Ferenc fellázadt, az allergiaroham óta borzasztóan utálta az egészet, és mi sem voltunk a helyzet magaslatán. Letettük a táskát, a cipőinket, hogy lesz, ami lesz. Ekkor tűnt fel az egész nap egyetlen autója a hosszú egyenes végében. Az első reakció a döbbenet volt, de aztán úgy, ahogy voltunk, mezítláb, koszosan, kiálltunk sorban az út szélére stoppolni.

Kék - 20.

Előzők: Kéktúra

 

05. Szajki erdészház

Mielőtt továbbálltunk, búcsúzóul fotózkodtunk a megállónál, a továbbiakban ezzel bizonyítandó, hogy itt is jártunk. Utána vissza az elágazáshoz, hogy végre Szajk felé vegyük az irányt.
Később kiderült, hogy az "Ötvös-incidenst" gond nélkül elkerülhettük volna, mert több internetes fórumban is írtak róla jóval azelőtt, hogy alászaladtunk. Igaz, nagyon ritkán nézek ilyeneket, mert nem szeretem. Mégis ajánlom mindenkinek, hogy egy-kettőbe olvasson bele indulás előtt, mert sok fölösleges hülyeséggel traktálják az embert, viszont a legértékesebb aktuális információk is hamar fölkerülnek.
Azért ami ezután jött, azt se tettük zsebre. Például sose tudtam, hogy hol terem a sok parlagfű, amitől a fél ország náthás egész nyáron, de most ilyen mezőn mentünk keresztül több száz méter hosszan, aztán az erdő szélén átellenben kezdődött a következő. Engem szerencsére nem érint a dolog, és Rékát sem hatotta meg, viszont szegény Ferenc eléggé megszenvedte. Meg se mertük mondani neki, hogy mi ez, de negyven méter után már magától is nagyon prüszkölt. Utána kanyarodtunk be az erdőbe, ott meg jött a sár, és ezzel együtt a "szemivó legyek".
Ó igen, a szemivó légy.
Ilyen jó mély erdőkben laknak nyáron, valami muslicaszerű pici állatok, amik felhőszerűen szállnak nagy tömegben az emberre, és leginkább a szemet célozták. Nem bántottak, csak a „szemre mentek”, ami igen kellemetlen, így lettek "szemivó legyek" a mi kis expedíciós családi szlengünkben. Utána jött a "laposlégy". Ez viszont egyértelműen az erdő legundorítóbb állata. Száz vérszívó közül is felismerném. Sose a nagy állatokkal volt bajunk. Nagyvázsony óta tudom, hogy a legnagyobb gondot az jelenti, ami egy centinél kisebb, ilyen a laposlégy is. A hajadon keresztül mászik a fejbőrödig, ott pedig olyan őrült nagyot csíp, hogy legszívesebben a földre vetnéd magad. Utána pedig alig tudod kiszedni, mert a lába kis karmokban végződik, ezekkel úgy kapaszkodik, mint ami hozzád nőtt. Végül, ha meg akarod ölni, akkor ketté kell vágni, mert nem döglik meg, ha csak összetaposod. Nem vagyok egyáltalán ölős fajta, de ez az állat nem késztet irgalomra.
Gondolom, a nagyobb állatok sem lehettek messze, ha ezek a kicsik itt voltak, de mi csak dagonyákat láttunk. 

Ezután a jó kis saras szakasz után fogyott el végül a vizünk.
Minden ilyen alkalommal el fogom mondani, hogy nagyon ügyelj a vízkészletedre. Az a legfontosabb, amíg nem érsz lakott területre, hogy a vized kitartson. Nincs ennél előbbre való dolog.
Ekkor találtunk egy családot az erdőben, és meg akartuk venni a vizüket a nyár legnagyobb őzlábgombájáért cserébe, de nem adták el. Pedig milyen szép gomba volt! Csak azért nem szedtem le, mert úgyse tudtuk volna megenni utána. Kérlek, te is csak olyan dolgokat szedj le az erdőben, amit meg is eszel utána, különben a másét veszed el.
Ezután már csak egy hosszú, egyenes műút volt hátra, amin a kutya se járt. A kék ösvény itt bement az erdőbe, és ezzel párhuzamosan haladt, úgyhogy a sár miatt most az aszfaltoson maradtunk. Végül nagy kanyarban vált el a két út egymástól, itt ért minket a naplemente, és tört ki a vég.
Ferenc fellázadt, az allergiaroham óta borzasztóan utálta az egészet, és mi sem voltunk a helyzet magaslatán. Letettük a táskát, a cipőinket, hogy lesz, ami lesz. Ekkor tűnt fel az egész nap egyetlen autója a hosszú egyenes végében. Az első reakció a döbbenet volt, de aztán úgy, ahogy voltunk, mezítláb, koszosan, kiálltunk sorban az út szélére stoppolni. A meglepő nem ez volt (bár mi is érdekes látvány lehettünk), hanem hogy meg is állt, aztán elvittek minket Szajkra, egészen a kemping bejáratáig. Igaz nem nyertünk többet 2-2,5 kilométernél, de mintha a pusztulástól mentettek volna meg, olyan boldogok voltunk. Így értünk célba egy hosszú és viszontagságos nap után.
A naplementét még pont elcsíptük a tóparton, aztán este akadt vacsora meg némi sör is, mert Szajk igazából egy nagy vendéglátóegység. A tóban nem tudom, lehet-e fürödni (bevallom őszintén nekem ingerem se volt) viszont nézni meg fotózni igen kellemes. Este a kempingben nagy élet, a szomszédunk egy egész gimnazista osztály, de kicsit se zavart. Becsuktam a szemem, aludtam.

06. Hosszúpereszteg

A következő nap az előzményekhez képest már csak laza séta volt, ötfogásos díszebéddel. A Szajki tavak mellett végigsétálni, a gyermekkori nyarakat idéző Balaton-képeslap.

Aztán csendes kis erdő jött, szórt fénnyel, majd egy sokkal kevésbé nyugodt műút szakasz. Legfeljebb egy kilométer, de legalább háromszor ennyinek tűnik a forgalom miatt, viszont elkerülhetetlen. A faluban még egyszer ennyit csalinkáztunk, mire megtaláltuk a pecsétet.
Hosszúpereszteg központjában a templom mellett (pecsételő hely) bolt, előtte kis tér, itt ebédeltünk aznap, sőt most még ruhaszárítónk is volt.
Praktikusabb egyébként valami mosószert vinni, és útközben a hátunkon szárítani egy-két ruhadarabot, mint minden napra külön ruhát pakolni. Nadrágom már nem volt, és nincs is váltás, mert fölösleges. Hidd el, amilyen undorítónak és betegnek hangzik, olyan egészségesen jössz haza végül egy ilyen útról. A tested szereti a sok mozgást, koszos sem lesz, csak izzadt. Azt hiszem, az emberi szervezet ilyesféle erőfeszítésre van kifejlesztve, mert fárasztó persze egész nap menni hetekig, de soha olyan egészségesnek nem éreztem magam, mint ezeken az utazásokon. (Pedig egyébként sem voltam soha az a fizikailag beteg fajta.)
Visszatérve, Hosszúperesztegen két emlékezetes dolgot láttam, az egyik egy művészeti óvoda volt, a másik meg a zuzmó a főtéren. Egyik sem terem akármilyen helyen.

Előzők: Kéktúra