Irodalmi Jelen

Leosztja a szerepeket

2010. április. 03. - 10:38

Ebben a kötetben nem csak az a jó, hogy „indiszkrét” kérdésekre születnek őszinte és önmegmutató (de nem magamutogató) válaszok, nem is csak az, hogy időnként kiderül, ki tud kiváló rakottkrumplit csinálni, vagy hogy a támogatások megvonásával, "átrendezésével" a magyar folyóirat-kultúra alatt épp az a kulturális kormányzat helyezte el a bombát, amelyik finanszírozta a százéves Nyugat ünneplését. Itt beszélgetés folyik.

Leosztja a szerepeket

"Írni és világot látni meg kell tanulni”, mondja Onagy Zoltán, és adjunk neki igazat. Ám interjúkötetről írni korántsem olyan egyszerű, hiszen nem szólhatunk mindenkiről egyenként, jelen esetben harminchat, ismert és kevésbé ismert, ám többnyire kvalitásos alkotóról. Nemcsak nevekről van itt szó: történetek, életutak, sikerek, törekvések, ars poeticák, közbeszélés, nézőpontok sorakoznak. „Keveset publikáló, pajzán nyelvű fiatal erdélyi költőnő” (Gergely Edit), a Vadnarancsokkal ismertté lett Géczi János, a női identitás problémakörét körüljáró Kiss Judit Ágnes, az idén József Attila-díjjal kitüntetett Vass Tibor, továbbá Petőcz András, Háy János, Grecsó Krisztián, Turczi István, Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Végel László, Pécsi Györgyi, Nagy Bandó András vall magáról a kötet szerzőjének. És mások is, akiket kihagytam a felsorolásból: legyen valami meglepetés az olvasónak.
   Ezekből az interjúkból megismerünk egy szakmát belülről. A sikereket, a nehézségeket.
   Onagy nagyon tud valamit. Először megteremti a hangulatot. Egy-kettőre benne vagyunk a dolgok sűrűjében, s a kérdezett már mondja is a mosolygós transzcendenciákat, a szőlő és az ember (lehetne épp az író is) bonyolult, ezerarcú titkait. S íme előttünk egy élet, egy íróember élete: mintha a tenyerünkön, olyan evidensek a dolgai, a történések. És persze tanulunk, Andrassew Ivántól például azt: „Van olyan, hogy valaki sikertelen. Meg lehet szokni”.
   Onagy néha „leosztja a szerepeket” (Darabos Enikő megfogalmazása), amikor olyanokat kérdez, hogy „hogyan bújik ki az ember egyik bőréből, jut be a másikba, a tudós az érzékeny, figyelő íróéba”, és elcsodálkozik, hogy valaki egyszerre lehet nő (ez számára örök, izgalmas, kimeríthetetlen téma), író és irodalomtudós (mint Darabos Enikő), vagy kutatóbiológus végzettséggel, a rózsák ismerőjeként kultúrtörténész, költő és író (Géczi). És jönnek persze a válaszok, például hogy azért mégis lehet valaki (most épp egy nőíró) „tanárként barát …, titkárnőként pszichológus, szeretőként anya, irodalomkritikusként férfi, nőként kislány vagy öregasszony, íróként meg…” kritikus, noha a szakma tényleg szereti szét- és elválasztani ezeket. A dolgok nem csak feketék és fehérek, aminthogy Mehemed tehenei sem. És jönnek az újabb kérdések, például, elismerve, hogy a nők helyzete hátrányosabb, mint a férfiaké („a nőket így pozícionálta a történelem”), az írónőké pedig még rosszabb: „mi történik, ha elgázol a szerelem, a házasság, a gyerek utáni vágy?"
   Ebben a kötetben nem csak az a jó, hogy „indiszkrét” kérdésekre születnek őszinte és önmegmutató (de nem magamutogató) válaszok, nem is csak az, hogy időnként kiderül, ki tud kiváló rakottkrumplit csinálni, vagy hogy a támogatások megvonásával, "átrendezésével" a magyar folyóirat-kultúra alatt épp az a kulturális kormányzat helyezte el a bombát, amelyik finanszírozta a százéves Nyugat ünneplését. Itt beszélgetés folyik.
   Vélemény, okfejtés, állásfoglalás fogalmazódik meg a kérdésekben is, s hogy mitől érzi jól, vagy éppen rosszul magát Onagy Zoltán (s vele együtt a közember és közértelmiségi). Őt, aki egyébként nemcsak hivatásszerűen író, de megélhetés céljából is, legalább annyira megismerjük a kötet olvasása során, mint a beszélgetőtársakat – ettől izgalmas a könyv.
   És megtudjuk (például Ficsku Páltól), hogy „vannak olyan sorsok és történetek, amiket a mai magazin-"kultúra” silánysága és uralkodása idején megírni lehet, de közölni lehetetlen”, s azt is, lehet „három könyvért kilenc év alatt összesen százezer forintot” keresni. Gondolom, ezt senki nem irigyli az íróktól. Persze vannak díjak, ösztöndíjak, de pénzeső, az nincs, még minimálbérnyi sem. Csak meló. Vagy „élvezetes kifáradás”. Vagy kiteljesedés, teremtés, alkotás, ilyesmi. Vagy csak kötelesség.
   És akkor OZ-ről már nem is beszélek többet. Csak éppen várom a „főkönyvét” is, az Énekek énekét. Mert azzal még adósunk.