Pap Károly ugyanabban az évben született, mint Kodolányi s így reá is vonatkozik minden, ami Kodolányira, a korszerűség kérdésében. Pedig köztük nagy adottsági külömbségek vannak. Kodolányi nemes és előkelő hivatalnokcsalád fia, Pap Károly a soproni zsidórabbi gyermeke. Mind a ketten hasonlítanak azonban előkultúrában, mert a magas hivatalnoki réteg ugyanazt a kultúrát élte, mint a magas középosztálybeli zsidóság.

Móricz Zsigmond
Pap Károly

 
Pap Károly ugyanabban az évben született, mint Kodolányi s így reá is vonatkozik minden, ami Kodolányira, a korszerűség kérdésében. Pedig köztük nagy adottsági külömbségek vannak. Kodolányi nemes és előkelő hivatalnokcsalád fia, Pap Károly a soproni zsidórabbi gyermeke. Mind a ketten hasonlítanak azonban előkultúrában, mert a magas hivatalnoki réteg ugyanazt a kultúrát élte, mint a magas középosztálybeli zsidóság.
Pap Károly is tizenöt éves, mikor a világháború kitört, eszmélkedésének első bimbózásában roppant rá a világkatasztrófa s ez egész csodálatosan, bár természetesen, benne a zsidóságában való konfliktusra vezetett. Mint ő mondja: már mint gyermek meghasonlott a zsidóság külsőségeivel, a formalizmussal s az ortodoxia gondolati elveivel. Tudatlan rohant az igazság után s mint félig gyermek belevetette magát a háborúba s kiment a frontra. Tizennyolc éves volt, mikor a háborúnak vége lett s jöttek a forradalmak. Mintha az igazság beteljesedését várta volna, úgy itta tele magát a cselekvések lázas hatásával. Mint jelenlevőt, őt is beterelték a számonkérés csordájába, s másfél évet várt a tiszta napsugárra s az alatt a saját lelkéből itta a napot.

Tehát sértett, mint ennek a kornak minden gyermeke. De benne más irányba hajlott el az iránytű. Ha Kodolányi a cselekvő, vagy legalább vitázó szociológia felé fordult arccal és szívvel, Pap Károly filozófus lett. Faji, mentalitási, vérmérsékleti okokból a harc testi rohama helyett, az aktív cselekvés szédülete helyett, a megütött mimóza ártatlanságával a filozófiai tépelődés álmodó és misztikus irányába térült. Sérülését a mélységek kutatásával, az absztrakt álmodozással gyógyította.
Oly mélyen megrázta a szeme előtt lefolyt kataklizma, az emberiség felfoghatatlan s megmagyarázhatatlan felfordulása, hogy visszazuhant a multba és minden energiáját az ősokok keresésére veti.
Az élet megtagadása a túlvilágért.
Ezzel megint a zsidóság problémájához ér, mert újra ott van, szemben áll a mai cselekvő zsidósággal, amely az élet igenlését, minden körülmények közt való fentartását, a gyermekbőséget s az anyagi javak élvezetét akarja: ő viszont meg akarja találni az ideális, önfeláldozó és testiség nélküli zsidót. Jézuson keresztül az ős zsidó létezést.
A zsidóságra való nagy reakció visszavezette a zsidóságba. A régit kereste, hogy az újat meg tudja találni.
Itt van előttünk regénye, amit evvel a címmel jegyez: «Megszabadítottál a haláltól.»
Meggyőződésem szerint korunk egyik legnagyobb alkotása. Reám divinációszerű hatása volt. Úgy ittam, mint az élő forrást, amely amint feltör, sarat, követ, dágványt robbant ki, aztán elúszik s megtisztul és partján már gyönyörűséges rétek s virágos berkek, nagyszerű tájak s élő és tűzzel táplált emberi szörnyek játszanak...
Pap Károly elméletekből indul ki, ha ír, elméleteit azonban nem veszi készen senkitől, s nem is akarja rákényszeríteni senkire. Saját szerszáma az, ami segít neki, hogy a példátlan veszélyes írói szakadékokon átsegítse. Ennél nagyobbat senki sem mert, mint ő a Mikáel történeteiben.
Látványnak is magasztos, ahogy a lélek megtörtségében a biblikus világ édességébe menekül és a kis érdekek minden pillanatot lefoglaló sodrából az angyalok körébe s az angyalok énekére bízza magát. Ebben a regényében magasztossá válik a szó és istenüléssé válik a tett.
Pap Károly a legnagyobbat merészelte, amit író próbálhat: hús és vér salakja nélkül élő emberangyalokat teremteni.
Ő úgy gondolja, az ős zsidóságot lelte föl a lélek mélyén, én úgy érzem, az emberi lelket, a testien felül való ideális igazság szavát és illatát.
Pap Károly nem vesz részt a ma életében, - passzivitása azonban látszólagos, - a távolban ég és világít a jelen fájdalmának reflektorfénye.

Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00547/17129.htm

PAP KÁROLY

FENT A PRIAFORÁN
 

Koromsötét, nyári éjjel, zuhogó esőben a Priaforát másztuk: hajnalra az ütegnek fent kellett lenni a tetőn, eltakart állásban. Kiáltani, világítani nem volt szabad; a meredek sziklás ösvényen az ágyúval megrakott hegyilovacskák, mint a macskák ösztönükben bízva kapaszkodtak: patáik szikrát hányva belecsattogtak az eső zúgásába, köhögtek, fujtak a roppant erőlködéstől, majd meg-megálltak, feltúrtak, nagyot horkantak tajtékos orral s a nedves setétben párologva egyik a másik után rázkódott meg terhének csipős, forró marásától: szerszámjaik meg-megcsörrentek; az ágyúcsövek, bölcsők, lafetták vadul himbálóztak a nyergek tetején. A katonák hátizsákjukkal, mint púpos, otromba árnyak, nehézkesen hajladoztak a lovak körül s fogaik közt szétmorzsolták a szitkokat.
A hegy sehogysem akart végetérni s az ösvény egyre meredekebb lett. Mindig több alattomos szikladarab bujt elő a feneketlen sárból, sötétből. Az eső sűrűsödött: egyhangú zúgása elkábította a fáradt, álmos embereket, lovakat. A kis állatok kínjukban összerugtak s kétségbeesetten remegő beleik trombitálva válaszoltak az ég dördüléseire, amelyek minduntalan megrettentették őket. Csapdostak a villámok s az ösvénytől jobbra-balra a nedves, dudvaszagú mélységből óriási visszhangjuk támadt.
Legnehezebben haladt a második ágyú: a lovai még nagyon fiatalok voltak, hamarost elfeküdtek, beletérdeltek a kőbe, sárba. A katonák hevederrel nyultak a hasuk alá, vagy a faruknál fogva, kettesével tologatták őket. Gyakran azonban ez sem használt; az állatok a fáradtságtól megmakacsodtak: megtört nyakkal, tétován emelgették lábukat s hosszan, remegve szagolgatták a sarat, szikladarabokat, majd fejüket himbálták s nem mozdultak. Le kellett rakni róluk a terhet s aztán újra nyergelni. Az egész ágyúkaraván megállt. A lovak, hátukon az ágyúval, szétvetett lábakkal hamarost elaludtak. Az eső bolyhos, nedves szőrükkel eltömte fülüket s mikor újra elindulhattunk, vad rugásokkal kellett felkölteni őket.
Azért hajnal előtt elértük volna a tetőt, – hanem a második ágyúcső egyik lova villámtól elbódítva, belecsúszott az ösvénymenti szakadékba. A fiatal kancát Milosevics Mujó vezette, egy szálfatermetű ösztövér, idős bosnyák. Egész úton hallottam, amint alázatosan, határtalan nyugalommal bíztatgatta a lovát: édes, fűszeres, kacskaringós mohamedán fohászkodásokat súgott, sóhajtott a kancája fülébe.
– Allah szeret téged és Mujónak te vagy a legkedvesebbje! Ah, Allah látja, Mujó nem akar beléd rúgni, de menj galambom, menj, mert a parancsnok azt mondja, hajnalra fent kell lennünk a hegyen…
S míg a többiek rúgták, ütötték, verték az állatokat: ő inkább letérdelt a lova elé s úgy kérte. Majd szénát kerített neki Isten tudja honnét; a lovaink hetek óta csak pelyvát s falevelet ettek. A szénával Milica tajtékos orrát legyezgette s széles ájtatossággal, éneklő melankóliával paradicsomot és csődöröket ígért lovának, s hogy kikönyörgi számára a lelket Allahtól.
Ezt a rajongást Milica igyekezett meghálálni. Inaszakadtan, horpasza megpattanásáig cepelte az ágyúcsövet, amit Milosevics gyakorta épp úgy biztatott, mint az állatot: Ó, te fekete kemény cső, légy már könnyebb az én Milicámnak!
Valószinüleg a nagy hála igyekezete vitte a mélységbe Milicát. Mikor Milosevics csúszni, zuhanni látta, utánakapott. Egy pillanatig nyakánál átölelve, vasmarokkal fogta az állatot. – Allah, te kegyelmes! – üvöltötte s velezuhant volna, ha társai vissza nem rántják, mikor Milica ágyúcsövestül eltűnt a zuhogó esőben. Nagyokat csörrenve, döngve görgött alá az állat a dudvaszagú mélységbe. A bosnyák térdreesett a sárban. Fezes fejét térdei közé ejtette s úgy síránkozott.
A katonák továbbadták a jelt, a karaván megállt. A mélyből felhallatszott Milica hörgő nyerítése: a mélység, az ég dörgése meghalkították utolsó küzdelme fájdalmas hangjait. A bosnyák siránkozva hajolt a szakadék fölé s éneklőn hívta. Milica újra nyerített, így felelgettek egymásnak egy ideig. A lovak fülüket hegyezték, megértették társuk halálos küzdelmét, fel-felhorkantak, fejüket forgatták, rázkódtak, vizelésük hallatszott, aztán csak az eső zuhogott.
A tisztek előbotorkáltak a zuhogó setétből; esőköpenyükben kámzsásan álták körül Mujó Milosevicset. A bosnyák még mindig a sárban térdepelt; valami imát mormogott. A tisztek ösmerték Milosevics nagy szeretetét a lova iránt, becsülték a türelmes, engedelmes, erős bosnyákot. Senki se korholta, csak borusan nézték, amint imádkozott. A parancsnok, Giuzevich, esőköpenye alatt eltakart villanylámpásával óráját nézte, az altisztek némán előkerítették a köteleket, kiszemelték az embereket, akik majd lemennek a mélységbe az ágyúcsőért. Tartaléklovak botorkáltak elő a karaván végéről, fojtott szitkok hallatszottak, a katonák derekukra csavarták a köteleket s mindegyiknek a végét a tartaléklovak nyergéhez kötötték.
A bosnyák még mindig térdepelt.
– No Milosevics! – mondta a kapitány.
Erre felkelt. Édes, kacskaringós szavakkal kért bocsánatot a parancsnoktól, majd így végezte:
– Mujó mindig mindent megtett; Allah akarta így. Áldott legyen!
Giuzevich kapitány nem szólt s a bosnyák elindult előre, le a mélységbe, a maga lábán-kezén. A többiek kötélen szálltak utána.
– Reiner kérlek, az állatot lőjjétek agyon s hagyjátok odalenn!
Az első tiszt bólintott, aztán eszébe jutott:
– Kapitány úr: a legénység megehetné.
A kapitány nem szólt, de az egyik altiszt mingyárt ráfelelt:
– Bizony, az jó volna! Gulyásnak!
A legénység közül a magyarok s lengyelek nehányan mingyárt ajánlkoztak, hogy felhozzák a ló tetemét, a bosnyákok hallgattak. Ők úgysem ehetnek belőle.
– No akkor gyerünk! – mondta a kapitány, – csak aztán ne tartson sokáig, mert már nagyon múlik az idő! – lámpájával végigvonult a lovak közt, a nyergeket vizsgálgatta.
A tisztek s altisztek utána. Az arcukról a vizet törülgették.
A legénység közül három új kis csapat sietve szállt le a mélybe, a tetemért. A lovak mellől valamennyien előszállingóztak, sűrűen körülállták a helyet, ahol a Milica lezuhant. Gyomruk sajgott állandóan, friss húst hetek óta nem ettek, a konyha elmaradt s egész napra ketten kaptak egy konzervet s egy fél kenyeret. Most kedvük kerekedett:
– Milicagulyást eszünk, – sugdolóztak, – a Milosevics Milicáját!
Nehányan a bosnyákokkal tréfálóztak: – Komák! Esztek-e velünk Milicagulyást?
Azok csak a fejüket ingatták éneklő ritmussal:
– Nem szabad barátocska, Allah tiltja, áldott legyen!
Még csak most hallatszott a revolverdörrenés a mélységből.
A katonák sóváran lesték a mélységet; itt-ott egy-egy nyereglámpás fénye is megcsillant; az altisztek hamarost letakartatták. Aztán nemsokára megjelent a lótetem setét árnyéka a többi árnyék közt. Az ágyúcső csak későbben szállt fel utána. A kapitány siettette őket s a katonák gyorsan átpakkolták a csövet egy tartalékló hátára.
Milica tetemét azonban nem lehetett lóra kötni. Ló nem viszi döglött társát. A katonáknak kellett cipelniök: két magyar és két lengyel vitte a karaván legvégén kötelekkel.
Mikor elindultak, a setétség már hígulni kezdett. Milosevics tűnődve vezette új lovát a sorban. Már tudta, hogy Milicából gulyást akarnak aprítani. Gyanakvón, nyugtalanul nézegetett hátrafelé az ólmos esős, hajnalodó erdőben. Ott hátul hozták, vonták Milicát. A gyaurok. Mujó többször meg-megcsóválta nagynyugalmú fejét s mormogott, de nem szólt. Új lovához sem beszélt, az ágyúcsőhöz sem. Mikor aztán a szürkületben elértük a tetőt s lepakkoltuk az ágyúkat, új lovát rábízta társára s a kapitányhoz ment. Előbb köszöntötte, mint katonához illik, aztán, mint áhítatos mohamedán, széles mozdulatokkal meghajolt, majd a földet surolta:
– Legkedvesebb parancsnok úr! – mondta, – te tudod, hogy Mujó mindent megtett.
A kapitány fázott, egykedvűen nézte a bosnyákot; félszemével az ágyúk beállítását követte. Mujó újra meghajolt s kezdte előszámlálni a harcokat, amelyekben résztvett, sebeit mutogatta:
– Szivesen jött el Mujó, hogy veletek harcoljon a szrbszik ellen! Leszállt Mujó a hegyekről, pedig senki se kereste volna! Elhozta tinéktek az ő kedves lovacskáját, a Milicát, beállott közétek ti kedves gyaurok! Nehéz csövet raktatok a Milicára, de Mujó hallgatott. Mujó segítette a Milicát. Most aztán mégis elcsúszott, Allah akarta, áldott legyen az ő neve…De Milosevics Mujó szívének nagyon fájna, ha ti megennétek gulyásnak… Engedjétek meg Mujónak, hadd temesse el az ő kedves Milicáját…
Egyre hangosabban beszélt. Hosszú karjait minduntalan szétvetette. Csontos, óriási kezét újra meg újra összekulcsolta mellén s meghajolt. A katonák megneszelték; dolgoztak, mert sietniök kellett, de míg a lombot tördelték, a sarat hányták, fülük ott volt a bosnyáknál.
A parancsnok csuromvizesen, kámzsája alól fáradtan s furcsállón bámulta a bosnyákot.
– De Mujó, – mondta, – Milicának így is, úgy is vége! A legénység éhes! Miért egye meg a föld? Ti meg majd kaptok feketét!
– Az állatot az ember megeszi, tudom, – felelte Mujó, – én is sok állatot megettem. A föld is megeszi. De ez más, az én Milicám… Legkedvesebb parancsnok úr, Mujó mindig könyörgött Allah-hoz, hogy adjon lelket az ő Milicájának! Hogy úgy hallhasson meg, mint egy igazhitű ember! És Allah adott neki lelket! Olyan volt ő, mint az én kedves gyermekem! Sokan báránykát hordoznak a karjukon, Mujó a Milicát hordozta, mikor kis csikó volt. Hagyjátok meg őt nekem, ti kedves gyaurok, hadd temessem el, mint egy igazhitűhöz illik!…
Míg a bosnyák beszélt, a tisztek, altisztek odagyűltek. Az eső zuhogott még mindig. A lerakott ágyúk, szerszámok csörgése hallatszott, a legénység munkaközben folyvást Mujó felé sandított. Akármilyen sietős is volt a munka, itt is, ott is abbahagyták s egyenként lassan odalopóztak a tisztek meg a bosnyák köré.
A kapitány borusan mosolygott s tűnődve nézte a hatalmas bosnyákot.
– Te csak egy ember vagy, Mujó, – mondta, – de a többiek sokan vannak!
Mujó kiterjesztette a karjait s édesen, kacskaringósan, messzi kiáltva, most már az egész üteg legénységét kérlelte, hogy hagyják, hadd temesse el az ő Milicáját. Azok csak mormogtak. Ej, dehogyis engedik ők a gulyásukat! Maholnap ők is megdöglenek s csak odajutnak, ahová a Milica!
Mujó egyre siránkozott. A kapitány esőköpenyét fogdosta, meg akarta csókolni a kezét s tisztekét is.
A katonák eközben összesúgtak, nehányan közülük elszállingóztak, az ágyúk mögött sietve megnyúzták a lovat s darabokra vagdalták.
Mujó még mindig siránkozott, amikor egyszerre megcsapta orrát a füst szaga. Elhallgatott, félrefordult, a kapitány se szólt. Az altisztek a pecsenye mellől munkába hajszolták a legénységet: kormos, véres húsdarabokat falva, dolgoztak a tüzérek az ágyúk körül.
A bosnyákok lovaiknál Mujóval tanácskoztak. Vigasztalták, vitatkoztak vele. Mujó egy ideig felelgetett, aztán türelmesen, lassan rendbehozta új lovát, letakarta a vízálló ponyvával s úgy, mint a többiek, a ponyva alá telepedett: keresztbetett lábakkal ott ült mozdulatlanul.
Csak déltájban, az etetéshez jött elő. Társaival együtt megitta a feketéjét s utána megint visszabujt a lova mellé.
A katonák s a tisztek sátraikba huzódtak. Nem lehetett dolgozni az ágyúkkal, mert az eső megint sűrűsödni kezdett. Zúgása erősödött. Alig hallatszott hang. A katonák fáradtan hevertek. Csak az eső és a bosnyákok susogtak még lovaik körül, a ponyvák alatt.
Hamarost esteledett. S újra, úgy mint nemrég, zuhogó setét lett.
Akkor Milosevics Mujó lassan elindult új lova mellől. A hátizsákját a kezében vitte. Szétnézett a zuhogó sötétben s elindult a hegynek lefelé.
A jóllakott őr, aki az ágyúknál sétált, látta s utánaszólt barátságosan. Mujó nem válaszolt. Kényelmes, hosszú léptekkel ment, hogy soha-többé ne szolgálja a gyaurokat. 

A fotó forrása: www.hunlit.hu/files/writers/22.jpg 

Kapcsolódó: Pap Károly: Vér