Elhatároztuk Rékával, szétnézünk a hegyen, de ez is hiba volt. Fölmentünk a tetejére, ott meg a frász kerülgetett, mert körülöttünk villámok csapkodtak a szomszéd hegyekre, Réka pedig fotózni akart. Közben mező kellős közepén álltunk, én ideges lettem, ettől ő is, és volt egy érezhető pillanat, amikor majdnem kirobbant a dolog. Végül továbbsiklottunk rajta, de azóta úgy emlegetjük az esetet, mint az egyetlen veszekedésünket az Út alatt. Annak ellenére, hogy közben egy szót se szólt senki.

Kék - 15.

Előzők: Kéktúra  

16. Szt. György-h. th.

Hosszú-hosszú forgalmas műút következik, az eső pedig rendíthetetlenül zuhog. Autóbuszra szálltunk, hogy majd a hegy oldalába kerülünk a műutat kicselezve, és a zöld ösvényen visszamászunk a kékre. Végül a terv, ahogy volt, komoly hibának bizonyult, az összes lehetséges pontján belebuktunk.
Először a busz.
A sofőr mindenáron hatalmat gyakorolt felettünk, jól megmondta, hogy márpedig át kell mennünk a hátsó ajtóhoz, teljesen mindegy, hogy széttörjük-e az embereket a csomagokkal. Az első ajtón csak fölszállni lehet, kész. Ezt persze csak leszállás előtt közölte. Ráadásul elől nem álltak és senki nem akart fölszállni se. Na és!? Mégis mit képzelünk, hogy nem mentünk hátra rögtön?! Igen, ki volt írva, de nálunk otthon ez az iránymutató, ha tele van a busz, nem pedig világvége meg fejletépés, ha nem tartom be, amikor félig üres. Kész megváltás volt szabadulni attól a bunkótól, de utána még a hegyre is föl kellett mászni. Csendes, szemerkélő esőnk volt, és egy jó kis eltévedős ösvényünk. Alig találtunk föl a hegyre, a bazaltorgonákból meg csak egy kis részlet derengett föl a távolban, pedig nagyon készültem rá. 

Végül úgy alakult, hogy a Szent-György hegy összes létező, sőt már nem létező turistaútján is jártunk, egyedül a Kéken nem.
A pecsét azért meglett nagy nehezen, az jó volt. Találtunk ott egy fiatal fotóst a kisfiával, akik amolyan apa-fia csapatépítő tréningen voltak itt, és a lezárt turistaház teraszán aludtak az este. Velük ebédeltünk, ami egy kicsit javított a hangulaton, már csak azért is, mert végre akadt ma egy értelmes felnőtt, aki figyel a gyerekekre. Utána elhatároztuk Rékával, szétnézünk a hegyen, de ez is hiba volt. Fölmentünk a tetejére, ott meg a frász kerülgetett, mert körülöttünk villámok csapkodtak a szomszéd hegyekre, Réka pedig fotózni akart. Közben mező kellős közepén álltunk, én ideges lettem, ettől ő is, és volt egy érezhető pillanat, amikor majdnem kirobbant a dolog. Végül továbbsiklottunk rajta, de azóta úgy emlegetjük az esetet, mint az egyetlen veszekedésünket az Út alatt. Annak ellenére, hogy közben egy szót se szólt senki. Mindez a piros ösvényen történt, de utána még jött egy sárga. A „sárga". A nagy családi szlengben ekkor született meg a "járatlan utat más színűért el ne hagyj" mondás, és itt igen találónak is bizonyult. Valami megszűnő ösvény lehetett, mert csak az első négy-öt métere járható, aztán egyre sűrűsödött, mígnem összezárult, és egy bokorban találtuk magunkat. Viszont elég mélyen jártunk az erdőben ahhoz, hogy ne akarjunk visszafordulni. Nem volt vészesen hosszú szakasz, mert itt is minden közel van egymáshoz, de sötétben a vihar szélén, mondhatom, ekkora távon is nagy élmény volt a bokrokkal tépetni magunkat. Végül már egy másik bokorból jöttünk elő egy széles földútra, visszanézve pedig semmilyen ösvény nem látszott. "Hagyjuk is ezt a hegyet, ez ma igazán nem nekünk való!" Pecsételtünk, a tetejére is fölmásztunk, megkaptuk a magunkét mára.

17. Tapolca

Vert sereg – így értünk a városba a hegy aljából. Úgy emlékszem, busszal, de azt a távot biztos, hogy lesétáltuk este, mert kimentünk a vasútállomásra pecsételni, aztán vissza. Odaérve viszont még szállásunk sem volt, ami azért ritka dolog így estefelé. Mit volt mit tenni, kóboroltunk ide-oda a városban, hogy valami majd csak lesz, így jutottunk el végül a tóhoz. Ez szépen ki van világítva, mögötte pedig szebbnél szebb kis panziók sorakoznak. Úgy látszott, nincs más lehetőség, így bementünk az egyikbe. Elég úri kinézetű volt, és teljesen üres, megkérdeztük az irányárat, erre megmondták, hogy 5600Ft/fő/éj, reggelivel. Megköszöntük szépen, de nekünk nincs annyi pénzünk, és már indultunk volna, amikor visszakérdezett a főpincér, hogy miért, mennyi van? Gondoltam egy merészet, és rávágtam a háromezret, amit nekünk még megér egy szállás. Elment, hogy megkérdezi a főnököt. Állunk ott – a vert sereg – ázott, sáros két lány, aztán jön vissza a főpincér, hogy ott alhatunk háromért, de reggeli nélkül. Tökéletes! Magunkon kívül voltunk az örömtől. Kaptunk egy franciaágyas, szép fürdőszobás, jó szagú szobát tévével, ezen meg is néztük az összes időjárásjelentést. Ezután végre kiteregettünk, megfürödtünk, úgy mentünk a pecsétért, a boldog vert sereg!
Még a vacsoráért kellett kicsit küzdeni, de végül az is megoldódott: szereztünk egy pizzát, plusz egy-egy sört ünnepelni, aztán befeküdtünk a TV elé, hogy teljes legyen az összkép. A szállásra persze úgy csempésztük be lábujjhegyen a szajrét, aztán másnap, amikor elmentünk, a dobozt kifele, mert szégyelltük, hogy még csak nem is náluk ettünk, pedig milyen rendesek voltak. Egyébként rendes számlát adtak a 3000Ft/fő/éjről, teljesen korrekt és becsületes hely volt. Gondolom, még nekünk is örültek, csak legyen valami forgalom végre.

18. Lesenceistvánd

Busszal. Végig-végig a műúton jut oda a Kék, eszünkben nincs gyalogolni, sőt a szakaszon pótlást se szándékozom soha. Akadnak kihagyott részek, ahova visszamegyek, végigjárom túrabakancsban, ahogy illik, vagy újra elmegyek jobban szétnézni, de ez a szakasz a legkevésbé sem izgat. Pedig a falu kedves. Kávét ittunk a pecsételős kocsmában, aztán nem időztünk, mert innen mára 20-22 kilométer Keszthelyig. Ott szállunk meg este.
 

Előzők: Kéktúra