csenger-környéki, elveszett tájban elveszett életet élő szegényemberek voltak hősei a történeteinek. Akkoriban alakulgatott néhány villámlóan tehetséges kollégánk tolla alatt a „posztmodern”. Osztojkán mégis történeteket írt, noha született költő volt, fésületlen, vad képekkel tele. Versművészete nem robbant akkorát, mint a néhány évvel korábban, üstökösként felragyogó Bari Karcsié, de erős poéta-tehetsége sokakat lenyűgözött. Prózái nagyobb feltűnést keltettek, sokan rokonítottuk az ő elbeszélő művészetét a „mágikus realizmus” akkoriban megkoronázott királya, Gabriel Marquez csodavilágával. Osztojkán a szegénység felfoghatatlanul mély bugyraiból keveredett elő – s maradt mindvégig otthontalanul idegen a fővárosban. Olyasmiket tudott a világról – s az akkori Magyarországról –, amiket közülünk szinte senki. Kivéve talán Balázs Jóskát, akinek sorra megjelenő, remek kisregényei messze kiemelkedtek az akkori prózatermés átlagából, de betegsége elvette alkotó lendületét, sikerei a film közelébe sodorták, korai halála végleg megakadályozta a tőle igen várt nagyregények megalkotásában. Sokan bíztuk abban, hogy a „realizmus” – mondjuk így: – megvédi magát, s az elbeszélés fontosabb maradhat az elbeszélőnél. Osztojkán prózája esélyt mutatott erre. Ő máshonnét látta és láttatta a szegénység világát, mint mondjuk Konrád György hatalmas botrányt kavaró, megrendítő és lenyűgöző első könyve, a Látogató. Osztojkán elmondása szerint Konrád az ő családjánál is járt „látogatóban”. Béla viszont ott élt, a világ peremén, a dögkutak mellett.
Cigányember volt.
Az ő életének és munkásságának példája döbbentett rá arra, hogy milyen nélkülözhetetlenül fontos (volna) a kultúra. Akár a paraszti, akár a polgári hagyomány meghatározta gyakorlatban felnövő kollégák eszmélésük első pillanatától kezdve tanultak „gazdálkodni” a maguk tehetségével, erejével és idejével. A jelen pillanatot mindvégig az idő tágasabb perspektívájában érzékelték és érzékelik, rendszerben tartják az életüket. A proletár kultúrának – ha volna, lett volna ilyen minálunk – nincs ilyen fegyelmező, megtartó, élni segítő ereje. Ha már a realizmus esélyeit említettem, lehetetlen nem szólnom Tar Sándorról, nemzedékünk vitathatatlanul legerősebb novellistájáról, aki szintén a hetvenes években tűnt fel a keletnémeteknél dolgozó magyar „vendégmunkásokról” szóló szociográfiájával, amellyel első díjat kapott egy pályázaton, s akik ilyen magasra értékelték a munkáját, mindjárt meg is tiltották, hogy a dolgozat bárhol megjelenjen. Tar csodálatos, megrázó kisprózát írt, fegyelmezett, erős és gyönyörűséges történeteket. Ha egy erősebb kulturális közegben nő fel, amelynek szabályai minden ellenkező akarat és csábítás ellenére is megtartják az embert, még élne, és alkotna… A proletár közeg kevés volt ehhez. Tar egyedül volt, egyedül tévedt meg, egyedül halt meg.
Én, mint lumpenentellektüel szülök gyermeke (apám színházi rendező volt, anyám színésznő) ugyanúgy nélkülöztem (és nélkülözöm ma is) ezt a megtartó kultúrát, mint ahogyan Osztojkán sem rendelkezett olyan otthoni mintával, amelyhez mindennapi életét és alkotó munkáját igazíthatta volna. Ebből a szempontból a mélyszegénységben, napról napra vegetáló romák épp úgy a mindenkori pillanat esélyeinek kiszolgáltatva éltek, mint az én színházi napszámos szüleim. Mondhatnánk úgy is (kissé fellengzősen és kissé igaztalanul): mindketten gyökértelenek voltunk. Ez a gyökértelenség hozott össze minket, s lettünk évekig igen jó barátok.
Elmondok egy példát, hogy érthetőbb legyen, miről próbálok beszélni. A Magyar Rádió ifjúsági osztálya hangjátékpályázatot hirdetett. A szinopszisért azonnal kifizették a honorárium egynegyedét, ami már önmagában is komoly pénz volt, nem beszélve a várható pályadíjról, amiből egy egész hetet nyaralhatott volna az ember másodmagával a bolgár Naposparton, idehaza pedig két-három hónapig is el lehetett volna éldegélni belőle. „Tied az első díj, enyém a második!” – vigyorogtunk egymásra. Ügyes fiúk voltunk, hamar leskribáltuk a vagyont érő szinopszist a kocsmaasztal mellett. Másnap felvettük, és még azon a héten eltapsoltuk az előleget. Viharos gyorsasággal múltak a hetek, közeledett a kész mű leadásának határideje. Anyai nagyszüleim derék kispolgárok voltak, tőlük azért megtanultam egyet-mást kölyökkoromban. Nagyapám könyvelő volt a Mérőműszergyárban, nagymamám csecsemőruhákat hímzett otthon a Háziipari Szövetkezet számára. Kétnaponta elkísértem a „Szövibe”, leadtuk az elkészült munkát, s hazahoztuk az újabb hímezni való kötött rugdalódzókat. Ha nagyanyám egyszer is elkésett volna a leadással, nem jutott volna további megrendeléshez. Ilonka néni – a Szövi kisfőnöke – nem ismert tréfát ebben a kérdésben. „Ezt a holmit nagyon várják tőlünk a szovjet apróságok”. Nem csalódhatnak bennünk, legjobb barátaikban. Más kérdés, hogy nagyapám éppen „legjobb barátaink” miatt veszítette el vámtiszti állását (és ígéretes karrierjét) kilencszáznegyvenkilencben, apám miattuk került börtönbe a forradalom leverésekor, s miattuk hullott szét a családunk… Ugyanakkor mégis igaza volt Ilonka néninek: a határidő szent, a munkafegyelem embert megtartó erő, mint a kötelező reggeli fogmosás – ama bizonyos „kultúra” része. Tudtam tehát, mit jelent a határidő, mit a munkafegyelem. Délelőttönként csépeltem az írógépet. Hízott az anyag. Két nappal a határidő előtt postáztam a pályaművemet. Másnap kérdeztem Bélát, ő hogy áll. „Sehogy – mondta –, megette az egészet a fene, egy nap alatt nem lehet negyvenperces hangjátékot írni. Meg aztán – mosolygott csibészesen –, nem is igazi műfaj az. Le van ejtve. Maradt még egy százasom az előlegből, meghívlak egy cseresznyepálinkára meg egy sörre. Leültünk a Klubban egy sarokasztalhoz. Késő délután volt. „Miről írtál volna?” – kérdeztem Bélát. „A vagontakarítókról – mondta. – Tudod, éjszakánként vakvágányra tolják a szerelvényeket a Keletiben, alkalmi munkások suvickolják tisztára őket másnap hajnalra. Százötven forintot ha kapnak egy éjjeli műszakért. Porszívózzák az első osztályú pulmann-kocsikat, amelyekbe utasként életükben be nem ülhetnek, suvickolják az ablakokat, amiken ők maguk soha ki nem fognak nézni.”
Megfogott a dolog. Valami „romantikát” éreztem benne. Feltettem Bélának huszonöt „szakkérdést” a melóval kapcsolatban, aztán azt mondtam: „Megírom én helyetted ezt a hangjátékot, Bélus, még ma. De holnapra biztosan.” Egy percig se hitte, hogy ez lehetséges volna, ezért ráállt a dologra. Megállapodtunk, hogy a honort megkapom tőle, de tízezer forint „névhasználati díjat” fizetek neki belőle. Mire gyalog hazaértem a Klubból, kiszellőzött belőlem a sör meg a pálinka. Nekiültem a vonattakarítóknak.
Bizonyos mértékig magam is ismertem a szegénységet. Ötvenhat után évekig laktam öcsémmel és anyámmal egy ócska albérleti lyukban, volt, hogy hetekig nem ettünk mást, csak „zsírosdeszkát”. Ismertük a hamisgulyáslevest és a hamismézest. Nevelőapám azt tanította nekünk: „A hús csemege.” A Főiskola elvégzése után színművészként viszonylag biztos megélhetés várt volna, saját elhatározásomból hagytam el az ígéretes pályát, s lettem „szabadúszó” skribler, s éltem napról napra. Voltam patyolati segédmunkás, tanuló matróz…, de ha nagyon megszorultam, mindig beesett egy villanásnyi tévé- vagy filmszerep, ami kihúzott a szarból, ha éppen nem jött az ihlet. De más az efféle „szegénység”, mint a vonattakarítók kilátástalan nyomora. Abban vajmi kevés a romantika.
Sokat szenvedtem a dolgozattal, de befejeztem. Másnap délután leadtam a Rádió portáján a Vonattakarítókat. Hamar meg is feledkeztem róla. Úgy egy hónap múlva elérkezett az ítélethirdetés ideje. A saját vígjátékommal második díjat nyertem, „Osztojkánéval” pedig egy pompás különdíjat. A zsűri értékelése szerint a „Vonattakarítók” a szerző mély valóságismerete és erkölcsi elkötelezettsége okán részesült a magas elismerésben. Emlékszem az ítéletet hirdető zsűror szigorú tekintetére, amellyel rám pillantott, jelezvén, hogy az én vidám történetem „szakmailag” ügyesen lett összekalapálva, bezzeg Osztojkán mély életismeretét soha a büdös életben meg nem közelíthetem. Évekkel később bevallottam neki, hogy Béla darabját az első szótól az utolsóig én írtam – nem hitte el. A „Vonattakarítókat” többször sugározták, mint az én vígjátékomat. Az ismétlésekért is pénz járt a szerzőnek, mégpedig komoly összeg, a teljes honorárium ötven százaléka. Ha feltűnt a rádióújságban a darab címe, előkerítettem Bélát, becsörtettünk a Rádió pénztárába, ő aláírta a vényt, felvette és ideadta a pénzt, én meg leszámoltam a kezéhez a neki járó „névhasználati díjat”.
Nem csak azért mondtam el ezt az anekdotát, hogy saját nagyszerűségemmel kérkedjek. Azt próbáltam jelezni, milyen nehézségekkel kellett megbírkóznia egy – ahogy akkoriban mondták – „első-generációs” értelmiséginek. Már az is nagy kérdés, „értelmiségi”-e egyáltalán egy verseket, novellákat író fiatalember, kinek személy-igazolványában veszélyesen üres a „munkahelye” rovat, s feje felett lebeg a KMK (közveszélyes munkakerülés) réme, amiért, ha nagyon akarták, bármikor dutyiba vághatták volna jó néhány büszke „értelmiségit”.
Sokat olvastunk, rendszertelenül, jót, rosszat, nélkülözhetetlent és kevésbé fontosat. Tetszik – vagy nem tetszik? Ez volt az egyetlen mérce. Béla nem járt egyetemre, én színészként végeztem, a Főiskola nem segített rendszerezett műveltséghez. Mindig éreztük ennek hiányát. Nem (csak) arról van szó, hogy egyetemen kupálódott társaink többet tudtak nálunk, mi pedig autodidaktaként kapkodtunk fűhöz-fához, hanem egyrészt az ő ismereteik bizonyos egységet képeztek, másrészt a bölcsészek ismerték egymást, jó viszonyban voltak és maradtak (vagy maradhattak volna) a tanáraikkal, akik későbben is segítették őket. Én a színházi világban nőttem fel, s bár mindig csóringerek voltunk, valami respektje mégis volt a szüleimnek, ha társadalmi megbecsülést nem is, tapsot azért kaptak. Ideig-óráig látszólag túl tudtak ragyogni bármiféle intellektuelt.
Béla a legfeketébb szegénység gyermeke volt, reménytelen nélkülözésben és megaláztatásban nőtt fel. Hihetetlen sikerként élte meg, hogy költő, író lehet. Büszke is volt erre. Persze más kérdés elérni valamit, s más dolog az elért pozíciót megtartani. Az igazi kultúra a megtartáshoz kell. Osztojkán dolgozott, írta a verseket, elbeszéléseket. Írói pályája felfelé ívelt, aztán a rendszerváltáskor botcsinálta roma-politikus lett. Írói hivatástudatánál erősebb volt a sajátjai iránti elkötelezettsége. Ott aztán elveszett: az értékek, érdekek, kapcsolatok rövid- és hosszú távú tervek és képtelenségek szövevénye felőrölte lendületét, tehetségét. Ügyekbe keveredett, egészsége is megrendült, úgy tudom, hosszú évekig nem írt egy sort se. Elsodort minket egymástól az élet. Jó egy éve, hogy megkeresett. Sovány volt, arca beesett. „Megjelent egy könyvem!” – adta át a kötetet. – „Olvasd el. Dumáljunk. Tele vagyok tervekkel.” A könyvet feltettem a polcra. Fél év múlva kaptam a hírt, Osztojkán meghalt.
Most, újraolvasva a kötetbe gyűjtött hosszú elbeszéléseit, s a sokáig, nehezen írt Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című regényt, összeszorul a szívem. Micsoda tehetség, micsoda életismeret, milyen ellenállhatatlan mesélőkedv és tudás… Milyen remek művek. Mennyivel sikeresebben szolgálhatta volna a fekete népet, ha nem vesztegeti az idejét politikai csatározásokra, hanem marad a fenekén, és megírja mindazt, amit tudott, élt, ismert, képzelt és érzett. Remekművek kerülhettek volna ki a keze alól. Nagy író lehetett volna, így csak nagyszerű volt. Olvassuk – legalább ezzel fizessünk (utólag) Átyin Jóskának – mondjuk így: – névhasználati díjat.
Kapcsolódó:
Horváth Péter
Érettségi 1969, Szeged, Tömörkény István Gimnázium és Ipari Szakközépiskola – kéziszedő nyomdász, grafikus.
Színház és Filmművészeti Főiskola – 1973, színművész.
Első novellája 1969-ben jelent meg.
Folyamatosan publikál: novellák, regények, színdarabok... 1994 óta rendez az ország különböző színházaiban. Hangjátékai rendszeresen szerepelnek a Magyar Rádió, valamint számos európai rádióadó műsorán.
2002-ben summa cum laude doktorált a Színházművészeti Egyetemen (Az operett és én)
KÖNYVEK:
Egéridő – novellák, 1976
A sárga táltos – meseregény, 1977
Öcsémnek szeretettel – kisregények, 1980
Csendet kérünk, próba van – elbeszélések, 1981
Sosemvolt aranykorunk – regény, 1982
Szabad vegyértékek – regény, 1984
Örömzene – regény, 1986
Szerelem első vérig – ifjúsági regény, 1987
A Fekete Kéz visszavág – ifjúsági regény, 1990
Színház a magasban – regény, 1993
Horváth úr szerelmei – regény 1999
SZÍNDARABOK:
Porond – egyfelvonásos, 1976
Kamarambó, a Senki Fia – mesejáték, 1979
Enyém a vár – mesejáték, 1985
Bolero – dráma, 1987
Padlás – félig mese, félig musical (Sztefanovity Dusánnal közösen, zene Presser Gábor) 1988
Csaó, Bambínó – tragikomédia, 1990
ABC- tragikomédia, 1994
Május 35. – dramatizáció bábokra és emberekre, 1995 Kolibri Színház
Svejk vagyok – zenés játék (Zene: Selmeczi György, versek: Béres Attila) 1995 József Attila Színház, 1996 Miskolci Nemzeti Színház)
Hab (Dollármama) – vérbohózat 1997, H. P. Bigest álnéven, Veszprémi Petőfi
Színház
A három testőr – zenés játék, 1998 Székesfehérvár, Vörösmarty Színház (Zene: Selmeczi György, versek: Béres Attila)
Amphitryon 2000 – prózamusical, 1999, Aquincumi Játékok
Kishollivúd – tragikomédia, 2001, Molnár Ferenc drámapályázat, II. díj
A Pesti Szín – zenés történet-játék sok zenével Selmeczi György társaságában – Nemzeti Színház 2003
Kilencen, mint a gonoszok – komédia, 2003, József Attila Színház, vígjátékpályázat I. díj
Blikk – tragikomédia, Nemzeti Színház drámapályázat, II. díj. (Budapesti Kamarszínház, 2007)
MOZI- ÉS TÉVÉ-FILMEK:
Vérszerződés (Rend. Dobray György)
Szerelem első vérig (Rend. Dobray György és Horváth Péter)
Nagyvárosi kanyarok (Rend. Sólyom András)
Világszám (Rend. Koltai Róbert)
56 csepp vér (a szerző színházi előadásából készült film rendezője Bokor Attila)
