MaSzat – Móra Ferenc: Hannibál föltámasztása 2.

Csakugyan van valami hannibálos abban, amit csináltam. Szembeszállni a világ­történelem­mel, nem a kis­betűs­sel, hanem a nagybetűssel, amit a kultuszminiszter engedélyezett a közép­iskolák negyedik osztálya számára: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpese­ken. S talán Hannibálnak is voltak olyan későn támadt scrupulusai, mint nekem. Méltó keret-e ilyen tudományos szenzációhoz egy középiskolai értesítő?
Kép forrása: http://www.hannibalthewarrior.com/images

MÓRA FERENC

Első sor: Juhász Gyula, Móra Ferenc, Réti Ödön; Második sor: Espersit János, József Attila, Károlyi Lajos, Vertán Endre
 Kép forrása: www.sk-szeged.hu/statikus_html/digitalis/szrt/galeria

HANNIBÁL FÖLTÁMASZTÁSA

 Második rész

4

Pár hónap alatt gyönyörűen elbokrosodott a pletykafű az ablakunkban és éppen annak a szárazát csipkedtem ki, mikor Dia egyszerre csak elneveti magát krumplitisztítás közben.
- Hát, te? - fordulok oda hozzá - tán az angyalokat látod?
- Nem is képzeled, mit álmodtam az éjszaka. Lermontov térdelt előttem a bakcsiszeráji forrásnál.
A költők akkor is veszélyes vetélytársak, ha száz évvel ezelőtt meghaltak. Ajánlatosnak éreztem odaülni az asszony mellé a kisszékre.
- Az ám, de... ej nem kötök én neked mindent az orrodra!
- Egész bátran! Nem vagyok én féltékeny.
- Nem is ajánlom - ölelt át Dia a félkarjával. - Én még álmomban is hű vagyok hozzád.
Az ilyen asszony megérdemli, hogy az ember az ölébe vegye. Még akkor is, ha a krumpli mind kigurul a kötényéből.
- Hát aztán hogy volt az, azzal a Lermontovval?
- Képzeld, meg akarta csókolni a térdemet.
- Ejnye, tarrka szarrka farrka. (Ezt Dia valami klasszikus káromkodásnak gondolta.) De csak nem engedted meg neki?
- Te csacsi, hát hogy engedtem volna, mikor nem volt még harisnya sem a lábamon!?
Az ilyen szemérmes asszony megérdemli, hogy a valóság kárpótolja az álomért. De eltaszította a fejemet.
- Sicc, te! De tudod mit mondott arra Lermontov?
- Azt mondta, hogy te egy kőszívű kis majom vagy. Olyan, amilyent a kínaiak faragnak nefritből.
- Ó, dehogy! Gavallér ember volt az a dámákhoz. Azt mondta, hogy ha legközelebb megint vele álmodok, akkor hoz egy pár selyemharisnyát a Fő utcából.
De most már nagyon komoly káromkodást eresztettem meg.
- Hű az allelujáját, az alelölülőnek! Majd lesz gondom rá máskor, hogy ne olvass elalvás előtt lírai költőket. Herodotost hozom én neked haza a tanári könyvtárból, abból megláthatod, hogy mily én egyszerű toalettekben járnak a puritán szarmata hitvesek.
Felugrott az ölemből és csípőjére rakta a két kezét, összeráncolta a szemöldökét. De azért csak Aphrodité volt ő Pallas Athenének is.
- No csak az kellene még, hogy azt a vén pópát idehozd! Nem elég az az egy, akit éjszaka a fejed alatt tartasz?
Csupa nagyszakállú pópának képzelte a drága a klasszikusokat és nagyon irtózott tőlük, mert csak a mitológiát tartotta szépnek az egész antik világból. Mindig keresztet vetett, ha reggeli ágyazáskor a Livius kiesett a vánkosom alól. (Mert azt tartogattam a fejem alatt, noha nem sok eredménnyel. A pún háborúk háttérbe szorultak a mitológiai stúdiumok mellett.)
Elébem térdelt és komoly aggodalommal nézett a szemembe:
- Tudod, hogy megijesztettél az éjszaka? Nagyon kínosan nyöszörögtél, mi volt az?
- Rosszat álmodtam. Megjelent előttem Hannibál és szíven akart szúrni a lándzsájával.
A szívemre borult és betakart széthulló haja arany-zuhatagával.
- Csúnya álom rosszat jelent, féltelek emberkém.
- Sose félts engem, asszonykám - hajtottam bele fejemet az aranyfolyóba. - Ha még egyszer eljön Hannibál, megmondom neki, hogy menjen a felsőbb hatóságokhoz a jegyzeteimért. Énvelem nem állnak szóba, ő katona, tán jobban imponál nekik, különösen ha a táborszer­nagyi ruháját veszi magára.
»Ezerrel kezd a csókot,
arra százat,
még ezret és még százra
nyújtsd a szádat,
S, ha még ezer és még száz
ahhoz adva,
Végül hibásan lenne összeadva,
addig kell újra kezdenünk,
míg a hibára nem lelünk.«
Innen-onnan kétezer esztendeje, hogy Catullus ezt a receptet csinálta az asszonyok meg­nyugtatására, de azóta se igen találtak ki hatásosabbat a doktorok. Dia már majdnem teljesen megnyugodott, mikor fölkrákogott bennünket Menyus, az iskolaszolga.
- A méltóságos igazgató úr kéreti a tekintetes tanár urat, hogy azonnal tessék hozzá fölfáradni az irodába.
Ez a csókaszemű ember, ez a Menyus, mindig idegessé tett a sunyi nézésével. (A rómaiaknál bizonyosan haruspex lett volna belőle; azt hiszem, azoknak is úgy el volt görbülve a szemük a sok bélbenézéstől.) Aztán az igazgató úr, mi a szöszt akar tőlem vasárnap? Hát még ilyenkor is elvillamosozzam az ebédrevalót?
- Látod, az álmod? Mondtam ugye? - súgta a fülembe Dia, míg nyakkendőkötés örve alatt megölelt.
- Álom: esős idő - haraptam meg a füle cimpáját súgás örve alatt. - Hátha egy kis előléptetés van a hivatalos lapban? Nézd, Menyus rá is tüsszentett.
Menyus csakugyan tüsszentett, de azt horkantásnak is lehetett venni, s hozzá még ki is tátotta a száját. Mindegy no, lesz ami lesz, azért hogy méltóságos úr, derék ember az én igazgatóm, nem kell nekem attól félni.
Azzal fogadott, hogy kényes ügyben akar velem beszélni: azért hívatott vasárnap délelőtt, mert ilyenkor nincs benn senki, zavartalanul beszélgethetünk.
- Tessék parancsolni.
- Kérlek alássan, te... hogy is mondjam... hát igen... ugyebár... te katolikus vagy? Mert hivatalos irataid szerint az vagy. Vagy legalábbis az voltál.
- Persze, az vagyok én most is. Ha parancsolod, elmondom az egész katekizmust, még a kilenc idegen bűnt is.
- Ó, kérlek! De talán a kedves nejed őnagysága... vagy az se zsidó?
- Az én feleségem? Archimandrita vagy mi a mándruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nyakába, hogy elég volt hordani neki.
A jó embernek felderült az arca. Mind a két kezével megszorította az egy kezemet.
- Nagyon örülök. Gratulálok. Mármint ahhoz, hogy alaptalanul megrágalmaztak benneteket. De mondd csak, mi az ördögért szoktatok ti otthon zsidóul imádkozni? Akkorára tátottam a szám, hogy majd kiesett rajta a fejem.
- Mink? Egy ősöm volt, aki szombatos volt az Apaffy Mihály idejében. Legföljebb az imádkozhatott volna zsidóul, de azt hiszem, az egyáltalán nem imádkozott sehogyse, mert lovasok hadnagya volt.
- Nem értem - csóválta a fejét a direktor. - Pedig a Menyus a saját szemével látta, amikor a minap valami körözvényt vitt hozzátok. Te keresztben ültél a széken, a nyakadban volt a talesz, a fejeden valami kapele, a nejed őnagysága előolvasott valami héber imát, te pedig utána­morogtad, s még a fejed is billegetted hozzá. Azt mondja Menyus, nagyon megijedtetek, mikor ő benyitott, s te olyan mérgesen néztél rá, hogy attól félt, hogy megharapod.
Hát, amit a filológiában homéri kacajnak neveznek, az félénk mosolygás volt ahhoz képest, amit én véghezvittem. Egyre recsegett a kanapé, míg előadtam a tényállást.
- Szóról szóra úgy volt, ahogy a Menyus jelentette. Keresztbe ültem a széken, mert én azt mindig úgy szoktam, mikor a tükör előtt borotválkozom. Igaz, hogy akkor már túl voltam rajta, de a törülköző még mindig a nyakamban lógott: az volt nyilván a talesz. A fejemet is mostam, látod milyen tüskés sértem van, ezt szelídítettem le a feleségem rossz fekete selyem­kendő­jével, ez volt a kapele. A feleségem is csakugyan előimádkozott: az ábrázoló geometriá­ból olvasta fel a kúpszeletek törvényét, ami nekem valóban zsidóul van, mert már a fél osztályt beszekundáztattam belőle, mégse értem. Az asszonynak az a nagyszerű gondolata támadt, hogy tán énekelve könnyebben beszedném őket, azért ő beállt elődúdolónak, én pedig utána­morogtam, és a fejemmel vertem hozzá a taktust. - De itt már velem együtt prusztihaházott a direktor is. Azt hiszem, méltóságos úr korában nem is nevetett még ekkorát. Mikor aztán letörölgette a könnyeit, megint visszaméltóságosodott, de most is majd sírva fakadt.
- Látod, fiam, ilyen világot élünk. Ez a Menyus telekürtölte vele az egész iskolát, hogy a te feleséged a jeruzsálemi főrabbinak a lánya, és a tanárok egyre maceráltak, hogy helyeztesselek el innen. Nahát, most már majd megmondom nekik a magukét. Bennem emberükre találnak!
Hanem azért az ajtóból visszaintett, és a lelkemre kötötte, hogy a Menyustól óvakodjam.
- Tudod, fiam, ez a legnagyobb tolvaj az egész kerületben, még a sógorának a keresztkomája is az iskola szenével fűt, de nem tehetek ellene semmit, mert valami befolyásos fő-turul.
No, én nagyon tiszteltem is Menyust, előre köszöntem neki mindig, és minden alkalommal megkuckuztam azt a lépcső alján mászkáló kis varasbékát, akihez atyai jogokat formált, s akit az egész iskola főigazgatónak hívott. (Tudniillik, ha a földszinten ordított is, fölhallatszott a második emeletre.) Még azt is megtettem, hogy a szivarvégeket Menyusnak adtam, holott otthon pipában magam is delektálhattam volna velük.
Még ez se ért semmit, már nem tudom, azért-e, mert Menyus catói jellem volt, vagy azért, mert a szivarvégek csak rövid szivartól vették eredetüket. Menyus csókaszeme egyre élesebben fúródott veséimbe, s a kollégák egyre kínosabb csöndbe dermedtek, ha hirtelen betoppantam közéjük. Azért kezdődő asztmámra támaszkodva már a folyosón fullasztó köhögési rohamokat produkáltam, mert nem szerettem zavarba hozni embertársaimat, s talán örömet is szereztem nekik, amikor konstatálhatták rólam, hogy »no, ebből is ugat már a halál kutyája.« Az élet mindig ad rá alkalmat az embernek, hogy jót tegyen a környezetével.
Hanem akárhogy igyekeztem jóba foglalni magamat, az igazgatóm egyre kapta a névtelen leveleket, amelyek részben előttem is ismeretlen adatokat szolgáltattak életrajzomhoz. Még az is kitudódott, hogy hol én hordom a feleségem szalmakalapját, hol a feleségem megy a vásárcsarnokba az én szvetteremben, ami világos bizonyítéka annak, hogy mi a közösségi elv alaptételeit a gyakorlatban is megvalósítjuk. A direktorom rendesen eldobálta a névtelen leveleket, matematikus volt, és a logaritmus örök törvényei bizonyos erkölcsi bátorságot adnak az embernek; egyet azonban megmutatott:
- Nézd csak, ez nő-írás.
- Az, de férfidiktandóra készült. Látod, itt dolgozat-javításhoz szokott férfikéz rakott bele helyesírási hibákat, hogy olyan legyen, mint egy spontán elhatározásból született női levél.
Végre is férfikéz vágta el a nyakamat, asszonyi segítséggel. Hannibál szövetkezett az elbukta­tásomra Emese anyánkkal.
Húsvéti konferenciát tartottunk, egy kicsit meg is késtem, mert nagyon elácsorogtuk az időt a kirakatok előtt. Húsvét hetében mégiscsak tartozik egy szerető férj a feleségének azzal, hogy megmutatja neki, mennyi szépség van a világon az Attila körúttól a Retek utcáig.
- Tessék, tessék! - integetett az igazgató az asztalfőről, mikor restelkedve bekeszegeltem az ajtón - már csak a kollégára várakoztunk.
Szegény feje nem is sejtette, mennyire énrám várakoztak!
A magyar irodalom professzora napirend előtt kért szót. Azt mondta, fontos bejelentést akar tenni. Ez abból is látszott, hogy a cvikkerét nem az orrán tartotta, hanem a kezében.
- Megengedik az urak? - kérdezte udvariasan a direktor.
Én bólintottam elsőnek, hogy »meg«.
- Kölcsey mondása szerint félve szólamlok meg méltóságos elnök úr, és nagytekintetű tanári kar! Egy olyan hallatlan kegyeletsértést vagyok kénytelen a nagyérdemű testületnek a tudo­má­sá­ra hozni, amely nemcsak felháborodással, hanem fájdalommal is eltölti keblemet. Amint hazánk nagy költője, Jókai Mór írja, őseinknél, a varchonitáknál az anyagyilkosságot oly elkép­zel­hetetlennek tartották, hogy szavuk sem volt rá, ezt a gonosztettet névtelen bűnnek nevezték. Uraim, mély megdöbbenéssel jelentem, hogy egyik megtévelyedett kartársunk, aki sorainkban ül, elkövette ezt a névtelen bűnt, elkövette a szellemi anyagyilkosságot! Engedelmet kérek.
A kolléga azért kért engedelmet, hogy szájára vehesse a vizes poharat az asztal közepére helyezett tálcáról. Mint gyakorlott szónok, a megszakítással is fokozni óhajtotta a hatást.
- Halljuk! Halljuk! - kiabáltak a kollégák. Sőt én magam is halljukoztam, nemcsak udvarias­ságból, hanem őszinte kíváncsiságból is. (Sőt az igazgatón kívül én voltam az egyetlen kíváncsi a társaságban.) Ki az ördög lehet az, e között a sok gentleman között, aki megölte az édesanyját. Magamra természetesen nem gondoltam, nem is gondolhattam. Először is, mert az én édesanyám még él, hála istennek; ő a levélhordó Kutyanyakon, ami nagyon szép állás volna. Csak az a baj, hogy darabszám fizeti a postamester. Mivel pedig Kutyanyak levélforgalmi statisztikájában egyetlen levél szerepel havonta: az, amit én küldök haza minden elsején, abba kénytelen vagyok beletenni a fizetésem harmadát. Másrészt, ha anya­gyilkos volnék is, a szónok azt köteles volna nekem megbocsátani, hiszen nekem köszön­heti nagy irodalmi sikerét. A Judaeus Apella nélkül nem írhatta volna meg a nagy feltűnést keltő értekezését »Horatius antisemitizmusáról«, különös tekintettel a magyar ódaköltészetre. Igen nagy sikere volt, különnyomat is készült belőle, németre is le van fordítva (kéziratban). Igaz, hogy a tanulmány heves polémiára is okot adott, amelynek során kiderült, hogy Horatius maga is zsidó volt, ennélfogva az antisemitizmusa nem lehetett őszinte, dehát ezért igazán nem lehetett engem okolni.
Úgy látszik pedig, mégiscsak ezért kellett lakolnom. A szónok néhány korty ihlet után most már felém fordulva folytatta:
- Kérdezem a jelenlevő megtévelyedett kollégát, meri-e tagadni, hogy Emese volt a magyarság ősanyja, mert az ő álmával kezdődik nemzeti történetünk? És meri-e tagadni, hogy mikor két nappal ezelőtt hazafelé menet az Emese-egyesület művészi plakátjára tettem figyelmessé, amely e kisázsiai álmot ábrázolja, amelynek nyomán nagynevű elődeink Ázsiából Európába költöztek, ezzel a kvalifikálhatatlan, léha megjegyzéssel válaszolt: »az álom nem lett volna nagy hiba, de tette volna inkább lutriba!« A nemzeti érzésem ellen intézett orvtámadás egy pillanatra meg­némított, de amint elváltunk, rögtön föl jegyeztem ezt a példátlan blaszfémiát s két jelenlevő kollégával tudom igazolni, hogy az szó szerint így hangzott el.
Nagy lárma támadt, az igazgató halálsápadtan rázta a csengőt, végre megkérdezte, hogy kívánok-e szólani.
- Csak azt vagyok bátor megkérdezni az előttem szólott kollégától, hogy nem azon a napon történt-e az én sajnálatos elszólásom, mikor kolléga úr, mint a tanári könyvtár őre hazahozta a Jókai költeményeinek második kötetét, amelyet félévig magánál tartott?
- Kikérek magamnak minden meggyanúsítást! Imádom Jókait, s idei értesítőnk számára program-értekezést írok a költészetéről, amiért alaposan kellett vele foglalkoznom.
- Bocsánatot kérek, azt én egy pillanatig sem vonom kétségbe. Csak azt legyen szabad még megjegyeznem, hogy az inkriminált rigmusokat én szó szerint idéztem hazánk nagy költőjének, Jókai Mórnak Emese ősanyánkról szóló költeményéből, amelynek az az alap­eszméje, hogy igen nagy kár volt nekünk Ázsiából kijönni. Enyhítő körülményül szolgáljon a nevezett költő javára, hogy nem most írta ezt a verset, hanem ötven évvel ezelőtt, amikor a közállapotok igen elkeserítőek voltak.
Némi zavart csend támadt, aminek az igazgató vetett véget, szemmel látható megkönnyebbe­déssel jelentvén ki, hogy áttérünk a napirendre. Van szerencséje bemutatni a kultuszminiszter úr őnagyméltósága leiratát a pornográfia elleni küzdelem pedagógiai vonatkozásai tárgyában.
Ez máskor nagyon érdekes téma szokott lenni, amelyhez kor- és világnézeti különbség nélkül hozzászól mindenki, most azonban senki se hallgatott oda. Halk torokköszörülések, nem egészen véletlen könyökösszeértetések és tenyérbe hajtott homlok alól való összekacsint­gatások tettek róla tanúbizonyságot, hogy a legőszintébb öröm a káröröm.
Az ülést a szokott amábilis konfusió fejezte be, amelynek során irodalomtörténész kollégám lépett meg elsőnek, mellőzvén az elköszönés formaságait. Amint elment, az igazgató újra összecsődített bennünket.
- Uraim, baj van. Imént eltávozott kollégánk közölte velem, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalja az értesítői programértekezést. Ki hajlandó most már feláldozni magát a haza oltárán?
Mindenki a szomszédját noszogatta, csak engem nem noszogatott senki. De mikor jelentkeztem, még meg is éljeneztek. Az igazgató majd megölelt. Látszott a szeméből, hogy úgy veszi a dolgot, mint nekem kijáró elégtételt.
- Mi lesz a címe?
- A zámai csata és következményei.
- Mikor kapom meg?
- Az ünnepek után. Most legjobban ráérek.

5

Csak kint az utcán jutott eszembe, hogy reggel az ágyban, egészen más húsvéti programot csináltunk mi Diával: kankalinszedés a Kecskehegyen, kökörcsinszedés a Sashegyen, Adóniszs­zedés a Jánoshegyen. Csókszedés minden virágos kökénybokorban. Hímestojás-festés viasz­eljárással. Hadd lássa az orosz menyecske, hogy értünk ám ahhoz itt is. Aztán azt is meg­ígértem Diának, hogy megfoltozom az atlasz cipőjét, már abban viszem a Föltámadásra, meg húsvét hétfőjén a Gellérthegyre, búcsúra.
Hát persze, mindebből most már nem lett semmi se. Hannibál és Scipió letaposták vas­csizmáikkal az egész húsvéti flórát. Csak Dia maradt meg drága, virágzó, mosolygó kökény­bokromnak. Azt mondja, nem bán ő semmit, csak odakuporodhasson a lábamhoz, mikor írok.
Hanem azért azt hiszem, nagyon örült, mikor húsvéthétfő estéjén eltakarodtak az asztalomról az öreg »pópák«, Livius, Polybios meg az újabbkori minisztránsgyerekek, akik ezeket az öreg mese­mondókat kommentálták. Mink csak akkor mondtuk el egymásnak, hogy »Vosz Chrestos« és csak akkor hajtottuk be egymáson a húsvéti csókot. Igaz, hogy azt jó kiadósán.
- Te - mondom az asszonynak, ahogy kisimogatom a haját a szeméből -, nem kívánkozol most haza? Nálatok ilyenkor keresztényi kötelessége az embernek mindenkit megcsókolni, akivel találkozik?
- Ej, házi-kutya - »kutyaházit« akart mondani, miközben meghúzta a fülemet -, azért gondoskod­tál te róla, hogy itt csak olyan vén medvékkel találkozzak, mint a Scipió, meg a Hannibálod?
Még a kezében volt a fülem, mikor kaparássza valaki a kilincsünket. Ugyan ki lehet az ilyen késő este, ebben a vadidegen városban, ahol mi a világon senkivel se járunk össze. (Utóvégre nem szedhet az ember minden vizitelőt az ölébe, márpedig egyéb megoldás nemigen van olyan helyen, ahol két székből áll az egész komfort, azt is a saját terveim alapján készítettem valódi uraságoktól levetett ládákból. Tudniillik a padláson valami gyógynövénykereskedőnek a raktára volt s annak az inasai rövid úton szállították le a megvett üres ládákat.) Nem zengett éppen ősi magyar vendégszeretet a hangomban, mikor azt mondtam: »szabad!« De mikor a vendég belépett, bizony úgy megörültem neki, hogy mindjárt oda cuppantottam a képére a »vosz Chrestos«-t.
- Hozta isten Rózsi fiam, mi jót hozott nekünk?
- Hát ezt hoztam-e! - tett le az asztalra egy fonatos kalácsot - meg ezt is hoztam, ni!
Azzal kinyújtotta a kezét az ajtón és berántotta az udvarról a Jánost. A taszigálós Jánost, mind ez ideig egyetlen pátrónusunkat a hazai földön.
- Ne, ezt meg nekem küldte a jó isteni - nevette el magát Dia, s most meg ő adott húsvéti csókot a fináncnak, de kettőt. Az egyiket azért, mert ez kijárt Rózsiért, a másikat meg mit tudom én miért. Filológus vagyok én, nem pszichológus. A rómaiak nem ismerték a csókot. Már nem azt a kellemes ténykörülményt értem, amely vörös fonálként húzódik végig az emberiség történetén, hanem magát a szót. A latin úgy hívja a csókot, hogy »osculum«, »szájacska«. Tehát Dia szájacskát adott a fináncnak. Nem sajnáltam szegénytől, legalább életében egyszer főszemlésznek érezhette magát.
Amúgy úgyse lehetett rá semmi kilátása szegény fejének, hogy majd őbelőle is csillagos János lesz valaha. Háromszor is nekirugaszkodott már az ábécének, de sose jutott tovább annál, hogy »úr, ír, rí, úr ír«. (Az se volt ám úr, aki ezt kitalálta. Aki »úr«, az nem ír! Tudja ezt minden írástudó ember.) A káplán már a fonomimikát is kipróbálta a János eszmetehetségén (ezt a szép szót is tőle tanultam) - de az ő feje még ezt sem vette be. Mikor a fülét kellett volna megfogni, akkor az orrához kapkodott és mikor a homlokáról kellett volna a legyet elhajtani, akkor a hasán morzsolgatta a mundérgombot a kincstári cérna erős veszélyeztetésével.
- Márpedig, ha írni, olvasni meg nem tanulsz, akkor a próbaesztendőd után oda mehetsz, ahol a part szakad - mondta neki a fölöttes hatósága.
- Márpedig én inkább leteszem a panganétot, de engem kukorékolni meg kását fújni ne tanítgassanak - jelentette be János a fölöttes hatóságának a véghatározatot.
Mivel a próbaesztendő most már a vége felé járt, János lejött húsvétolni Pestre, hogy a Rózsi segedelmével valami olyan polgári foglalkozás után nézzen, ahol nem macerálják az embert a tudományokkal.
Ha követválasztásos idő lett volna, akkor tudtam volna valami nekivaló pályát ajánlani Jánosnak, így azonban csak azzal biztattam, hogy becsületes ember a jég hátán is megél. Aztán mikor eljóéjszakáztak, utánaszóltam, hogy csak nekem szóljon ám megint, ha szerelmes levelet akar íratni!
- Hiszen csak az kellene! - karolt bele Rózsi nevetve. - Majd megtanítanám én a betyárt a nyújtófával úgy, hogy mindjárt elmondaná az ábécét.
János kihúzta magát, mert rendkívül emeli a férfi önérzetét, ha női ajak betyárnak nevezi. De énhozzám is volt ám elismerő szava Rózsinak!
- A tekintetes úr meg úgyse tudna többet olyan szép levelet írni! Azóta mindig itt hordom a kebelemben.
Kerek fekete szeme megcsillant a holdfényben, ahogy alma-piros arcát visszafordította.
- Te - mondom Diának, ahogy becsuktuk az ajtót -, észre se vettem eddig, hogy az a Rózsi egész jóképű némber volna, ha a többit nem nézné az ember.
- Én meg azt néztem, hogy milyen formás szája volna ennek a legénynek, ha az a nagy rozmár-bajusz el nem takarná - tromfolt vissza Dia.
- Na - csücsörítettem előre az ajkam -, azt hiszem, szép szájért nem kell a szomszédba menned.
- Hát, ami azt illeti - nevetett Dia a szeme sarkából -, én a tiédnek a felét elengedném l
- Mit? - húztam össze a számat. - így is kisebb, mint a tied!
- Próbáljuk össze!
Miután több ízben mértéket vettünk egymás szájáról, megint visszatértem a fináncra.
- Te, én azt hiszem, hogy ez a János éppen úgy beletartozik az életembe, mint Hannibál, ő szedte ki a csizmámból Hannibált, mikor hazaértünk, s most éppen azon a napon jelentkezett újra, mikor Hannibált feltámasztom haló poraiból. Nem érdekes?
- És neki is olyan bunda-bajusza van, mint Hannibálnak - rúgott Dia a papucsa hegyével Montanarinak az asztal alá söpört könyvére, amelyben benne van a nagy pun állítólagos képe. (Szerintem, ez a másik Hannibált ábrázolja, az admirálist, akit a saját emberei feszítettek keresztre Szárdiniában, mikor Duillius elcsáklyázta a flottáját. Az a borbélycímerbe való császárszakállas tengeri borjú, akit ez ábrázol, nem kelhetett át az Alpeseken.)
- Csacsikám - állítottam meg Dia lábának karcsú ingáját -, te nem tudod, milyen fordulópont volt az emberiség életében a zámai csata. Látod, ha akkor Hannibál veri meg Scipiót, nekem talán most nem lóg üresen az egyik kabátom ujja, s te tudod azt, amit így sose fogsz tudni ebben az életben: hogy milyen érzés az, mikor egy asszonyt két karral ölelnek át. S akkor nekem se kellene mindig arra gondolnom, mikor megölellek, hogy nem vagy jól bekerítve s nagy baj lehet még egyszer abból.
Most már Dia mondta nekem azt, hogy csacsi vagyok - és megcsókolta az üres kabátujjat.
- Hát, hogy volt az a zámai csata?
- Úgy, mint hogyha én kiállnék birkózni a Jánossal és addig zötyögtetnénk egymást, míg parasztökle be nem törné az én szép, finom koponyámat.
- Csakhogy ennek a drága szép finom koponyának van ám annyi esze, hogy nem megy neki annak a vastag-csontú medvének! - helyezkedett Dia történetfilozófiai álláspontra és olyan helyen adott oltalmat a szóban forgó koponyának, ahol az igen szeretett tartózkodni.
Nem tudom, Diának ilyen intervenciója mennyiben befolyásolta volna a zámai csata sorsát - bizonyos, hogy ő abban az időben istennő lett volna -, de azt nagyszerűen kifejtettem tanulmányomban, hogy a világ képe egészen másképp alakult volna, ha Zámánál Ábel teríti le Káint. Mert Ádám fiainak örökös versengésében kétségtelenül Karthágó volt a finom szellem, a messzi horizontokig érő ész, a világokat átfogó civilizáció, a puha és rafinált Ábel, és Róma volt a nyers és durva Kain, a korlátolt kecskepásztor, aki zöld gallyakból rakta a tüzet és csodálkozott azon, hogy füstje nem száll az ég felé.
Bár a jegyzeteim nyilván rég eladták makulatúrának a felsőbb hatóságok, mint más meg­semmisítésre ítélt corpus delictiket, Hannibál igen meg lehetett velem elégedve. Mindent megtettem érte, ami tőlem telt. Még a nyomdába is személyesen mentem korrektúrát csinálni, nehogy sajtóhibák tegyék csúffá a pun Napóleont, akit én olyan szépen megtisztogattam a római hisztorikusok keze szennyétől. Pedig húzódoztam a nyomdától, mert azt hittem, hogy ott mind olyan elkeseredett, mérges rabszolgák vannak, mint amilyeneknek azokat a scripto­ro­kat elképzeli az ember, akik éhen-szomjan sokszorosították Horatius ódáit a circei osztrigáról meg a falernumi bort szikráztató kráterekről. Nagyon meglepett, hogy a nyomda­igazgató milyen jól táplált, hasbavállas emberke, és nagyon jólesett, hogy olyan szívélyesen fogadott. Persze, aki betűk közt él, az éppen olyan magától értetődően intelligens, mint ahogy a molnár lisztes, és valószínűleg a tanulmányomat is olvasta már a levonatban, sőt talán már kéziratban is élvezte. Hiszen átment a kezén, s aki abba belenéz, az le nem teszi a »Használt és idézett forrásokig.«
Bemutatkoztam neki, ez és ez vagyok, Hannibálról írtam egy kis értekezést, talán a névre tetszik is emlékezni...
- Hogyne, hogyne - nagyon örülök, mivel lehetek szerencsés szolgálatára lenni?
- A kefelevonatokat, ha szabad volna átnéznem, sok a görög és latin idézet...
- Te fiú! - intett oda egy álmos nyomdászinaskát - szaladj a korrektor úrhoz, mondd meg neki, hogy itt van Hannibál tanár úr, valami görög históriának a levonatát kéri. Han-ni-bál tanár úr, megértetted, te állat!?
Ez volt az első siker, amihez Róma rettegtetője hozzájuttatott. Valami szimbolikus jelentőségét találtam annak, hogy az a kövér rabszolgafőnök éppen rabszolgának nevezett ki. Csakugyan van valami hannibálos abban, amit csináltam. Szembeszállni a világ­történelem­mel, nem a kis­betűs­sel, hanem a nagybetűssel, amit a kultuszminiszter engedélyezett a közép­iskolák negyedik osztálya számára: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpese­ken. S talán Hannibálnak is voltak olyan későn támadt scrupulusai, mint nekem. Méltó keret-e ilyen tudományos szenzációhoz egy középiskolai értesítő. Nem lett volna-e jobb a Budapesti Szemléhez menni a cikkel? Vagy nem kellett volna-e várni vele, míg olyan helyzetben leszek, hogy egy-két részletkérdésnek alaposabban utánajárhatok? Például sok homályt tisztázna egy ásatás a zámai csatatéren s Dia is nagyon örülne egy tuniszi kirándulásnak. Ostobaság. Először is, azt se tudjuk biztosan, hol volt Zárna, másodszor, az állatkertbe is gyalog mentünk ki Diával, mert kettőnknek nagy rubrika lett volna a villamosköltség. Most már majd igen, ha a tanulmányom napvilágot lát.
Az a legkevesebb, hogy egy fizetési osztályt ugrok. Talán a kormány ki fog küldeni tanul­mány­útra Karthágóba. Esetleg a külföldi akadémiák szólítanak föl rá. Persze, nem tudják a címemet, kénytelenek lesznek a Magyar Tudományos Akadémiának írni. No, az nagyszerű lesz, mikor Berzeviczy Albert fűtői-fától kérdezgetni fogja, hogy »kicsoda ez az ember? Hogy nem szóltatok nekem erről eddig? Utóvégre én nem kísérhetek mindent figyelemmel, de mégis különös, hogy ezt a nevet sose hallottam, úgy látszik, ezt még senki se érte plágiumon«.
A kétségeimet nem közöltem Diával, de az álompalotához együtt hordtuk a köveket. Péter-Pálra építettünk olyan Turris Maecenatianá-t, hogy abban még hintaszék is volt. Csak azon nem tudtunk megegyezni, hogy milyen színű plüss legyen rajta a takaró. Dia vöröset, én meg attikai ibolyaszint ajánlottam, de az nem tetszett Diának, mert ez a szín annak a kievi kolostornak a gyóntató papját juttatja eszébe, amelyikben nevelkedett. (Ohó, gyere, gyónd meg csak, micsoda penitenciákat szabott neked ez a trifurcifer?! De lélekre!)
Péter-Pálkor hazavittem neki az értesítőt s mutattam a tábláját:
- No, nézd, ez a tengerszín, tetszene neked takarónak?
- Ez tengerszín? De hiszen ez bőrszín.
- No igen. Homerosnál az a tengernek a jelzője, hogy »borszínű«.
- Aha! - nevetett Dia, azért voltak hát részegesek mindazok a görög tengerészek, akik a Krímben megfordultak. Szárazon is mindig tengerszínt akartak látni.
Végre is abban egyeztünk meg, hogy a takaró egyik oldala lilásvörös lesz, a másik meg vöröseslila.
- De hát mikor gondolod, hogy bútorozkodhatunk?
- Azt hiszem, két héten belül tele lesz nevemmel az itthoni sajtó. Holnaptól kezdve mindenesetre figyelemmel kísérjük a lapokat. Két trafikot is tudok a hídfő körül, ahol szabad megnézni az újságokat. Majd megosztozunk rajtuk.
De úgy látszott, hogy az egész mai kor fináncszemmel nézi az ókort. Álompalotánk tornyai egymás után omladoztak be. Egyszer, amint hazaértem az újságböngészésből, észrevettem, hogy a falról eltűnt Hannibál kétes hitelű portréja, amit Dia kivett a Montanari könyvéből és belerakott a nádkeretbe, amelyet sajátkezűleg szerkesztettem védőszentünknek. Bántott a dolog, de nem mertem szólni. Be kellett látnom, hogy Hannibál förtelmesen viseli magát.

Következő rész: július 27.