A kutya se járt erre, pláne kocsival. Rozsnakpuszta viszont kész átjáróház volt. Mint egy nagy parkoló Természetanya hatalmas hipermarketjében, ahonnan mindenki gombákkal megrakott kosarakkal tér vissza. Szerintem fél Sirok kint volt gombászni, de lehet, hogy Egerbakta is. Hogy vágytam már egy jó kis erdei gombavacsorára! Teljesen lelki beteg voltam, hogy azt a sok gyönge őzlábgombát mind ott kellett hagynom a Bükkben, mert nem volt hol megsütni.

Kéktúra - 36.

Előzők: Kéktúra

 

35. Bélapátfalva

Mégis inkább boldog voltam, mint elkeseredett, hogy jártam itt végre, ahogy most azzal is tisztában vagyok, hogy a helyzet nem túl rózsás. De minél több mindent látok az országból, annál optimistább vagyok, amikor gondolkodok róla.
Végül itt sem maradtunk sokáig, mert már lassan alkonyodott, ráadásul Rékával is találkánk van lenn a városban. Így történt, hogy egy nap alatt ügettünk át a Bükk-fennsíkon, de lefelé sokkal jobban kínlódtunk az úttal, mint fölfelé. Mi se voltunk már valami jó formában, Enci pedig le-lemaradozott, úgyhogy meg kellett várni. Mostanra átléptük a harminc kilométeres álomhatárt, ami felett inkább teljesítménytúráról kell beszélnünk, és nem egy kellemes nyári sétáról. Jött utánunk, mert muszáj volt, de láthatóan telivolt mindene az egésszel. Aztán egy elég aljas, de igen hatásos taktikát eszeltem ki, hogy minél előbb a szállásra érjünk: sose a kereszteződésekben álltunk meg, ahol padok is voltak, hanem a mező túlsó felén, hogy még pont lásson, és el kelljen jönnie odáig. Ha szól, hogy fáradt, akkor fogunk csak megállni. Ha ilyenkor egy padnál várod be a többieket, akkor automatikusan le fognak ülni, és megint tíz percet kell imádkozni, hogy induljunk, mert nem itt kéne éjszakázni. Ha viszont meglát a mező túlsó felén, akkor összeszorítja a fogát, és elkepeszt odáig. Tudom, hogy ez elég kegyetlen volt, de esteledett. Csak érjünk a mai helyünkre, aztán mindenki kap ágyat, forró zuhanyt, de az erdőben ne feküdjünk sokat ilyenkor, mert ez nem a legideálisabb program. Enci becsületére váljék, hogy három pihenőre emlékszem, ami nem sok. Az egyik az Őrkő-háznál volt, ahol egyébként is megálltunk volna, aztán egyszer eldobtuk magunkat az út közepén is, a katonasírok előtt, ahol egy erdei csomópont is volt, sok ösvénnyel, szépen kitáblázva. Ez lehetett a holtpont, bár az idegeim csak később mondták fel a szolgálatot. A síroktól már hamar elértük a műutat, amivel az volt a baj, hogy mindenki arra szeret kutyát sétáltatni, Enci meg mindegyikükkel lepacsizott. Innen tudom, hogy Csiga borzasztó nagyot tud kiabálni, mert amikor már nem láttuk, merre van Enci, akkorát szólt neki, hogy majd' szívrohamot kaptam mellette. Nekem meg le akart válni a talpam a lábfejemről, úgyhogy eddig tartott a mai türelmem, így aztán mire elértük a Gyári-tavat, addigra az egész társaság kellőképpen magán kívül volt.
Gyönyörű hely, tiszta, színes naplementével, úgyhogy megint lázas fotózásba kezdtünk, már amennyire a maradék erőnkből tellett.

Hamarosan megjött Enci is, és leült a tó túlsó végén. Kiderült, hogy Réka is megjön mindjárt, de a találkozó előtt még muszáj volt ülni egy kicsit, nehogy leessen a lábunk, vagy kitörjön valami botrány. Borzasztó hosszú nap volt ez, és még legalább három és fél kilométer volt hátra. Erre is itt jöttem rá a tóparton. Bélapátfalva már rendben van, megjöttünk ide, csakhogy a Telekessy Vendégházban alszunk ma, ami kint van a város túlsó szélén. Ez a következő pecsételő hely Bélapátfalva után.

36. Telekessy Vendégház

Amíg beértünk a városba, nem is nagyon szólt senki. Ott aztán szépen elkerültük egymást Rékával. Ő még nagyon friss volt, elindult az apátságba szétnézni, úgyhogy végül is mi vártuk be őt a buszmegállónál, innen már négyesben mentünk a vendégházhoz, Piros jelzésen, a műúton. Ott még azért külön mutatvány volt bejutni, mert végigzörgettük a jó hosszú ház szinte minden ablakát, mire észrevettek, utána viszont kaptunk egy jó kis szobát a fürdőköpenyes nőtől, aki ajtót nyitott, és végre nyugton kipusztulhattunk. Kemény nap volt a mai, de most visszanyertük a Makkoshotykánál elvesztett időt, és ezután visszatért minden az eredeti kerékvágásba.
Hajnalban még fölkerekedtünk Csigával meg Rékával, hogy indulás előtt megnézzük az este kihagyott apátságot, ami biztos mindig szép, de az átmeneti napszakok különösen jót tesznek a látványnak. Egyébként is jól esett egy kis séta, bemelegítésnek a holmi nélkül, aztán visszaérve Enci elköszönt és elindult vissza Bélapátfalvára, mi meg tovább mentünk Szarvaskő irányába. Olyan hihetetlennek látszik, hogy tegnap még a Tar-kőről néztünk át Kékestetőre, holnap pedig már ott leszünk! Szarvaskőnél elhagyjuk a Bükki Nemzeti Parkot, és meg sem állunk a Siroki várig! Az nekem már a Mátra.

37. Szarvaskő

Fölmálházva aztán hamar kínlódássá vált a kellemes reggel, sokkal jobban szenvedtem, mint előző nap. Pedig a mai emelkedő Szarvaskőig meg sem közelítette a Bánkúthoz vezetőt. (Egész pontosan a harmada volt.) Ezen kívül Enci miatt sem éreztem magam valami jól. Nem mondta ugyan, hogy elege van, de látszott rajta, hogy a tegnap sok volt neki, ma pedig haza is ment. Nyűgös, nehéz reggel volt ez, a kápolnáig nem is emlékszem sok minden másra. Ez a Gilitka-kápolna aztán elég hatásos figyelemelterelő. Váratlan meglepetés, ha nem tudsz róla, hogy ott van. Ami a Térképrajzoló Ember rövid feljegyzését és az illusztrációként közölt fotót illeti, örvendetes fejlemény, hogy a kápolnát 2007-re felújították, és most ott világított a hófehér épület a délelőtti napsütésben, mellette egy táblán a története. Ezen kívül a közvetlen környezete is nagyon szépen rendezett, és a jelek szerint folyamatosan gondozzák. Ezután végre lefelé mentünk, ami most a hangulaton is lendített valamennyit, nemcsak a tempón. Ideje volt már, mert Sirok sincsen valami közel.
Hosszú séta következik egy hegygerincen, aztán bámulatos kilátás nyílik a várrom fölött Szarvaskőre, furcsa, hogy a térkép nem említi. Azt viszont nem tudom, hogy a romhoz miért nem mentünk le, holott nagyjából húsz méter kitérő lett volna. Igaz, az ösvényről nem látszott belőle semmi. A falu pedig onnan föntről mintha valami nagyon mély kanyon lenne mindenféle szakadékokkal meg vasutas viadukttal a zöld erdők között. Noha három hegy veszi körül, melyek közül a legmagasabb is csak 444 m magas.
Lent aztán kikkel találkoztunk a pecsételős kocsmában? Hát persze hogy a grafikus kollégistáinkkal! Ma utoljára, de a bevett rítus szerint: ők a déli sörüknek feküdtek neki, mi pedig addigra éppen végeztünk, úgyhogy indultunk tovább.

38. Rozsnakpuszta eh.

Az út Rozsnak felé? Elsősorban rosszul jelzett. Egyszer tippeltünk is kellett egy kereszteződésben, és csak a szerencsén múlott, hogy a Kéken mentünk tovább, de ez olyan háromszáz méter után derült csak ki. Máshol nem is emlékszem ehhez hasonló esetre. Előfordul, hogy nem jó minőségű az út, néha egyenesen járhatatlan, de általában a mi hibánk volt, ha elvétettük a jelzést. Itt egyszerűen nem volt, pedig alaposan körülnéztünk. Más kirívó eset nem történt. Még egy nagyon hosszú műútra emlékszem, de ez hamar leágazik a forgalmasról, és egy alig használt erdei egy sávossá szűkül.

A kutya se járt erre, pláne kocsival.
Rozsnakpuszta viszont kész átjáróház volt. Mint egy nagy parkoló Természetanya hatalmas hipermarketjében, ahonnan mindenki gombákkal megrakott kosarakkal tér vissza. Szerintem fél Sirok kint volt gombászni, de lehet, hogy Egerbakta is. Hogy vágytam már egy jó kis erdei gombavacsorára! Teljesen lelki beteg voltam, hogy azt a sok gyönge őzlábgombát mind ott kellett hagynom a Bükkben, mert nem volt hol megsütni... Ma viszont nagy cselt csináltunk: elég közel voltunk már a házunkhoz, a szülők pedig pont ott nyaraltak aznap, úgyhogy ma az egész a banda az én vendégem. Sirokról kimentenek minket, aztán a mátrai házikóban alszunk, reggel pedig onnan folytatjuk az utat a Kékes felé. Így még gombászni is lehet, mert este előétel lesz belőle. Errefelé már a vargánya és a tinóru dívik, de arra is ismerek jó receptet.
Ekkor hallottuk meg az autót a szomszéd bokorban. Olyan sokáig és intenzíven erőlködött, hogy végül el is mentünk Csigával megnézni. Akkorra már jó harminc centi mélyre beásta magát a sárba. Megkérdeztünk, segítsünk-e. Két ember volt ott, az egyik tolta, a másik meg szerencsétlenkedett a gázzal, úgyhogy persze segítettünk. Sikerült is térdig belegányolnom a pocsolyába, amikor végre kiugrott a kocsi a dagonyából. Vakargattam magamról a sarat, hogy Sirokig vissza tudjam venni a cipőm.

Előzők: Kéktúra