Így ért véget az első évünk, rengeteg válasszal a fel sem tett kérdésekre. Olyan élményeket és tapasztalatokat adott, amelyeket azelőtt egyetlen "vállalkozásom" sem, ráadásul annyit, hogy minden nap a duplájának tűnik még ma is, ahogy visszagondolok rá.

Kék - 25.

Előzők: Kéktúra

 

18. Hét(vezér)-forrás

Másnap délelőtt még megnéztük a várat és a templomokat, aztán találtunk (XX.) század eleji magyar nőfestészet kiállítást is. Mindezt ahelyett jártuk végig, hogy az állomásra mentünk volna pecsétért, úgyhogy inkább a kollégium bélyegzőjét használtuk. Így is későn indultunk tovább, de már csak tizennégy kilométer volt hátra, és tegnaphoz képest gyönyörű napos idő. Ez az utolsó napunk 2008-ban, és persze ábrándozik az ember téli kirándulásról meg tavaszi szünetről is, de azért lehetett már érezni, hogy kicsi ezek valószínűsége, és hogy a mai az utolsó nap lesz.
Ettől nekem végig ünnepi hangulatban telt, és minden még szebbnek tűnt. Először a Kálvária, tetején a templommal Kőszeg felett (innen láttam csak, hogy ebben a városban is vannak panelházak), majd fölfelé tartva egyik kilátás jön a másik után, végül föl sem eszméltél még a sok szépből, máris ott vagy a Hét-forrásnál.

Itt még úgy volt, hogy visszamegyünk valahogy Hévízre fürödni, legalább egy napot. Ebéd közben ezt próbáltuk intézni, de semmilyen csavaros úton nem sikerült megoldani. Így jutottunk a nagy döntésre, hogy akkor most vége, és este kimentetjük magunkat.
Hazatelefonáltam, és szerencsére nem mondtak nemet, úgyhogy találkozó este Velemben.

19. Írott-kő

Nagyjából ezek voltak Írott-kő előzményei, meg az órányi ebédszünet, ami alatt körbejárkáltuk a forrást és közvetlen környezetét. Mozgásra és nézelődésre ingerlő hely. A rákövetkező szakasz aztán már inkább haldoklásra, mert igen hirtelen nagyot emelkedik. Fölfele kaptatva az az ember érzése, hogy nem akar véget érni soha. Nagyon büszke voltam magamra, mert már alig kellett megállnom. Ez az egyik utolsó mászatás, utána már különösebb megerőltetés nélkül végigsétáltuk a napot.
Az Óház-tetőn még fölmentünk a kilátóba, 

hogy megnézzük Sümeget, ahogy annak idején a kisvásárhelyi bácsi ígérte. Párás volt az idő, úgyhogy sem az állításra, sem az ellenkezőjére nem találtunk megnyugtató bizonyítékot. Ami örvendetes változás a térkép információihoz képest, hogy a kilátóba ingyen föl lehetett menni. A következő jelzett látványosság a Vörös kereszt, ezután az út nagyobb erdei aszfaltossá növi ki magát, és egészen a parkolóig felvisz. Igaz, előtte tesz egy nagy kanyart, amit a Kék levág. Járja ki-ki ízlése szerint, itt a turistaút egy utolsó masszívabb emelkedőn visz föl, viszont ez csak szűk egy kilométer hosszú. Az aszfaltos háromszor ennyi. Mi végül a rövid jelzetten mentünk. Az utolsó pihenőnk aztán a Hörmann-forrásnál volt, innen már csak fél óra nagyjából a késődélutáni napfényben, és ott álltunk a magyar-osztrák határon a kőtorony mellett.
Pecsét nem volt, de ha nem lett volna szükséges, akkor is szanaszét fotózzuk a tornyot, egymást, egymást a toronnyal, egymást a toronnyal meg a pezsgővel, mert persze az is volt nálunk. Olyan lelkes voltam, hogy már meg se éreztem, hogy azt is cipelem. Fotózni akartuk a kibontást, de jött két fiú meg egy lány, akikkel összebarátkoztam, és közben véletlenül kibontottam a pezsgőt is. 

Alig tudtam magamról a nagy boldogságtól: fönt álltunk a torony tetején, alattunk az ország, és mi ott jöttünk majdnem végig Budapestről, a legnagyobb részt gyalog!
Az első napon alig bírtam fölvonszolni magam a Hátmashatár-hegyre, azóta pedig csak három hetet járkáltunk. Ma pedig talán csak kétszer vagy háromszor kellett leülnöm pihenni. Az ember tényleg bármit meg tud csinálni, amit igazán akar. (Nekem soha többé ne mondja senki, hogy nem!)
Ezután lementünk pezsgőlocsolós képeket hamisítani (ugyanis a pezsgőlocsolás bőven a pezsgőzés után történt), végül elindultunk haza.
Ugyanígy a másik társaság, őket útközben még leelőztük, aztán a parkolóból indultunk a műúton Velembe. Még szerettük volna megnézni a Kéktúra emlékoszlopot, meg a Szent Vid kápolnát, de oda fenyvesben vezetett egy igen kétes "kék O" jelzés. Itt már fellázadtam, mert a fenyves nappal sem vonz, az ilyen hegyi erdőben pedig két perc alatt lesz éjszaka. Nem leszáll a sötét, hanem zuhan, úgyhogy a műútra kényszerítettem szegény Rékát, és elindultunk lefelé.
Negyed óra múlva tényleg sötét is volt, így baktattunk az úton, amikor utolért az előző banda, megálltak, hogy elvigyenek-e. Visszakérdeztünk, hogy jól meggondolták-e, mert kis kocsival voltak, a szagunk meg csípett már, de azt mondták, persze. Szegények.. Kedvesek voltak és pécsiek, erre emlékszem. Meg hogy a sofőr srác kicsit lehúzta az ablakot, mert már ájuldoztak, de aztán elszégyellte magát, és visszatekerte rögtön.
Velemben aztán elbúcsúztak, mi pedig vártuk a saját fuvarunkat. Megjöttek a szülők öt percen belül, és tudom, hogy szörnyen büdösek voltunk, mert apa megmondta, amikor rákérdeztem.
Hazafelé megálltunk Zalaszántón hamburgerezni, aztán láttuk Hévíz határában a egregyi templomot kivilágítva, Keszthelyen pedig a főteret.

Így ért véget az első évünk, rengeteg válasszal a fel sem tett kérdésekre. Olyan élményeket és tapasztalatokat adott, amelyeket azelőtt egyetlen "vállalkozásom" sem, ráadásul annyit, hogy minden nap a duplájának tűnik még ma is, ahogy visszagondolok rá.

Előzők: Kéktúra