Csanda Mária: A világ ösvénye kezdetén
- Eljönne velem egy bárba?
- Egy bárba? Mit szólna a felesége?
Nagy szemeket mereszthettem, mert mindjárt visszakozott, öniróniával öregnek bélyegezte magát – nem volt az, húsz évvel lehetett több nálam. Lemondtam a beszélgetésről, feleslegesen magyarázkodni kezdett, mit jelentenek egy nős embernek más nők.
Csanda Mária
A világ ösvénye kezdetén
80-as évek, híd-nemzedék
költözés Abban az évben másik városba költöztem. Befejeztem az iskolát, és ajánlással már vártak az új munkahelyen. Ahonnan jöttem, valamivel nagyobb volt kisvárosnál, ami várt, milliós lakosú metropolisz. Eleinte többször eltévedtem benne. A kisebbet töviről hegyire ismertem, legalábbis ezt gondoltam. Nem egyedül éreztem így, mint egy találkozásból kiderült.
Ludwig, akit az előző városból ismertem, előttem egy évvel iratkozott át a nagyobb egyetemére. Nem sokkal utána, hogy átköltöztem, egymásba botlottunk a téren.
– Untam már magam ott, mindent megszoktam – mondta.
Elmesélte azt is, hogy pszichológiára szakosodott. Nem láttam többet, elég nagy volt az új város ahhoz, hogy elveszhessen benne a régi ismerős.
plakát Kedves történetem vele a korábbi helyről, hogy plakáton leveleztünk. A város egyetlen színháza előtti hirdetéseire írtuk az üzeneteinket, körbegrafittiztük a színházműsort a megmaradt széleken, mintha a szereposztást írtuk volna tovább.
Ludwiggal dzsesszkoncerten találkoztam, ahol be lehetett szállni a jamsassion során, s kimerészkedtem – múltbeli zeneiskolai tudásommal egy ragtime könnyített változatát zongoráztam le jól-rosszul, a zenekar tagjainak bíztatása közepette. Ludwig is feljött a színpadra, kitűnően improvizált.
Ezen fellelkesülve gondolta, hogy pianínót vesz az albérletébe. Megbeszéltük, hogy a színház plakátjára írok neki, ha hallok ezzel kapcsolatosan valamit.
Könnyen útba esett a hely, a város egyetlen sétálóutcájának elején állt az épület, előtte a hirdetőtáblák a következő bemutatókkal. Innen üzengettünk egymásnak, amíg be nem szerezte a hangszert, a szereposztást írtuk tovább.
– Pianínó eladó! (itt a telefonszám következett) Szia!
– Köszönöm, megnézem, szia!
– Sikerült?
– Még nem!
– Újabb hirdetést láttam! (itt a következő hangszer)
– Köszönöm, már találtam! Szia!
Plakáton azóta se leveleztem senkivel, de máig úgy él bennem, mintha egy nem jegyzett művészeti műfajban tevékenykedtünk volna – plakáttovábbírók.
lakásbérlet Eleinte családi ismeretség segített átmeneti szálláshoz az új városban, olyan lakásban, amit rövidesen eladtak. Közben lakásbérletet kerestem. Többen jelentkeztünk egy kétszobás félkomfortos helyre. Az idős hölgy, aki kiadta, neve alapján híres karmester rokona lehetett, valójában is az volt, bár nem közvetlenül, mint kiderült.
A hirdetésben szerepelt a „nagykövetségek közelében” szöveg, mézesmadzagként, ami igaz is lehetett, ha az ember két utcasarokkal odébb sétált.
Maga a lakás századvégi bérház belső udvarán bújt meg, s bár az első emeleten nem volt sötét, a szobák a nap jó részében félhomályba borultak. Fürdőszobát nem építettek ebbe a régi lakásba, csapvízzel kellett beérni, de ennek megfelelően engedtek a bérleti díjból, ami kezdő fizetésemet nézve nem jött rosszul.
Tucatnyi jelentkező csődült összes, köztük egy idős házaspár is, akiket inkább öregek otthonába képzeltem. Milyen öreg vándorok szegények, hogy hatvanon felül nincs számukra megállapodott hely… Lehet, hogy én is ide kerülök, futott át rajtam, szűk albérletbe, öreg nincstelenként. Lehetséges változat. Különben pedig „ahogy lesz, úgy lesz”, mint a már klasszikussá vált sláger szövege is mondja – nem tudhatom én sem, mit hoz a sors, hogyan szól bele a történelem, ami mindig is beszólt ezen a Közép-európai tájon. Ki tudja, mi következik akár az én letöltött emberöltőm alatt is, merthogy következik, az predesztinált.
Végül a lakást bérbe adó öreg hölgy, aki egy fiatalabbal érkezett, s akinél valójában lakott, engem választott, mint később mondta: „a helyes kalapja miatt.” Talán a fiatalkorára emlékeztette.
kalap Így a kalapnak köszönhettem első albérletem. A nagyváros egyik patinás utcájában vettem, olyan helyen, amit nem igazán engedhettem meg magamnak, de néha kirúgtam a hámból az öltözködéssel, mint ebben az esetben is.
– Párizsi modell! – lelkendezett a kalapkészítő idős hölgy, aki még idősebbel dolgozott, olyan öregnek tűnővel, aki talán a millennium idején is élt már, és biztosan megélt néhány kalapdivatot. Szakértőn elmagyarázta, hogy amikor a nő elkezd kalapot hordani, még kis karimájú illik hozzá, később, idővel hordhat széles karimájút. Kis hetyke franciásra esett a választás, amit pontosan a fejformámhoz igazítottak – erre várni kellett.
Míg a kalap elkészült, sétáltam a drága holmikat kínáló kirakatokkal teli utcán. Luxus volt nekem ez a kalapocska, de engedélyeztem magamnak az új élet kezdése alkalmából.
fotóművész Néhány napra rá összefutottam azzal a fotóművésszel az utcán, akit kiállításokról, valamint az amatőrszínházi mozgalomból ismertem, és titokban szerelmes voltam belé.
A kalap hatására-e, vagy másért, nem tudom, de rögtön meg akart látogatni az újonnan bérelt lakásban. Akkor éppen siettem valahová, elhárítottam, később pedig nyomát vesztettem. A nagyváros furcsa tenger, tele kedves ismerőssel, akiket elnyel az óceán, a városrészek, s ki tudja, mikor bukkannak fel újra, a legváratlanabbul. Évekkel később láttam őt megint, egy téren robogott át, valamelyik bulvárújságnak dolgozott.
Emlékezetes fotókiállítása alkalmával lenyelt egy gombostűt rendezés közben. Szájában gombostűkkel illesztgette a falra a fotóit, és egyszer csak a következő kép feltűzéséhez nem találta, ami szerinte a szájában volt. Rögtön kórházba vitték, de nem találták meg benne. Belülről is feltett egy képet – gondoltam. A megnyitóra már visszaérkezett és saját rendezésű performanszt mutatott be.
szentkép Többször találkoztam az építész hallgatóval, akivel Ludwighoz hasonlóan a korábbi városból ismertük egymást. Ráadásul ugyanabban a kollégiumi épületben laktunk az utolsó ott töltött évben. Hosszú hajú, vékony testalkatú fiú volt, finom arcvonásokkal – Krishnának hívták a barátai, hasonlított az indiai isten szépítő, giccses ábrázolásaira. Ez a szentképre emlékeztető arc engem is lenyűgözött.
Többször próbáltam megismerni, de nem voltam rámenős, sörözni sem jártam oda, ahova ő a barátaival. Azért a köszönésig eljutottunk, egy kollégiumi táncrendezvényen viszont, ahol nagyon vártam, hogy megtörténik az összeismerkedés, sokan felkértek táncolni, csak éppen ő nem. Nem is táncolt senkivel, csak ivott, míg eléggé le nem részegedett. Később megtudtam, hogy komoly barátnője van, aki távol lakik, másik országrészben tanul.
Újra összefutottunk a nagyvárosban, ahová költöztem, és csodák csodája, beszélgetni kezdtünk a köszönés után. Talán megörült a régi ismerősnek.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Dolgozom. S te?
– Továbbtanulok, a főiskola után egyetemi kiegészítőn – s elkezdte sorolni
az építészeti irányzatokat, amikről éppen tanult.
Újabb találkozás.
– Szia! Hová tartasz?
– Szia. Megyek egy klubba. – feleltem.
– Melyikbe?
– Az egyetemibe.
Ez a klub a nagyváros első számú, legnagyobb s leghíresebb
egyetemének klubja volt, ifjúsági rendezvényekkel, előadásokkal.
– Jó hely. Talán én is.
Nem jött.
Végül:
– Szia! – köszönt rám az utcán.
– Szia!
– Nem jönnél el moziba?
– Mikor?
– Vasárnap.
– Sajnos nem jó.
másik élet Azon a vasárnapon érkezett meg az a fiú, akivel már korábban együtt jártam. Így a vágyott-várt találkozás elmaradt, amikor végre meghívást kaptam tőle. Ma sem tudom, mi történt volna akkor, ha a másik egy nappal később jön. Lehet, hogy már nem talál sehol. Minden megváltozik.
Elképzelem, hogy másik életet élek, másik főszereplővel. Hajszálnyi dolgon, egyetlen napon múlt.
Persze lehet, hogy elmentünk volna moziba, és nem történik semmi.
Vagy egy éjszaka és kész.
Még egyszer találkoztunk, évekkel később, egy könyvkiárusításon – mindketten ott böngésztünk. Talán gondolkodott, miről maradt le velem, s én is ugyanezen gondolkodtam. Mással volt, akárcsak én. Köszöntünk egymásnak és továbbmentünk.
A lehetőségek évének tűnt ez az év, bár nem bővültek nagy eseményekké a körülöttem történtek.
Néha azóta érzem ezt, kivételes pillanatokban, amikor mintha minden elérhető közelségbe kerülne, kéznyújtásnyira bármi, amit a képzelet megenged, és az is, amit nem, lehetetlenek és még tovább, a lehetetlenen túliak.
Az egész év így telt. Minden megtörténhetett volna és mindennek az ellenkezője is.
klubok A pinceklubban jártam, ahol az angol abszurd műfaját művelő, előadásairól később elhíresült társulat kezdte szárnypróbálgatásait, és megzenésített verseket adtak elő. Egy alkalommal előadáson kívül kerestem az egyik zenészt, aki később kivált az együttesből. Akkor éppen a rádióban dolgozott. Valamilyen ügyben tanácsot akartam kérni tőle, s megbeszéltünk a randevút. Nap közben pedig a fiúmmal is találkoznom kellett, és úgy döntöttem, ugyanoda, ugyanakkor hívom őt is. Közben azon mulattam kajánul, ahogy ketten ugyanazon a helyen vártak. Bemutattam őket egymásnak.
Másik klub volt a már említett egyetemi, ami jelentős múltra tekintett vissza, amolyan ellenzéki körök gyűjtőhelye is lehetett akkoriban, amikor már mindenhol a változás előszele fújdogált. A bomlás közepében éltünk, a nagy várakozásban.
szájharmonikás Az egyetemiben rendszeresen blues-zenekar játszott, több nevet is
felvettek fennállásuk során. Az énekes miatt mentem, bár a szájharmonikásuk
futott be nagyobb karriert az évek során, egy szépnek nem mondható vézna
fiatalember, akin folyton nevettünk.
Amikor szólózott, olyan esetlenül mozgott, mint egy valódi színpadi bohóc. Sokszor csak azzal töltöttük az időt, hogy rajta derültünk, mint a színielőadás komikusán.
Valamelyik koncertre elvittem néhány régi, olcsó könyvtár kiadású Steinbeck könyvet, – Kedves csirkefogók – amit letettem az énekes lába elé, hódolatul. Nem reagált, énekelt tovább, mintha mi sem történt volna. Igaz, az ajándéknak inkább eszmei értéke volt, legalábbis azt képzeltem az előadókról, ugyanazt a hangulatot adták a zenéjükkel, mint az író ezzel a könyvével.
híres ember Ahol dolgoztam, felbukkant az a szerző, aki kedves egyetemi professzorom egyik témájával is foglalkozott. Később ugyanebben a tárgyban – kisebbségek – politikai szerepet vállalt. Amolyan kutató-állásban működött, alkalmilag megjelent, majd hosszú ideig nem járt be. Szívesen beszélgettem volna vele, egyszer kettesben is maradtunk. Ahogy előadtam, hogy referátumot is írtam a könyvéből, azt kérdezte:
- Eljönne velem egy bárba?
- Egy bárba? Mit szólna a felesége?
Nagy szemeket mereszthettem, mert mindjárt visszakozott, öniróniával öregnek bélyegezte magát – nem volt az, húsz évvel lehetett több nálam. Lemondtam a beszélgetésről, feleslegesen magyarázkodni kezdett, mit jelentenek egy nős embernek más nők.
Pojáca – nevettem és bosszankodtam magamban egyszerre. Igyekeztem elkerülni később, ami nem volt nehéz, a kudarc után nem kereste a társaságom ő sem.
nemzedék Egy másik hírességgel, az azóta is nagyhírű dalénekessel beszélgettünk
nyilvánosan a koncertje után. Egyszerre kitört:
– Mit csináltatok ti? Semmik vagytok! A mi nemzedékünk újat
alkotott, minden területen! – szidalmazott öntelten, igaz, már nem teljesen
józanul.
A barátnőmet, akivel a beszélgetésből riportot készültünk írni, annyira
kiborította ez a szöveg, hogy bőgni kezdett.
A 60-as évek nemzedéke volt, amiről beszélt az énekes, magát is beleértve. De mit is tettek ők? Átvették a nyugat tendenciáit, erőlködtek, hogy megreformálják a megreformálhatatlan rendszert, ami iránt mi már közönyösek voltunk. A közösségnek az akkorra lejáratott jelentésében sem hittünk. Nem léptünk be példának okáért KISZ-be sem, habár néhány évvel azelőtt ez még retorziókkal járt volna. Kemény ellenállást éreztem magamban a tisztelt előadó kifakadásával szemben. Mit tudhat ő rólunk? Semmit. Saját bánatát fojtja a szidalmazásba, hogy nem vittük tovább, mert nem is vihettük a kétes reformpróbálkozást?
hivatalos irodalom Fortyogott a munkahelyi légkör, amit nem vettem komolyan, kezdő voltam. Ha akarom, maradok, ha akarom, nem. Nem akartam, rövidesen otthagytam. Nem szerettem a kötöttséget, bár tudtam, hogy lehetetlen
olyan helyet találnom, ahol kötöttség sincs, és azzal foglalkozhatok, amit
szeretek. De mást is, többfélét ki akartam próbálni. Még nem lehetett kiugrani
gazdaságilag. Politikailag. Művészileg. Lehetőleg idomulni kellett, nem kilógni, az átlaghoz tartozni, így lehetett boldogulni.
Léteztek ugyan nagy írók, akiknek súlya volt, sőt, túlsúlya, amit az ideológia
rakott rájuk. Szamizdatban olvastam az Állatfarmot. Mindenki egyenlő, de
vannak egyenlőbbek. Ebbe az „egyenlőbb” kategóriába tartoztak a nagy írók is.
Csak azt ismertem el, aki nem számított nagynak. Nem volt a hivatalosság kegyeltje. Valahogy írt, de aztán alkoholista lett, öngyilkos, önsorsrontó. Mint Hajnóczy Péter. Őt lehetett tisztán szeretni. Vagy a Vigiliások. A háttérbe szorultak. Az eltűrtek. Lázadó voltam én is, változtatni akartam.
pincérnő A szürkeséget, ami a társadalmat áthatotta, a nagyváros tette elviselhetővé. Színessé tette a színtelent is. A kis lehetőség is annyira szerteágazott, hogy szövevényével a gazdagság illúzióját keltette, a változatosság dimenzióit mutatta, ha látszólagosan is. Jelentkeztem kávémérő nőnek, de mégsem mentem végül. Kimaradt az életemből a pincérkedés. Sok férfi szerelmes a pincérnőkbe. Talán ezért akartam volna kipróbálni? Lehet, hogy még sor kerül rá. Ha éppen nem tudom, mit tegyek, és pénzt kell keresnem. Az örök diákkereset is ez, legalábbis Európa nyugati felén. Elodázni a felnőtté válást – ideiglenesen pincérnek állni. A hangsúly az ideiglenesen van.
madárember Az ablakmosó férfi – akinek a régi barátnőjével közös iskolában tanultunk – valószínűleg ugyanebből az elgondolásból lett ablakmosó, amiért én a pincérséget vállaltam volna, pénzt kellett keresnie, és még a fellegekben is járhatott. Szabadidejében fuvolázott, könyveket rendelt nálam s tanítónőt vett feleségül. Ablakmosó, aki szereti a könyveket. Elképzeltem, ahogy a toronyház felső emeletén pucolja az üvegablakot, előveszi a fuvoláját, és trillázni kezd, igazi madáremberként.
világösvény Mindent később ismertem meg. Mit jelent egészen kis helyről jönni? Növekedni a világlátásban. Világvárosba költözni. Belefér a világ. Minden sarkon újabb kép. Minden emberben újabb lehetőség, ugyanaz, ami bennem van. Világgá mentem. Ez a kezdet. Minden ekkor kezdődött. Megteremtődtem, bár már léteztem. Tudtam, hogy vannak más terek, más kontinensek, s beléptem ebbe a nagyobb térbe. Indítóállomás.
Később Berlinben éreztem ugyanezt. Kiáll az ember egy nagy térre, mondjuk a Potsdamer Platz-ra, csupa üveg, csupa kolosszus, lóg a térbe. A világ ösvényének kezdetén.
