Nem látni túl a teraszon – Lázár Bence András A teraszról nézni végig című verseskötetéről (Elsőkötetesek sorozat 1.)
A teraszról nézni végig leginkább azoknak ajánlható, akik kíváncsiak egy induló költői pálya zsengéire, annak számos hibájával és néhány erényével együtt, melyek alapján még nehéz megítélni: megtalálják-e helyüket a versek a kortárs magyar lírában vagy a jövő irodalmában. Szerzőjükről viszont annál biztosabban elmondható, hogy ezen a téren nem kell aggódnunk érte. - Boldog Zoltán recenziója
Nem látni túl a teraszon
– Lázár Bence András A teraszról nézni végig
című verseskötetéről
(Elsőkötetesek sorozat 1.)
„Akár egy családi album rosszabb képei”
Lázár Bence András: Fegyverben ébredt minden
Lázár Bence András nevével először akkor találkoztam, amikor egyik barátom felhívta a figyelmemet egy méltán népszerű irodalmi lapban megjelent harmadközlésére. Ekkor tudtam meg, hogy a mindössze húszéves, Szegeden élő, a költészeten kívül az orvosi stúdiumokkal foglalkozó egyetemista publikációs gyakorlatát tekintve igen ambiciózus alkotónak nevezhető. Talán az egyik legcéltudatosabb fiatal költőnek, aki a Körhinta kör tagjaként, első közlésein is érezhető Kemény-rajongásával könnyen megtalálja helyét a kortárs irodalmi gépezetben. Így azon sem lepődtem meg különösebben, hogy 2010 áprilisában kézbe vehettem első kötetét A teraszról nézni végig címmel.
Az már annál inkább meglepett, hogy egyszerre mennyire bölcsnek, emelkedettnek és bensőségesnek szeretne látszani ez a kötet. A versekben megjelenő lírai én folyamatosan emlékezik, legfőképpen a közeli felmenőkre, ahogy ezt a Családi albumból első ciklusa is megelőlegezi. Ráadásul a teraszról, mintegy felülről tekintve le és vissza, az átláthatóság illúziójával. Pedig természetesen nyakig benne van a történtekben, és a távolságtartás helyett a kötet egész végig ennek megszüntetésén dolgozik.
A nagyszülők, a szülők és a néha eltávolítással megnevezett „anyám apja” az emlékekhez kötődő lírai képekkel elevenednek meg, és az olvasó előtt olyan mozgókép-jelenetek szereplőivé válnak, melyeket minden esetben tovább árnyal egy-egy eredetinek ható vagy elfuserált poétikai megoldás. Utóbbira példaként hozható A rozsdás kések címben is megjelenő kényszerszimbóluma, amely a falra szögelt kereszt mellett kívánna egy bensőséges családtörténet megtestesítője lenni a sorok közé csempészett nem kevés pátosszal:
„Aztán felszögelte a keresztet,
és elszakította a láncait.
Majd elkezdett uborkát szeletelni.
Megvágta az ujját, és vérzett.
Eközben lassan lement a nap.
Az ég szürke lett teljesen.
A rozsdás késeket meg csak most dobtam ki.”
Megértés és csalódottság elegye munkálhat bennünk, hiszen közel kerülünk a megszólalóhoz, de a helyzet komolyságát nehezen érezhetjük át. Csakúgy, mint A muskátliültetés ideje közhellyé zsugorított leírásaiban: „[a] kályhát csak télen gyújtottuk be”; „[c]ipőt húzott, nyárit, a lábaira”. Látható, hogy Lázár Bence András összetett költői világában a kályhát télen gyújtják be, a cipőt a lábra húzzák, az évszakok viszonyrendszerét meg egyenesen szétfeszíti valami ellentét. De lehet, hogy tévedünk, hiszen bölcs útbaigazítást kapunk a kötethez: „[p]ersze a kétségek között, mindenhol ott a bizonyosság” (Maguktól záródnak). Néha-néha meginoghatunk, hogy a versbeszélő szórakozik velünk, ironizál, talán az abszurd és a groteszk sem idegen tőle. Aztán látjuk a Tórából származó mottók sorát, ahogy előbb Mózes, majd Jeremiás könyve fityiszt mutat olvasatunknak, és rájövünk: ez nem fityisz, hanem a szerzői komolyság tudatosan elszórt bizonyítéka.
És akkor már a közelség szülte baráti szándéktól vezérelten is megpróbálunk a helyzet komolyságához mérten olvasni, megbocsátani a félresikerült emelkedettséget, és elfogadjuk, hogy az emlékezőnek meghitt figyelem kell. Ezt kétségtelenül megérdemli az Azóta motívumrendszeréért, melyben a kék és fehér, az anya és apa egyszerű viszonya össze tud állni a közhelyeket meghaladó egységgé. Ugyanez mondható el a Hajóval megyek majd soraira, amely a kötet zárlatában is fontos szerepet kap. De érdemes-e a ciklusonként egy-két villanással büszkélkedő kötetnek esélyt adni?
A lírai én leggyakoribb válasza, talán erre is az lenne, hogy persze. Hiszen ez a persze a kötet verseinek egyik kulcsszava, amely szintén rombolja a szövegek hitelét. Mert mit mondhatunk arra, aki folyton azt szajkózza: persze, persze, persze? De említhetnénk még a fapofájú olvasási kísérlet után a Betlehem felé képeit, ahol arról hallhatunk panaszt: „sosem lesz belőlem télapó”, majd pedig a versbeszélő szomorúan nézi „az ondóillatú félig üres tejfölösdobozokat”. Nem érdemes bele menni ennek ontológiai vagy inkább ondológiai hátterébe, mert legalább olyan suta lenne, mint ez utóbbi szóvicc.
Tegyünk úgy, mintha tiszta lappal kezdene a második versfüzér, melynek címe is: Fehér lapjaim. Nem hiába a bizalom, hiszen a Próbálom elhinni meggyőzhet minket arról, hogy Lázár Bence András nem tehetségtelen:
„Egy nőt figyelsz, ahogy kilép
a boltból két teli szatyorral
a kezében.
A lábát nézed, a cipőjét,
Utána feljebb, a blúz
Gyűrődéseit.
Próbálod elhinni,
Hogy még nem érintette senki.
Elképzeled, ahogy te vágod el
a saját köldökzsinórod.
Aztán meg azt, ahogy boncolod
Magad és próbálod
Megállapítani, mi végzett veled.”
Eredeti és hatásos képek. Kellemes csalódás, hogy ilyen megfigyelésre is képes, aki eddig csak a családi fényképalbumot lapozgatta. Meglepő, hogy milyen vers születhet egy fiatal költő kezei alatt, ha nem a hosszú távú memóriáját használja, hanem a fantáziáját, és ezzel együtt a teraszról is kimozdul abba a világba, amely még számos témát kínál. Kimondom: jó az neki, ha él egy kicsit, hogy később legyen mire emlékeznie. Például arra, ami az Egy istentelen pécsi éjszaka látomásában történik, merthogy ott részegségről van szó. Végre.
Aztán jönnek a nők is, akiket már nem olyan egyszerű fotóalbumokba zárni és emlékké préselni: „Jó lenne téged is / így berakni egy könyvbe, / aztán meg elővenni, / megnézni a tested, hol / száradt el a legjobban” (A nyár utolsó napja). Aztán mennek is a nők, kezdetben névtelenül, bizonytalan teként, és közben a teraszon beesteledik (Fegyverben ébredt minden). Ez a sötétség pedig hozzásegít valami apró lelki fényességhez, ami megcáfolja a kötet addig ki nem mondott következtetését, hogy a létezés csak némi agymunka: „Fegyverben ébredt minden. / Nehéz volt kimondanom, / leírnom bal kézzel: isten”. Az este és a hajnal érkezése pedig úgy alakítja a versek sorát, hogy még íve is legyen. Beleláthatjuk a kozmikus napot, egy költővé érés történetét, a gyerekkorból a férfikorba való átlépés folyamatát, melyben a lírai én a családi emlékek számba vétele után mindenre harap, ami nosztalgikus. Nem fél vele összetintázni a fehér lapokat. De ő is érzi, hogy ez egyszerre kevés és sok, „[m]ert este lett, / és elvitték az összes fehér lapot”.
Mindehhez képest az Elképzeltelek cikluscím megvezeti az olvasót, hiszen az ide kerülő versek inkább az első kettőből kimaradt egyéb kategóriáját alkotják. Itt törik meg a kötetnek az az íve, melyet a szerkesztő-szerző talán tudatosan épített, és önismétlő módon folytatódik helyette a családi emlékidézés a kamasz és a férfi felületes tapasztalataival kiegészítve, néhány örvendetes változással. Például az olykor már nevesített múzsákhoz (Sára, Adél) szóló versek egy-egy részében a pátoszt felváltja a könnyed irónia (megkockáztatható, hogy tényleg az): „Csak főznöd kellene megtanulnod. Például egy olcsó tanfolyam. Adok rá pénzt. Ne válaszolj. Nem kell. Tudom” (Sára). Így egyszer-egyszer Lázár Bence Andrásnak sikerül kilépnie abból a nyelvből és tónusból, melyet nyolcvanhét oldalon keresztül egyébként is fárasztó lenne tartani (költőnek és olvasónak egyaránt).
Éppen ezért lett volna szüksége a kötetnek szerkesztőre, aki tényleg kívülről, felülről, akár a teraszról nézi végig a kéziratot. Segít elhelyezni a gyengébben sikerült darabokat, esetleg húzni, mert egy szerző, főleg egy ambiciózus elsőkötetes – érthető módon – nehezen alkuszik magával. A kötet mottóinak túlzsúfoltság is ezt bizonyítja, hiszen a zsidó vallás szövegeiből származó idézetek nem lépnek párbeszédbe a versekkel, csak ijesztő komolyságúvá teszik őket. Ezt viszont megfelelően oldják a kiterjedt kapcsolati hálóról tanúskodó ajánlások (Getto Ferencnek, Fehér Renátónak, Szabó Marcellnak), melyek világossá teszik: Lázár Bence András értékes tagja kíván lenni a fiatal kortárs költők családjának, és nem csak az Ószövetséggel elegyedik párbeszédbe.
A teraszról nézni végig leginkább azoknak ajánlható, akik kíváncsiak egy induló költői pálya zsengéire, annak számos hibájával és néhány erényével együtt, melyek alapján még nehéz megítélni: megtalálják-e helyüket a versek a kortárs magyar lírában vagy a jövő irodalmában. Szerzőjükről viszont annál biztosabban elmondható, hogy ezen a téren nem kell aggódnunk érte. Még akkor sem, ha ragaszkodik a saját lehetőségeit korlátozó teraszhoz.
Boldog Zoltán
Lázár Bence András: A teraszról nézni végig. Budapest, Parnasszus, 2010. 87 oldal, 980 forint
Kapcsolódó anyag: Interjú Lázár Bence Andrással
