J. L. BORGES: TALÁLKOZÁS EGY TÉMÁMMAL
Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog, még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet.
Jorge Luis Borges
Találkozás egy témámmal
Van egy érdekes témám. Illetve csak egy érdekes témám van. Azt is elírta előlem már valami magyar, vagy karinthyai. De ki olvas magyarokat? És egyáltalán, ki olvas? Írni még csak-csak. Igaz, nem úgy, mint fantasztikus példaképem, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, vagy én. Kevés manapság a hozzánk fogható zseni. Akikben úgy feszül az akarat, mint Nietzschén a piros nadrág. Már ha feszül.
De hogy a rám oly jellemző egyenességgel máris témámra térjek, amit itten most nem fogok részletesen kifejteni, épp csak utalok majd rá, mint a nagy Cervantes a Hamletben, amikor a hidalgókat emlegeti, tehát a dolog, amiről szó lesz, a Guacsó mentén történt. Mentén vagy subán. De guacsó.
Akkoriban még Juan Pablo is egyedül járt a retyezátra, igaz, Maria Pinte Ikebana már tanulta az üstöllést, ezt a különlegesen hangszerelt, tengeri rákokból készült, ősi, spanyol, sült kasztanyettát, amely egészen olyan, mint a pizza, csak nincs okker sál a nyakában. Mondta is az öreg Oliveira Magellan, Maria üknagynénikéje, hogy nem lesz abból csürdüng, amíg jól früstökön nem ragadja valaki a hamisítatlan dél-argentin pampák és pempők colour locale-ját neki.
Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog, még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet.
Mentem, mondom, retyezátra. A ház, amelynek udvarán e kis bódé állott, még őrizte a nagy idők emlékeit. Falain rozsdásodó fegyverek, sárguló WC-kefék, jól megformált, elhasznált mondatok és akasztott emberek lógtak.
Sürgős volt, de ahogy odaértem, és nyomultam volna befelé, hát keményen tapasztalom, hogy az ajtó zárva van. Kulcsra, riglire, zárra. Előttem.
–Ki vagy te – szóltam komoran, – aki helyemre mertél furakodni?
–Ki vagy te – hallom belülről – aki helyemre mernél furakodni?
–Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, az argentin írózseni – mutatkoztam be, megcsillantva született szerénységemet. – Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől egész Európa el van ájulva. Nyiss ajtót nékem!
–Hogy nyithatnék – hangzott bentről nagy gőgösen. – Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, az argentin írózseni. Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől egész Európa el van ájulva.
Én is majd elájultam! Micsoda álom! Vagy ő csak álmodik engem? Esetleg én álmodom őt? Vagy netán mindketten csak álmodjuk egymást? Mi, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges? Akik mindig egymás példaképei voltunk? Micsoda egy találkozás a fiatalemberrel! Aki nem más, mint maga Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges!
–Hadd vessek rád egy pillantást vagy legalább egy követ! – kiáltottam mámorosan.
–Hát jó, bújj be, ha akarsz – nyitotta ki az ajtót. – Csak aztán meg ne bánd, ha már te leszel belül.
Igen! Az akarat! Amiről azonnal rám ismertem.
Hogy micsoda emlékek ragadtak magukkal akkor?! Hogy milyen képek rohantak meg ott?! És milyen szagok?!
Ezt talán még maga a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, az argentin írózseni, a mágikus realizmus atyja (mit atyja: anyja, nagyanyja, stb.!) sem tudná elmondani.
Legyen mára ennyi elég.
Bárdos József
