Hajnóczyról pátosz nélkül
Ha volt és marad „ködlovagja” a 70–80-as években kibontakozó irodalmunknak, Hajnóczy Péter mindannyiuk közül az élen fog maradni.
Hajnóczy Péter idézése pátosz és romantika nélkül
A tudat metszet-hűvös szakadékaiba ezidőben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, leggyümölcsözőbben és legkilátástalanabbul. 
Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő „egyszerűen” e mélységek felületébe ásta be magát és ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel. S mintegy kivilágítva hagyta magukra a tényeket, a képeket, a repedésekben megnyilatkozó abszurdot, a megmutatkozni tudó igazságok kietlenül alacsony égboltját. A mámornak (gondolhatunk itt a nietzschei-görög értelemben vett dionüszoszinak egy kibernetizált világba való száműzetésére) – olyan magát boncoló józanságával nézett farkasszemet, ami nélkül az apollói is halványabb, hiteltelenebb.
Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő „egyszerűen” e mélységek felületébe ásta be magát és ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel. S mintegy kivilágítva hagyta magukra a tényeket, a képeket, a repedésekben megnyilatkozó abszurdot, a megmutatkozni tudó igazságok kietlenül alacsony égboltját. A mámornak (gondolhatunk itt a nietzschei-görög értelemben vett dionüszoszinak egy kibernetizált világba való száműzetésére) – olyan magát boncoló józanságával nézett farkasszemet, ami nélkül az apollói is halványabb, hiteltelenebb.Rosszul tennék a mi közös „játszmánk” időleges túlélői (kritikusok, mások), ha valamilyen szabványosított „torzónak” akarnák illedelmesíteni az alakját. Téves. A legesendőbben, pátosz és romantika nélkül volt bátor, a szó legegyszerűbb és épp ezért a legkevésbé racionalizálható értelmében. Ő is jakobinus volt, mint híres őse; csak a mi XX. századi „létezési” perünkben. Illetve, abban a bátorságban volt otthon, melynek gyakorlása nem előírásos előfeltétele a „megalkuvó egyensúlyba rendezett egyensúlytalanságnak” – noha utalás is lehetne minden művészetre – mégis nagyon sokszor lét-szükséges és kikerülhetetlen kísérő. És világos: ami nem előfeltétel és mégis szükség, az annak is ad és attól is kap értéket, ami nem ő.
Tudjuk, mindig kevés volt neki a szeretet, ami lehetséges. Ilyenkor tett kísérletet, hogy a legutolsó toronyszobába betörjön, akármilyen áron. Ilyenkor kellett a bármilyen szó, bármilyen közelség, az éjszakai telefon, a talponálló, a nem fokozható meztelenség. Szenvedve attól, hogy bármit áldozunk is fel, még mindig felöltözötten írjuk vagy kopogjuk le az utolsó szavakat, és hogy a szemünket is így fogjuk lehunyni. Egyik kötetét így dedikálta nekem:
Ha mód volna rá, egy idősebb pályatársa üzenné neki, hogy a magány valamiféle érdemrend lehet, csak nem közlik, miért tűzik a mellre.
Mészöly Miklós, Farkasrét, 1981.
Hajnóczy Péter
Ki a macska?
A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, 
szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
- Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
- U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
- Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! - Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
- Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
- Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
- Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
- Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
- Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
- Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
- Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
- Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
- Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.
szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
- Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
- U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
- Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! - Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
- Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
- Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
- Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
- Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
- Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
- Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
- Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
- Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
- Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.
A hangya és a tücsök
A novemberi szél a zörgő faágakról éppen az utolsó fonnyadt-száradt leveleket tépte le, amikor az erdőszélen találkozott a tücsök és a hangya. A hangya kicsit kopott, naftalin szagú, de panofixbéléses télikabátot viselt - júliusban vette leszállított áron a Bizományi Áruházban, akár a vízhatlan síbakancsát -, a tücsök viszont láthatóan didergett vékony és béleletlen vászondzsekijében. A tücsök zsebre dugott kézzel álldogált, mert kesztyűje sem volt.
- Jó napot, tücsök szomszéd - mondta a hangya. - Ahogy elnézem, nem izzad bele a kabátjába...
- Bizony, hideg van, hangya szomszéd - válaszolt vacogva a tücsök. - Ez a szél az ember csontját is átjárja...
A hangya megigazgatta bőrkesztyűs kezével a sálat a nyakán.
- A feleségem kötötte - mondta. - Ügyes asszony: nézi a televíziót és közben mindig köt vagy horgol valamit. Maga, úgy tudom, nőtlen és albérletben lakik...
- Hát igen - bólogatott a tücsök -, tudja, én mindig csak hegedülgetek, másra nemigen marad idő...
Cigarettásdobozt kapart elő a zsebéből, és odakínáIta a hangyának.
- Köszönöm - rázta a fejét a hangya. - Több, mint három hónapja, hogy leszoktam a dohányzásról. Nemcsak haszontalan, az egészségre káros szenvedély ez, de pénzbe is kerül. Egy doboz cigaretta árából megreggelizhet, vagy megvacsorázhat a magamfajta kétkezi munkás. - Megköszörülte a torkát. - Úgy tervezzük a feleségemmel, hogy jövőre nagyobbra cseréljük a lakást. Központi fűtés, telefon, közvetlen földalatti járat a szemétdombhoz...
A tücsök cigarettára gyújtott.
- Aki nyáron hegedül, míg mások megfogják a munka végét, hogy vigyék valamire az életben... - A hangya megcsóválta a fejét. - Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél?
- Egy hét múlva elutazom - mondta a tücsök -, csak úgy május felé jövök haza...
- Elutazik? - csóválta a fejét a hangya. - Valami rokoni meghívás, kedves szomszéd?
- Nem járok én vendégségbe - mondta a tücsök -, csak hegedülgetek otthon, gyakorlok...
- Elárulná, hová utazik? - mosolygott rá a hangya.
- Párizsba - mondta a tücsök.
- Párizsba?
A hangya kerekre tágult szemmel a tücsökre meredt.
- Tréfál, kedves szomszéd? - kérdezte kissé emelt hangon. - Miből telne magának arra, hogy Párizsban töltse a telet?
- Meghívtak... a Conservatoire... - mondta a tücsök. - Hangversenyeken hegedülök...
A hangya a földre szögezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt:
- Tekintettel a régi ismeretségre... elintézne egy számomra fontos ügyet?
- Kérem, nagyon szívesen... - biztatta a tücsök - csak mondja, szomszéd úr...
- Arra kérném - mondta a hangya -, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.
A sün és a harkály
A sündisznót nemigen kedvelték az erdőben. Valahogy furcsa volt; nem a külsejét: az életmódját tartották különösnek. Nincs állandó lakhelye, éjszakázik, csak alkalmi munkát vállal, takarékkönyve nincs. Nagyjából ezek voltak a vádak, amelyeket az erdő lakói széltében-hosszában terjesztettek a sünről. Félni csak a bogarak és az egerek féltek tőle, amelyekkel táplálkozott.
- Hatalmas állat - jelentette ki az egér. - Nincs nála félelmetesebb az egész erdőben! Úgy lát a sötétben, akár a bagoly. A foga éles, mint a fűrész. Egyszóval: kivételes egyéniség! Ha engem kérdeznek, kitüntetném a bátorságáért!
- Még hogy kitüntetés! - vijjogott a sas, akinek a fülébe jutott az egér fecsegése. - Még mit nem! Kiváló egyéniség, mikor alig nagyobb egy vadgesztenyénél! Így vélekedik hát ez a mi tisztelt egerünk! majd elbeszélgetünk vele!
És felszállt a sziklájáról, hogy megkeresse az egeret.
A bogarak még az egérnél is pimaszabbak voltak. Őket nem fenyegette a veszély, hogy a sas, a farkas vagy a róka elbeszélget velük a sündisznókérdésben hangoztatott véleményük miatt. A ganajtúró nemcsak a kitüntetést szavazta meg a sünnek, hanem javasolta, hogy nevezzék ki az egerek kizárólagos jogú gyámjának. Ami azt jelentette, hogy a mostani gyámot, a baglyot haladéktalanul váltsák le.
- Csak fecsegjenek! - legyintett a hír hallatán a bagoly. - Akinek nincs, annak nem is lesz!
Hogy ezt mire értette, nem tudta senki, így az erdő lakói mint a legújabb bölcsességet adták tovább.
- Akinek nincs, annak nem is lesz! - üvöltötte a farkas a legközelebbi nagygyűlésen. - Azt hiszem, ez ma már minden gondolkodó állat előtt világos!
Ezután történt, hogy egy szép napon a sündisznó kijelentette: kétszer kettő négy. Aki csak hallotta, csak mosolygott a képtelen állításon. „Egy olyan személy, aki még egy tisztességes üreget sem képes kivájni magának, aki falevelek alatt, a puszta földön alszik... ugyan! Feltűnési viszketegségben szenved, érdekessé akarja tenni magát, egyszóval szánalmas alak!
A harkály unalmában betelefonált a Tudakozóba, és megkérdezte, mennyi kétszer kettő. Mikor meghallotta a választ, nem hitt a fülének, és még egyszer megkérdezte, aztán letette a kagylót, mint akit tarkón vágtak. De honnan tudhatja ezt a sündisznó?
Mindenkit ez a kérdés nyugtalanított. Aki csak valamit is adott magára - persze a bogarakat meg az egereket nem számítva -, annak sehogyan sem fért a fejébe, hogy kénytelen egy véleményen lenni a sünnel. Nem arról volt szó, hogy fontosnak tartották volna, mennyi kétszer kettő - miattuk lehetett akármennyi, kivéve a sün által megjósolt eredményt.
- Vak tyúk is talál szemet - vont vállat zavartan a harkály, akire kezdtek görbe szemmel nézni, amiért felhívta a Tudakozót. - Véletlen... előfordul az ilyesmi...
Zavart, dadogó mentegetőzése még gyanúsabbá tette a harkályt. Nyíltan ugyan senki nem vádolta, hogy összeesküvést sző a sündisznóval, de kerülni kezdték a társaságát.
Nemsokára összehívták a gyűlést.
- Akinek nincs - üvöltötte a farkas -, annak nem is lesz!
Mindenki a lesütött szemmel gubbasztó harkályra nézett, s csaknem megszólalt a tekintetük.
„Erre mit mondasz, apuskám? Most próbálj telefonálni!”
Még el sem ült a vihar, mikor a nyughatatlan sündisznó tanúk előtt kijelentette, hogy a kő nehezebb a víznél. A harkály ide-oda röpködött az erdőben, és a felháborodástól elfúló hangon rikácsolta:
- Micsoda hülyeség! A Tudakozó is azt mondta, hogy nem igaz! A kétszer kettő, az véletlen volt! Én megmondtam: vak tyúk is talál szemet!
A harkály, persze, nem hívta fel a Tudakozót, abban reménykedett, hogy ezt úgysem fogja megkockáztatni senki. De balszerencséjére a vaddisznó, akit kevéssé érdekeltek a közhangulatot alakító árnyalatok és finomságok, kapta magát, és megkérdezte a Tudakozót: nehezebb-e a kő a víznél? És habozás nélkül terjeszteni kezdte a választ, amely nem jelentett kevesebbet, mint hogy a sünnek immár másodszor van igaza.
Egyesek a vaddisznó és a sün rokoni kapcsolatáról suttogtak...
Meghúzta magát mindenki, aki repülni nem tudott, mert a vaddisznó nem volt válogatós, sem részrehajló, a gombát vagy az egeret ugyanolyan jó étvággyal falta fel, mint a turkáló orra körül mászkáló bogarakat.
Így történt, hogy hangosan egyedül a harkályt mocskolta mindenki.
- Vak tyúk is talál szemet? - kérdezték tőle úton-útfélen. - Mikor hívja fel legközelebb a Tudakozót?
A harkály valami olyasmit hebegett, hogy az utóbbi időben gyakran cseng a füle, kénytelen elmenni az orvoshoz.
- Hát ne is halogassa, szomszéd! - tanácsolta a róka, és lassan végignyalta a szája szélét. - A kórházban majd gatyába rázzák a maga fülét!
Mikor aztán ismét eljött az ideje, hogy a gyűlést összehívják, a harkály kötéssel a fülén, magában gubbasztott egy hatalmas tölgyfaág hegyén. Nem volt hajlandó melléülni senki.
Aztán szólásra emelkedett a farkas, lassan körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken, és hatalmas lélegzetet vett.
- Akinek nincs - ordította, hogy rezegni kezdtek a faágak -, annak nem is lesz!
Mindenki a harkályra nézett, aki lehorgadt csőrrel gubbasztott a helyén.
- Hogy érzi magát, szomszéd? - kérdezte tőle a róka, mikor a farkas berekesztette a gyűlést. - Kikúrálták a fülét? Vagy még kezelésre jár?
Nem sokkal azután a sün kijelentette, hogy a fent az lent van.
- Miért ne? - mondta a róka a borznak. - Azért, mert valaki sündisznónak született, már semmi okos nem juthat az eszébe?
A Tudakozót ezúttal senki nem hívta fel, de egy szép, csendes májusi napon a harkály ebéd után felakasztotta magát. A mókus az utolsó pillanatban vágta el a kötelet.
- Bűnös volt, ez kétségtelen - mondta ki a bagoly a szentenciát -, de talán maradt még benne egy szikra lelkiismeret.
Mesterséges légzést alkalmaztak, nagy nehezen visszatért a harkályba az élet. A következő gyűlésen már nem emlékezett a harkály esetére senki.
- Akinek nincs - üvöltötte a farkas -, annak nem is lesz.
Ösztönző elem
Nyomda. „Könyvkötő részleg". A fiú nem hitte volna sohsem, hogy barátainak születése vascsörgés, káromkodás közepette megy végbe, verejtékben úszó, gyűlölködő női arcok kötelező jelenlétében, amelyekhez véletlenül valamiféle test is illesztetett, mondjuk két köpés között.
Igen, azok a lányok és asszonyok mélységesen gyűlölték a könyveket, mint valahol elfuserált életük okait. Holott életük jobban nem fuserálódott volna el, mint bármelyik emberé, aki a két kezével dolgozik.
Érdemes lett volna ezeket az asszonyokat megkérdezni: árulnák már el, ki a kedves regényírójuk. A fiú egy visszájára fordított folyamat részese volt, anélkül hogy erről tudott volna. Ő is utálta a könyveket, melyek vasbakokra szerelt hengereken jöttek-jöttek végeláthatatlanul. Valahol hátul volt egy amolyan bódéféle, onnan ellenőrizte a munka gyorsaságát és minőségét a művezető. Derűsnek tetsző ábrázata volt, és időnként hátrafont kezekkel végigballagott a termen. Egyetlen „vicc" volt, amelyet talán már csak önmagának beszélt el: „Kis Adorján, nagy Adorján, baszik apád a lajtorján." Miért pont ott, gondolta a fiú gépiesen, és a hengersorra hajított egy csomag könyvet. A csomagot - ha szét nem esett - várakozó teherautók segédmunkásai hajították kocsi „platójára". Ezek a férfiak azért utálták a nyomdai fuvart, mert nem lehetett eladni belőlük, mint mondjuk a szénből; nem volt üzlet.
Ami azt a bizonyos visszájára fordult folyamatot illeti: dolgozz csak a konyhán; igen hamar megutálod a legkedvesebb ételedet, a konyhán a szakácsok leginkább sört isznak, és nem esznek egy harapást sem. A vendégeket és a munkájukat gyűlölik. (Knut Hamsun éhségének ellenpéldái ők.) De hát nyomdában vagyunk, és végtére is az Éhség is könyv.
Kilenckor volt a reggeli, tíz perc, azután ismét beállsz a helyedre csomagolni 14h-ig - ha túlóra nem volt. Ha szükség van túlórára: a művezető, néha a részlegvezető adta tovább a felső parancsot, mint egy csokor vörös rózsát. Túlórázhatsz, tehát néhány fillérrel többet kereshetsz, örülj! És a visszereiket ápoló, befáslizott lábú sápadt nők mindig kaphatók voltak, hogy „órázzanak". (Meglehet, akadt, aki soha haza nem ment a kötészetből.) Valamiféle megtiszteltetést éreztek a parancsnak is beillő kérdésben: a felsőbbség sajátos elismerését bogozták ki belőle munkájuk felől, amelyet - egy kívülálló szemével csak gyűlölni lehet. De a fiú tapasztalta: senki - ő sem - könyveket nem olvasott, akkor sem, ha géphiba miatt leállt a hengersor. De a néhány fillérre is, úgy látszik, szükségük volt, és a munkásnők nagy hévvel bizonygatták akár a legkisebb elöljáró előtt, hogy mennyire szeretik munkájukat, szinte meg sem tudnának lenni nélküle, ha megütnék a főnyereményt, akkor sem.
Ami - kurta - előadásra szorul: a boldogság pillanatai.
Ennyi volt az egész: a fiú bement a közös WC-be, elvégezte a dolgát, kezet nem mosott, a hengersoron érkező első könyvcsomagba törölte a kezeit.
Úgy esett, hogy közvetlen utána egy nő lépett a klozettba. Összecsapta a kezeit, és felkiáltott:
- Gyertek! Ekkora szart még nem láttam!
Mindenki megcsodálta a csakugyan hatalmas szarhurkát, és elkezdődött a találgatás, ki is lenne képes kitolni ilyet, ki lehet a némi és örömteli érdekességre számot tartó „tettes”.
Bement a klozettba a művezető, a részlegvezető is. Megállt a könyvek expediálása, mindenki a klozett körül álldogált, rövid tudósításokat küldtek azoknak, akik a „tett színhelyén” voltak, de hátrébb szorultak;
A fiúra senki nem gyanakodott.
Egyszálbél testalkata miatt a gyanú fel sem merült. De a példátlan méretű hurka, melyre húzogathatták a vizet akárhányszor, meg sem moccant.
A fiút a névtelen tettesek hiúsága töltötte el. Először érezte embernek magát a nyomdában.
Később a művezető megveregette a teher nélkül sínylődő görgőt. Az asszonyok fényes tekintettel foglalták el helyüket a görgő mentén. Ennek az eseménynek az emlékét egy darab ideig megőrizték még. Aztán a takarítónő verte szét az emléket egy piszkavassal. Aznap a délelőtti műszak kiválóan dolgozott „a kötészeten”.
A latin betűk
A latin betűk elhatározták, hogy egy virágzó hársfaerdőben összeülnek, és kicserélik gondolataikat. A 33 latin betű.
(De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?) Akárhol is történt, a latin betűk teleszívták tüdejüket a hársfa illatával - némelyik dohányzott, vörös bort ivott -, egyszóval jól érezték magukat. A Z betű azt gondolta, megszerette az A-t. Egyszóval jól érezték magukat a latin betűk; ha boldogok nem is voltak, de úgy tettek.
Terepszínű egyenruhás katonák jelentek meg a hársfaerdőben. Kezükben kibiztosított géppisztoly. És most megértette a Z, hogy miért nem szeretheti az A-t. A katonák lassú léptekkel körülvették a latin betűket - csizmájuk alatt recsegett, recsegett a gally. Az A betű még odasúgta Z-nek: én azt gondolom... de már nem fejezhette be, mit gondolt. Tíz centiméterről tarkón lőtték, akár az összes betűt, és a Z-t is.
A katonák - orvos is volt velük, aki megállapította a halál beálltát, - kötelességük végrehajtása után menetoszlopban elvonultak. Ott feküdt az avaron a 33 véres, halott latin betű.
(De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?) Nézd! Milyen szép a hold, suttogta a hársfa. Az A betű fölkelt. Véres volt, tüdejét teleszívta hársfaillattal, és megtört szemmel intett a hársfának. Azután odament a Z-hez, aki még az avaron feküdt, és megcsókolta a száját. A Z véresen fölemelkedett, mint aki csak álmodott, és ő is teleszívta tüdejét az erdő hársfaillatával.
A véres latin betűk lassan fölkeltek a földről, jó éjszakát vagy jó reggelt intettek a hársfának, fölnéztek a teliholdra, és lassú, kemény léptekkel, vérezve a vérző latin betűk elindultak a tenger felé.
(De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?) Akárhol is történt, a latin betűk teleszívták tüdejüket a hársfa illatával - némelyik dohányzott, vörös bort ivott -, egyszóval jól érezték magukat. A Z betű azt gondolta, megszerette az A-t. Egyszóval jól érezték magukat a latin betűk; ha boldogok nem is voltak, de úgy tettek.
Terepszínű egyenruhás katonák jelentek meg a hársfaerdőben. Kezükben kibiztosított géppisztoly. És most megértette a Z, hogy miért nem szeretheti az A-t. A katonák lassú léptekkel körülvették a latin betűket - csizmájuk alatt recsegett, recsegett a gally. Az A betű még odasúgta Z-nek: én azt gondolom... de már nem fejezhette be, mit gondolt. Tíz centiméterről tarkón lőtték, akár az összes betűt, és a Z-t is.
A katonák - orvos is volt velük, aki megállapította a halál beálltát, - kötelességük végrehajtása után menetoszlopban elvonultak. Ott feküdt az avaron a 33 véres, halott latin betű.
(De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?) Nézd! Milyen szép a hold, suttogta a hársfa. Az A betű fölkelt. Véres volt, tüdejét teleszívta hársfaillattal, és megtört szemmel intett a hársfának. Azután odament a Z-hez, aki még az avaron feküdt, és megcsókolta a száját. A Z véresen fölemelkedett, mint aki csak álmodott, és ő is teleszívta tüdejét az erdő hársfaillatával.
A véres latin betűk lassan fölkeltek a földről, jó éjszakát vagy jó reggelt intettek a hársfának, fölnéztek a teliholdra, és lassú, kemény léptekkel, vérezve a vérző latin betűk elindultak a tenger felé.
A halál kilovagolt Perzsiából
Petri György
In memoriam Hajnóczy Péter 1
Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,
e hánykolódó földön sose látom,
mert meg nem adja a féltékeny föld,
hogy íly magábólvalót visszaküld.
2
Bocsáss meg, ha zavarlak.
– Mintha még ott
elfogadnának efféle indítékot…
De oly kevés ember maradt,
akinek telefonját
bosszús-aggódva várnám:
ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám;
életemet ugyan változatlanul telefonják
szöszös hírek, szakadós üzenetek,
a szájmenésesek, a számfelettiek,
több „roppant fazon”, több egynapi nő,
és az ügyeim, az ürügyeim – – –
Nyugodj békében. Telik az idő.
Elég legyen a kínon már a rím.
3
Mind több kedvem van
mind kevesebb napom
lemorzsolni az utolsó szemig.
Bőven számítva 2030-ig
feleségestül és ellenségestül,
ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel
együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók
leszünk, dózerek fura forgaléka.
Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből
a finom gyökerekkel átszőtt földet:
„Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?”
4
A köztetemeket tekintve az idei
hullatermés sovány volt.
Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok,
egymás saját halottjai.
Pusztulás vén ínyence, húznád a szád,
mint mikor egy önki választékát
olvastad már tizedszer.
A népesség a szokásos ütemben
halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul.
Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak.
Teótad figyelmesebben
böngészem át a halálhíreket,
s olvasom a márvány személyiket
a halótelepeken.
A szolga föld termi taxusait, fenyőit,
szól a harang, hív valaki után,
az út két oldalán kövér csigák
húzzák hátuk. A pap hülyeségeket
fog beszélni, a két kövér ministránsfiú
izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű.
Isten nem tesz a nap alá egy felhőt,
gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen,
nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált
fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket,
és hogy az összenéző szakemberek mint formálják
a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk
valamit megérteni. Mi, szétszéledők
pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot,
hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos,
az özvegy reng, püffed a villamoson,
a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson.
Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban.
Megadjuk a módját.
Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb
– különöst onnan nézve: a te porszemeiddel…
*********************************-
Hajnóczy Péter (Porcsalma, 1942. augusztus 10. – Budapest, egyes források szerint Balatonfüred, 1981. augusztus 7. vagy 8.) Füst Milán-díjas és Aszú-díjas író.Művei
1975 – A fűtő (elbeszélések)
1977 – M
1979 – A Halál kilovagolt Perzsiából (kisregény)
1981 – Jézus menyasszonya (kisregény)
1982 – összegyűjtött műveinek posztumusz kiadása, kiegészítve hátrahagyott írásaival (Szerkesztette Mátis Lilla).
Kapcsolódó: Hajnóczy 1979-ben
