MASZAT
Kölyökkutya koromban, amikor éppen a könyvkiadó szakmát ugattam, sorozatot terveztem éppen ezen a címen: MaSzat. Magyar szatíra. A sorozatból éppen annyi lett, mint a kiadói karrieremből. De a listám megvan, még gyűjtögetek is hozzá.
És itt, a Holt Költők Társaságában útjára bocsátom a szériát. Mert tükörbe nézni és nevetni kell, ha nem is mindig jó.
De becsapni magunkat, azt jól megtanultuk. Majd úgy teszünk most is, mintha másokon nevetnénk.
(Utóirat, láthatatlan tintával: én bizony magyarnak könyvelek el eredetileg külföldi műveket is - másként hogyan is közölhetnék Leacockot, Chestertont, Klímát, Olesát, satöbbi?)
Ne a kezemet figyeljék! Nem azzal csalok.
Mányoki Endre
A Jan Steen festmények forrása: www.abcgalery.com

 

Kerékgyártó György - Képletes természetrajz, 1. rész
 

 

Gazdik a póráz végén

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elhatalmasodnak rajtunk az állatok. Naponta legalább háromszor megsétáltatnak bennünket a kutyák. Fölöltik nyakörvüket, a póráz végére hurkolnak bennünket, és húznak-vonnak a mind valószínűtlenebb városon át. Útközben kis tócsák, halmok, amik szövetéből hamarosan új talaj gördül a talpunk alá. Akkor majd elvadult tájon gázolunk, és meglepetten meredünk az innen és onnan szoktalan viszonylataira.

Paródiák vagyunk, Mr. Disney rajzolmányai. Termetes, határozott léptű, kissé kopaszodó homlokú férfiakként döngünk bulldogok, dán dogok és mindenféle harci kutyák mögött; bodorított, platinaszőke lányok-, asszonyokként pipiskedünk, lábunkon magas sarkú cipellővel, hónunk alatt aranyozott csatú, lakk kézitáskával és hófehér uszkárral vagy bolyhos pincsivel; töpörödött nékikékként tipegünk elhízott tacskók meg felpüffedt csivavák nyomában, kopott nejlontasakban fél kiló csirkefejet cipelve, amiről senki nem sejtheti, kutyánké lesz-e, vagy magunknak főzzük.

Állataink hasonlítanak hozzánk? Hasonlítunk állatainkhoz? Az innen és onnan szokatlan viszonylatai! Mert, ugye, ebet tartunk, hogy biztonságban érezzük magunkat (magunkkal szemben), de ölre megyünk, ha állatunk védelemre szorul (megint csak) magunkkal vagy más állatokkal (önmagával?) szemben. Miközben alkalmasint a pórázzal jót húzunk a hátsójára: „Ülsz, Csibi!” Szóval védünk és védekezünk. Gyengeségünkben segítségre szorulunk, de erősnek érezzük magunkat, ha segítségünket fontosnak érezzük. Erőtlenségünkben vagyunk erősek.

Persze, olykor nem tartunk kutyát. Bosszúsan kerülgetjük a járdák sikamlós felületeit, meghúzzuk magunkat a villamoson, és kissé remegő térdekkel figyeljük az egynmásra uszuló (uszított) ír szettert és bull terriert. Figyeljük azokat, akik védekeznek – minden bizonnyal ellenünk. Figyeljük az állatokat, amelyek megvédenek valakit – minden bizonnyal ellenünk. Figyeljük őket, amint összefognak ellenünk. És figyeljük, hogy végül mindezek hogyan védekeznek egymás ellen, miközben mi, akik ellen eredetileg védekezniük kellett volna, csendesen meghúzódunk a villamoson, és arra gondolunk: hát ezért kellett nekünk minduntalan kerülgetnünk a járdák sikamlós felületét. Ha elég szerencsétlenek vagyunk, lassan az a gondolat is testet ölt bennünk, hogy védekeznünk kellene azok ellen, akik védekeznek ellenünk. Pusztán azért, hogy bővüljön a kör. Azért, hogy a védekezés mindenre kiterjedjen, s mi legvégül fölfedezhessük az innen és onnan szokatlan viszonylatait.

Állunk a kutyákkal szemben, s megállapítjuk: mégiscsak ők hasonlítanak hozzánk. Mert hasonlítaniuk kell. Úgy véljük, ez a háziállat legfőbb jellemzője, a feladata. Mindenáron s mindent civilizálni szeretnénk. Talán éppen azért, mert nem érezzük magunkat elég civilizáltnak. Szeretnénk átörökíteni a civilizációnkat az állatokra. Emberisesíteni próbáljuk őket, miközben (vagy inkább: mert) egyre kevésbé vagyunk tisztában az ember, emberség fogalmával. Törekvésünk nem eredménytelen: a jó kutya ül, áll (öl, hal), fekszik, harap, pitizik, hetente háromszor bundát mos, kozmetikushoz jár, vagy éppen csavarog, és elveszi, amiről úgy gondolja, neki jár. Törekvésünk nem eredménytelen. Hamarosan szembe kell néznünk az innen és onnan szokatlan viszonylataival.

 

Ha esőre áll

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyszerre láthatóvá válik számunkra az általunk ismert élőlények és az elemek közti furcsa kapcsolat. A nap, a tűz az álmosan, kövéren elnyújtózó macskáké, a tojásaikból frissen kipanttanó hüllőké, a legyeké, a böglyöké; a föld a csendesen kérődző borjaké, a legelésző lovaké, és, persze, a minden négyzetmétert jeleikkel elborító kutyáké; a levegő a fecskéké, a szürke verebeké, a gonosz galamboké; de a víz – a víz nem a halaké, nem a kacsáké, a ludaké és a siklóké: a víz a csigáké és a földigilisztáké.

Nagy esők söpörnek végig rajtunk, mi pedig, a méretes tócsák között keringőzve lépten-nyomon összefutunk velük. Átlépjük őket a gangon, a járdán, az úttesten, a kert és a telek végében, a fasoron és a Ligetben. Úgy bújnak elő, mintha rettegnének a földet áztató víztől, aztán végigaraszolnak a nedves talajon: furcsa tekergőzésük virágba borítja a lemosott aszfaltot, az ázott csikkek halmai alatt fuldokló feketeföldet.

Nem kedveljük a víz elemet, mert iszonyodunk a gilisztáktól és a csigáktól. Igaz, lelkiismeret-furdalást érzünk, amikor a kigömbölyödött, kemény mész reccsenését vagy az elkenődő test csusszanását érezzük cipőnk talpa alatt, de távol tartjuk magunkat mindentől, ami velük kapcsolatos. Gyanakodva figyeljük a mocorgó vagy átlyuggatott talajt, a sík felületek makacs, nehezen tűnő nyálkaerezetét.    Napozás közben gyűlölködve fordulunk el a közelben tanyázó horgászoktól, akik puszta kézzel nyúlnak a dobozba, és gyermekkori emlékeinket idézzük, amikor egy üvegdarab egyetlen suhintásával csináltunk egy életből kettőt. (Azért megesett, hogy kissé tunkolnunk is kellett.) Tankönyvünkre gondolunk, amiben egy csigát láttunk ügyesen átkúszni az élére állított borotvapengén – akkor a csigának drukkoltunk, ma inkább a pengének.

Kegyetlenek vagyunk; sunyin lapozgatunk egy francia szakácskönyvet.

Haragszunk a földigilisztákra és a csigákra. Zokon vesszük, ha gyerekünk a fű között, a fák alatt, a deszkakerítések oldalában matat, s alantas belső mosollyal fitymáljuk rajzait, gyurmaszobrait: igen, ezek a legkezdetlegesebb formák. Nem gondoljuk végig, honnan, miért gyűlik meg bennünk az indulat, csak teszünk-veszünk, vacsorára csikós tokányt tálalunk, és megsértődünk, amikor nagyobbik gyerekünk felsóhajt: csigatésztával jobb volna; vasárnap pedig mindenfélét kitalálunk, az árára hivatkozunk, megpróbáljuk másra terelni a szót, amikor kisebbik gyermekünk kukaclufi után áhítozik a Ligetben.

Haragszunk a földigilisztákra és a csigákra, mert önmagunkra emlékeztetnek. Azokat az időket juttatják eszünkbe, amelyeket már csak bőrünk ismer igazán, amelyek után csontunk, érrendszerünk érez nosztalgiát, amikor forró fürdőt veszünk, amikor az esti tó elcsendesült vizébe vagy a folyó sodrába merülünk. Elhagytuk a vizeket, és büszkék vagyunk rá. A partra másztunk, hason csúsztunk, fákra kapaszkodtunk, földre ereszkedtünk, és megtanultunk két lábon járni. Pökhendiek vagyunk, kevélyek azért, mert a világ legingatagabb, legkiszolgáltatottabb élőlényei lehetünk. Dölyfösen járunk-kelünk, izmainkat és egyensúlyunkat próbálgatjuk, és mindig, mindig megfeledkezünk azokról a pillanatokról, amelyekben valamilyen ismeretlen erő a földre taszít bennünket. Nem ismerjük az alázatot. Úgy gondoljuk, kétlábúságunk olyasmivel ajándékoz meg bennünket, amiről nem mondhatunk le. Elhisszük, hogy kiegyenesített gerincoszloppal a földön állva nekünk több jár az elemekből, hogy mi mindenek fölött állunk. Nem akarunk azokra az időkre emlékezni, amikor mindez nem lehetett a miénk.

Ezért nézünk mindig olyan kétségbeesetten az égre, ha esőre áll.

 

Az Agatha Christie-effektus

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még mindig ugyanaz: a bennünket körülvevő világ bizonyos elemeiről képtelenek vagyunk elhinni, hogy valóban léteznek. A találkozásokkor még a tapasztalati megismerés iránt érzett lelkesedésünkről is hajlandóak vagyunk lemondani; úgy érezzük, szemünk, fülünk, orrunk becsap bennünket, s már-már arra gondolunk, előbb utóbb mégiscsak az elvont (ha úgy tetszik: spekulatív) gondolkodást kell segítségül hívnunk, hiszen amit látunk, hallunk, szaglunk, az nem lehet valóság, legfeljebb a valóság egy (általunk is érzékelhető) töredéke vagy a valóság torz képe, hibás modellje. Álldogálunk a zsiráf, az elefánt, az orrszarvú előtt, és azt mondjuk: ilyen nincs, ez valami tévedés. Nehezen barátkozunk meg a gondolattal, hogy a létezés több, mint az általunk valaha is összegyűjtött ismeretanyag.

Időnként a feje tetejére áll minden. Elképedésünk, kétségbeesésünk, a Teremtés következetlenségeivel szemben érzett dühünk akkorára dagad, hogy a kiismerhetetlent megpróbáljuk a logika szabályai szerint értelmezni. Hosszasan vizsgáljuk a teknőst. Előbb lassú, tétova mozdulatai tűnnek föl, majd szemet szúr kemény, áthatolhatatlan páncélja, amely – ezt hamar kiderítjük – a fennmaradást, az életet biztosítja, legalábbis ígéri. Terráriumot vásárolunk, nem sajnáljuk a pénzt a szükséges műkövek, műbékalencse, művíz beszerzésére, melyek együttesében már-már frissen vásárolt teknőseinket is műtárgyaknak tekinthetnénk, ha kisérletezőkedvünk gyakorlatiassága nem vonná el figyelmünket az esztétikától. Napokat töltünk el azzal, hogy hosszú fémpálcán előírásszerűen húscafatokat adagoljunk állatainknak, hogy ügyesen kialakított világukat rendszeresen ellenőrízzük, vagy csak nézzük őket, amint átverekszik magukat egy-egy műkövön, amint belecsobbannak a művízbe, vagy amint visszahúzódnak páncéljuk fedezékébe a mesterséges zajoktól és fényektől megriadva.

Ez nem lehetséges, mondogatjuk magunknak; meg kell találnunk a páncél, a komótos, csúszó-mászó mozgás értelmét. Okfejtésünk néhány alaptétel lefektetésével lehetséges. Megállapítjuk, hogy a teknős bumfordisága, elesettsége, vélhető kiszolgáltatottsága nem véletlen, vagy ha az is, léteznie kell valamiféle ellensúlyozásnak, egy vagy több olyan jegynek, ami – ha csupán erkölcsileg is – tompítja valahogy az élőlény iránt érzett undorunkat. Mert – nem szégyelljük bevallani – undorral tekintünk a teknősre.

A bölcsességre tippelünk. Magunk sem tudjuk megmagyarázni, de hosszú óta úgy érezzük: a bölcsesség – talán valami még meg nem határozott törvényszerűség miatt – külsőségekben is igyekszik megmutatkozni, azaz megpróbálja az őt hordozó test által is láthatóvá tenni önmagát. Felidéződik bennünk a sokat ígérő szakállak megfontolt markolászása, simogatása, lassúdad szaggatása, az öblös pipák meleg hangulatú tömködése, a homlok ráncainak sajátságos elsimítása, s minden kétségünk szertefoszlik: a teknős lassúsága bölcsességet, hosszú évek, talán évszázadok összegyűlt tapasztalatait, az élet átható értelmezését jelenti.

Képzeletünk soha nem látott módon lódul meg: a bölcsesség fogalmához a furfang kapcsolódik, a szellemesség, végül a humorérzék. Egy csapásra megértjük meséink, vicceink testiekben kissé fogyatékos, de minden hátrányukat ésszel kijavító teknőseit, s hirtelen megmutatkozik előttünk a páncél szimbolikus értelme is: az a bölcs oltalmazó tornya, mely itt – micsoda következetesség! – mindig kéznél van, bármikor használható. Elégedetten dőlünk hátra, a terráriumra meredünk, s kellemes zsibbadtsággal adjuk át magunkat a felismerésnek: rendbe tettük a rendetlen Teremtést; a logika mégis a mi oldalunkon van, hogy megvilágítsa számunkra a legvégső értelmet.

Legközelebb az aranyhörcsöggel próbálkozunk.

 

 

Kerékgyártó György (1970) – író, újságíró, szerkesztő. Lassan két évtizede dolgozik a hazai sajtóban, és nagyjából ennyi ideje publikál irodalmi műveket is. A folyóiratbeli közlések mellett szerzője volt néhány antológiának is: NEM mind egy (M-Szivárvány, Chiacago-Budapest, 1996), Közérti mulatság (Palatinus, 1997), Friss irodalmi húsok (Magyar Konyha, 2001), Körkép (Magvető, 2005). Forgatókönyvíróként dolgozott Gothár Péterrel, kétszer nyerte le az NKA drámaíró ösztöndíját, és A zágrábi című darabját a POSZT-on is bemutatták felolvasó színházi formában. Könyvei: Fitria (regény; Fekte Zongora – Magyar Könyvklub, 2001), Hegyi szakaszok szobakerékpáron (tematikus novellafüzér, Magvető, 2005), Nagyon komoly zenei kalauz (Szűcs József szerzőtárssal – humoros írások a komolyzenéről; Silenos, 2009).

 

 

 

 

 

 

 

Jan Steenről csak úgy szóltak kortársai, mint aki "festő és komédiás". Amihez a történeti leírások még hozzáteszik: festő és kocsmáros… Mert hogy egész életét tavernák, fogadók, és kocsmák környezetében töltötte. Már apja is sörfőző volt, s ő is (állandó adósságokkal küszködve, lévén, hogy sokszor ő maga volt saját portékája leglelkesebb fogyasztója) fogadósként, "mellékesben" festett valami hétszáz (!) képet is - köztük a középkori holland zsánerfestészet legpatinásabb darabjait.
Témái jelentős többsége taverna, ha ugyan nem bordély-jelenet (az egyik ilyen képen szintén önmagát mutatja, amint egy csábos prostituált kacérkodás közben pénzt lop a zsebéből). Jóízűen evő, ivó, kártyázó, vagy éneklő társaságokkal találkozunk lépten-nyomon, a mutatott szobák, konyhák pedig többnyire olyan összevisszaságot árasztanak, hogy holland földön a „Jan Steen konyhája" szólással még napjainkban is valami nagy rendetlenségre akarnak utalni.
Mesterségbeli tudása ugyanakkor lenyűgöző. Nem csak abban, ahogy mindig hibátlan szerkesztéssel és jellemábrázolással "kap el" gyakran egészen bonyolult társasági jeleneteket, hanem abban is, hogy ezek a képek sokszor mégiscsak többek egyszerű pillanatképnél: apró szimbólumok segítségével holland közmondásoktól, népi bölcsességek során át, morális vagy biblikus (sokszor önkritikus) intelmek soráig többnyire mögöttes "sztorik" sokasága is kiolvasható egy-egy festményén.
Fóris György
Forrás: www.hungarianculture.be