Szabó Tibor Benjámin: Egyszerű történet a halálról
– Beszélj hozzám, különben elalszom.
Nem alszik el. Nem alszik. Hatodik napja megyünk, és nem alszik, soha, egyetlen éjszaka se. Bolt előtti parkolókban, ebéd utáni pakolászás közben kiájul félórákra, de egyébként egyszer sem, Pécs, Dombóvár, Kecskemét, tovább, ezer kilométer, ezerötszáz, Istenem, a kezét erősebben szorítom, mit mondjak, mit mondhatnék?
Szabó Tibor Benjámin
Egyszerű történet a halálról
„Hogyan tudnám elmondani, barátom, hogy értsd...”
Bereményi Géza
Szét van verve. A harmincas pálya Mályinál. Terelés, az éles futófények az éjszakában égetik a szemet már fél kilométerről, ezer vaku ereje, kétezeré, nem bírok az útra nézni, a rádiót nyomogatom. Róza arca a felvillanásokban. Bámul előre, fogja a kormányt, nem zavarja semmi, meg se rezzen a mindig keményebb sortűztől. Nézem, hogy vegyen észre, összepillantásért, kellene, és neki jobban, szerintem, de nem vesz. Vagy úgy csinál, mintha nem. Nagyon meleg van. Az ablakot nem lehet letekerni, odakint legalább harminc fok, elképesztő, kettő körül, az aszfalt ontja magából a nappal beszívott forróságot. A légkondi metsző szelétől viszont tíz perc alatt fejfájást kapunk, állítani nem lehet, régi már, akad. Bekapcsoljuk, kikapcsoljuk. Amikor elkezd hasogatni a homloknál, akkor ki. A villogás egyre erősebb, a légbefúvókkal babrálok, amikor a kocsi motorja mélyebb, nyugodtabb hangra vált, gurulunk, aztán már nem is hallani, és egyszer csak érzem a jobbos kanyart, visz az erő Róza öle felé, csak az öv akaszt meg. A stroboszkóp hirtelen elsötétedik.
– Beszélj hozzám, különben elalszom – mondja.
Nem látom a falu nevét, amin keresztül, egy hosszú főutca, pislákoló közvilágítás, az út enyhén emelkedik, a lámpasor egy sárga fonal. A GPS nem tér magához, beragad, folyton vissza akar fordítani az autópályára, egy férfihang ismétli szenvtelenül ugyanazt a két mondatod, Újratervezés; Fordulj vissza a... de nincs hová vissza, végül ki kell kapcsolni. Róza jobb kezét szorongatom, simogatva, biztatón, az ujjai remegnek, a tenyere nedves. Szólni képtelen vagyok, nincs mit. Amiről lenne, arról nem lehet.
– Beszélj hozzám, különben elalszom – ismétli. Most rám is néz, pillantás, nem ideges. Szomorú. Nem szomorú, ijesztő. Élőhalott. – Különben elalszom – mondja újra. Nyomaték.
Nem alszik el. Nem alszik. Hatodik napja megyünk, és nem alszik, soha, egyetlen éjszaka se. Bolt előtti parkolókban, ebéd utáni pakolászás közben kiájul félórákra, de egyébként egyszer sem, Pécs, Dombóvár, Kecskemét, tovább, ezer kilométer, ezerötszáz, Istenem, a kezét erősebben szorítom, mit mondjak, mit mondhatnék? És az erősödő sejtés közben. Napról napra, közelít a félelemhez. Hogy nem lesz vége, nincs érkezés, egy fára csavarodunk majd fel, úgy záródik, úgy múlik el. De nem.
Néma csendben autózunk.
Már fent a Bükkben, kanyargó szerpentinek, fölöttünk összeboruló lombsátor, a reflektor alagutat világít meg. Itt hűvösebb van, a kanyaroknál meg-megcsúszik az autó fara a lecsapódott párán. Róza gyomorból korrigál mindenhol, rezzenéstelen, mintha nem történne semmi. Aztán az erdő nyílik egy helyen, balra kiálló, az út fordulna jobbra, de előttünk széles völgy, és látjuk is, mert túl rajta, a messzi hegyek gerince fölött szakad a sötét, a ritkás felhők között a szürke-kék, az alja már bíbor, gyönyörű, mutatom, hogy ne tovább, ezt meg kell nézni. Leparkolás, gyorsan ki a meredély szélére, ölnyi gerendákból a korlát, nekitámaszkodunk, csüggünk a látványon a nyirkos szélben. Pirkad. Elmondhatatlan. Az a nyirkos kisodorja a szeméből a hajat, megborzong, átölelem. Izzadt a póló a hátán, tapad, akkor felém fordul, visszaölel, a nyakamnál, fonja rá a két karját, néz közben, nem sír, jaj, ami abban a tekintetben, a remegő szembogarakban, azt nem kívánom senkinek. Húz közelebb, még közelebb, erővel, nyitja a száját, már nem látom, csókol, egyre vehemensebben, a mellei a mellkasomhoz nyomódnak, a bimbók feszesek, szúrnak. Szinte. Kapkod, követel. Elszaladnék most inkább, a szemei vannak előttem, nyálbuborékosan kell ilyenkor zokogni, de átfordul végül, átfordít, visz magával. A derekát markolom meg erősebben, az ajkát megharapom, a bal kezem fel a póló alá, belenyalok a fülébe, még egy csók, a szoknyáját felhúzom, nem érzem a súlyát, ahogy felteszem a korlátra. Jó nagy terpeszbe teszi a lábait. A korlát nyökög, nyikorog, Róza pörög mindig feljebb, a csípőjét rángatja, a sarkai a hátamban, mutatja az ütemet, a számat a bal mellbimbójára szorítja. Az orrom beleakad a feltűrt pólóba. Gaspolva veszi a levegőt,Szeress... szeress... ugye, nagyon szeretsz?A talpam alatt csikorog a murva. Róza hullámzó, nedves szorítása, emlékek, pirkad, és kiszakad végül, nem élvezet, sikoly, elmondhatatlan. Ő ezen a parton marad. Liheg lassulva, nem hagyom nyugodni, úgy csináljuk, hogy zuhanjon, csattanjon, az íze fémes, édes. Sós. Nem indulunk rögtön. Üldögélünk a korláton, nézzük a völgyet, hallgatjuk. Egyre több madár ébred, telik az idő, a hangok összefolynak, zsong, rikácsol már a Bükk, és mire a narancssárga kipillant a szemközti magas mögül – nagyon hideg lesz.
– Nem voltál ott – mondja.
Dobolni kezdek a korláton, ujjal, ingerülten.
– SBO – ez a válasz. – SBO, sőt, osztály, első nap, a te múltaddal. Az első napon – egyre hangosabb vagyok, – nem egy hét múlva, az elsőn. Mondtam is. Én kértem – már kiabálok, – nem, nem kértem, könyörögtem, hogy SBO, könyörögtem neked! – elcsuklik a kiabálás.
Valami feszít. A hangerő se segít rajta. Nem lehet kioldani.
– Nem voltál ott – mondja. Csendes, nyugodt. Leugrik a korlátról, megigazítja a szoknyáját, az autóhoz sétál, beül, csak szemmel követem. A motor harákol néhányat, mielőtt beugrik. Állok a korlátnál, ül a volán mögött, a szélvédőn át nézzük egymást. Arra gondolok, hogy nincsen Isten. Nem hallom, amit mond, leolvasom a szájáról: Menjünk már!
Most letekerve az ablakok, a nyírek fanyar szaga, az átmosó menetszél. Az erősödő napsugár néhol már áttöri a lombokat, zöldesen vetít, a kidőlt fák helyén éles sárga, mint a futófények az éjjel. Szentlászló fölött nagyon szar út. Felfagyva, töredezve, gödrökkel, tábla mutatja, hogy télire le is szokták zárni ezt a szakaszt. Nyugtalanító hangja van a gumiknak a ragacsos morzsalékon. A világosabb részeken már száraz, de ott se jobb, vakarózok, csúszkálunk. Róza mered előre, az arca egyforma besimult, aztán a jobb első ráfut egy leszakadt ágra, az megdobja a kasznit, a fékbe kell taposni.
– Nem megyünk Miskolcig – mondom. Fogja a kormányt, nem szól, állunk, félig keresztben az úton.
A GPS-től szálláshelyeket kérek. Valami panzió előttünk, néhány kilométer, a nevét se mutatja, csak egy zöld pötty a képernyőn. Mutatom, hogy induljunk, és csak egy kézzel festett tábla a lekötőnél, alig veszem észre, Rókaluknak olvasom aztán, befordulunk, szól a kütyü is, hogy mindjárt megérkezés. Rókalak Vendégház. Minden csomagot én viszek, ne cipekedjen, a lépcsőn így is megszédül. Úgy ugrok mellé, nyakamban, kezemben a holmink. Recepciós nincs, egy gondnok kerül elő, a kazánházból vagy honnan, hátulról, ráírva, hogy alkoholista, holdvilágképpel figyel, nézi az óráját. Mondom neki, hogy szoba, kettőnknek, majd reggel kitöltöm a papírokat, most aludnánk. Hát reggel van, válaszolja. Bólogat. Intek, hogy majd, ha felkeltünk, a kulcson béna kuglibáb lóg, a padlónak a folyosón bitumenszaga van. A szobában is. Nincs fürdés, nincs evés, vetkőzöm, vetkőztetem Rózát. Magától nem csinál semmit. Áll a bútorlapos szekrény előtt, háttal, nyúlok át, húzom le az izzadt pólót, kapcsolom a melltartót.
– Menjünk haza, szépen kérlek! – mondom.
A két tenyerét felteszi a szekrényre. Homorít, ringatja a csípőjét, dörgöli. Nagyon fáradtak vagyunk. Döfköd, erővel, még jobban homorít, és gusztusos, és telt, és a bugyija becsúszva, bevág hátul.
A szex gyors és örömtelen.
Állunk a szoba közepén, alig kapok levegőt.
– Menjünk haza, szépen kérlek! – mondom.
– Tapolcára – a válasz határozott.
Ingatom a fejem, hogy ne, elég lesz már.
– Megbaszol a barlangfürdőben. A határhegyen, a cseppkőbarlangban, a Sajó hídján. Aztán tovább. – A mondatok hegyesek, de a hang inkább könyörgő.
Ingatom a fejem.
– Mért nem mentél be az SBO-ra? – kérdezem. Lehanyatlik mindenem.
Szembe fordul, most ő ingerült.
– Nem voltál. Háromszáz kilométerre voltál, onnan az okoskodás. Nem voltál ott – üti a mellkasomat, dühösen, erőtlenül. – Átázott a szivacs reggelre! – sír, hisztériásan – Érted? Nem a lepedő! A szivacs, átázott, ilyen vastag – a pici kezével mutatja az araszt.
– Igen, tudom – mondom.
– Annyira szemét vagy. Lelketlen, szemét, minden elázott.
Lerogy a földre, a szájában buborékok.
– A vödörbe mártogattam bele.
Zokog.
Fekszünk az ágyon, fogja a kezem. Egy idő után úgy csinál, mintha aludna, de ismerem, hallom, hogy nem. Aztán nálam elszakad a film. Amikor kinyitom a szemem, még mindig fogja. Érzem a tónust az izmaiban, nem alszik. Elkezdek mocorogni, kimegy a tusolóba. A fürdő ajtaját nézem valameddig, szuszogásomat hallgatom. Lerúgom a takarót. Döntés. Egy perc alatt ébred a gép, új jószág, gyors, csendes, térerő is van, a menetrend-oldal kékje világít. Gőzfelhőt hoz magával később, be a szobába, a laptop már a táskában akkor.
Délután kettő, mire magunkhoz térünk. A Rókalak parkolója. Szinte üres. A kocsi minden ajtaja nyitva, Róza a kesztyűtartót takarítja, én derékig a csomagtérben. A bőrönd meg a nagy sporttáska csak egyféle elrendezésben nem billeg, nem kótog a kátyúknál, és azt az egyet mostanáig nem sikerült megjegyezni. Berakom, kiveszem, fordítva, újra, elölről. Egy gömbölyű busz érkezik, valami nagyon modern, hatalmas, manőverez sokáig, mire megtalálja a helyét hátul, ahol a fenyves kezdődik. Zajos gyerkőcök futnak szét belőle, kisiskolás fiúk-lányok, ösztönösen kibújok a pótkerék mellől, a gyereket figyelem. Száz bolha, alufóliás szendvicsek, csipszes zacskók, kergetőznek, telefonálnak. Az egyik a busz gyomrában birkózik épp, erőlködve a többi csomag közül a sajátot, húzza két kézzel, görnyed, nagyobb a pakk, mint ő maga, aztán kicsúszik, a kislány fenékre huppan, és meglátom az arcát. Hasonlít. A szája. Teljesen olyan. Lehet, most minden gyerekbe belelátnám. Nem bámulom, nincs értelme. Koppanás akkor, gurul is valami, behajolok a kocsiba. A termosz a lábtérben még ring oda-vissza, Róza elnyúlva, a kormány mögött, de átlóg a másik ülésre, a szeme csukva. Biztos nyomja a hasát a sebváltó, az ujjai lógnak a kesztyűtartó előtt. Nézem, gyönyörű. Szeretem. Nagyon. Meghalt a kisbabánk, mielőtt világra jött volna. Máshol voltam. Nem lehet visszacsinálni, se elfelejteni – a világ összes dugása nem lenne elég. Elmondhatatlan. A telefonra pillantok, a gondnok kocsijára, megint a telefonra. Négykor indul egy vonat Miskolcról. Róza szemhéja mozogni kezd, álmodik, gondolom. Nincs magánál. Nincs velem. Élete a szellemeké.
Kapcsolódó:
Firenze, nácik (részlet a 47- Démonok ideje című regényből)
Ami a személyesen túl történik, riasztó (Interjú Szabó Tibor Benjáminnal)
