Én csak nevettem őket és előszedtem Ciceró beszédeit. Felháborodás kell nektek? Gyertek csak Catilináriák! Mutassak nektek egy semmirekellőt, aki a »fórumon csatangol kacér módon fésült és szagos kenőcstől fényes hajjal?« Gyere csak pro Roscio! Akartok látni egy horgas ujjú jómadarat, aki miatt »jobb a vadállatok közé költözni, mint Rómában élni?« Ide csak anti Verrem!

Kép: Hannibál átkel az Alpokon, ismeretlen festő műve

 

 

 

 

MÓRA FERENC

Móra Ferenc fröccsöt iszik egy kertvendéglőben

Forrás: www.konzervatorium.blog.hu

 

HANNIBÁL FÖLTÁMASZTÁSA

 

 Harmadik rész

 

6

 Pár nap múlva arra ébredek fel reggel, hogy besuhog valami az ablakon. (Július vége felé járt, nyitott ablaknál aludtunk.) Kiugrom az ágyból, fölveszem: újság.

 Máig se tudom, ki dobta be, de az bizonyos, nem Hannibál szelleme volt. A karthágóiak ke­gyet­len emberek voltak, de a megkékceruzázott cikkek nem tartoztak a kinzóeszközeik közé.

 »Óriási botrány a parlamentben egy értesítő miatt. Propagandaértekezés a sémi világ­uralomról. Orosz bérenc a katedrán«.

 Ez csak a cím volt, többet nem is olvastam, összegyűrtem a lapot, és odakaptam a meglevő karommal a meg nem levőhöz, mert rettenetes fájdalmat éreztem benne, a vállamtól az ujjam hegyéig. Aztán a fájás átugrott a fejembe, onnan beleütött a szívembe. Az orrom cimpájába mintha tűt szúrtak volna és vízesés zuhogott a fülemben, abba néha beleszisszentek a srapnelek, aztán a vízesés egyre messzebbről hallatszott, elaludtam.

 Arra ébredtem fel, hogy vizes a vánkosom és Dia törölgeti a szememet. Már felöltözve ült az ágy szélén, ölében a kisimogatott újság.

 – Kicsoda ez a képviselő, aki interpellált a cikked miatt? – mutatott rá egy névre. Odanéztem és elnevettem magam.

 – Hát a Morognám volt? Ismerem az abroszt, szöszből fonták!

 Az interpelláló képviselő osztálytársam volt, akit azért hívtunk »Morognám«-nak, mert még nyolcadikos korában is így mondta a monogramot. A történelemmel különben már akkor is nagyon egyéni szempontok szerint bánt.

 – No, Misa – fogta meg egyszer óra közben a történelemtanár a folyosón –, sorold föl hamar a római császárokat! No, ne ijedj meg, nem élek én szamárhússal! Mondjuk szépen: Augustus... – Szeptember, Október, November... – folytatta Misa habozás nélkül, de tovább már nem volt benne biztos, hogy ki következik.

 És ez rakta most énalám a máglyát? Ez szögez engem az Országház kapujára bőregérnek? Ez a nagyfülű oroszlán akar engem elnyelni? No, megállj, majd keresztbe fekszem én a torkodon! Eh, őrület, nem lehet ezt komolyan venni! Olyan ez, mint hogyha egy pap-macskahernyó azt mondaná Hannibálnak, hogy »hamm, mindjárt bekaplak a kétszáz elefántusoddal együtt.«

 Egészen földerülten búcsúztam el Diától.

 – Hoci csak az újságot szívem! Hadd viszem el azt is a direktornak. Nagyon szívből tud nevetni, mikor mer.

 Az iskola kapujában Menyus tartott világnézeti előadást az utcai cipőpucolónak. (Azért gondolom, hogy világnézeti előadás volt, mert hallottam az »akasztófa« szót.) Ahogy engem meglátott, rám vigyorodott.

 – Szolgája tanár úr. Már vártuk.

 Azzal előrevetette a féllábát, nyilvánvalóan azzal a szívbeli kívánsággal, hogy milyen jó lenne, ha én abban orra buknék.

 A folyosón a magyar irodalomszakossal találkoztam. Mióta az anyagyilkosság vádja alól tisztáztam magam, azóta nem álltunk egymással köszönési viszonyban. Most azonban elkapta a kezemet és rázta, mint a szivattyúkutat.

 – Gratulálok kollégám. Olvastam az értekezését. Mondhatom, remek. Különösen ahol rámutat a karthágói kultúra fölényére. Élveztem, kérem. És az irálya is pompás, még a feleségemnek is megdicsértem. Különben hogy tetszik érezni magát? Azt hittem haza tetszett utazni a kedves nejével Oroszországba...

 Nem vagyok haragtartó ember, s aki bajba jut, különben is minden jó szóért hálás. Visszaszorítottam a kezét, s odaadtam neki az újságot.

 – Hát ezt tetszett-e már olvasni?

 Hamar átfutotta, s fejcsóválva adta vissza.

 – Gyalázat, kérem, mondhatom szégyen, gyalázat! Hja, most ilyen a világ. Az ember jól teszi, ha még a kocsonyát is megfújja. No, ajánlom magam, jó nyaralást kívánok.

 – A direktor itt van?

 – Fogalmam sincs róla. Csak a kutyafejű botomért jöttem be, bent felejtettem a múltkor, tetszik tudni, mindenemet elhagyom.

 Az ám, vettem észre, mert amit a direktor asztalán legelőször megláttam, az a kolléga szalmakalapja volt. A direktor lenyaklott fejjel ült a dívány sarkában, és sötéten nézte a cipője orrát. Marius lehetett ilyen Karthágó romjain. Bizonyosan az is ilyen dühösen ugrott volna fel, ha Sulla megjelent volna előtte. Csakhogy Marius nyugalmazott generális volt, a direktor pedig kedves, lágy, naspolyaember.

 – Ön az? (Magunk között eddig mindig tegezett.) Hallatlan bátorság kellett hozzá, hogy még ide mert jönni! Hogy mert ön a bizalmammal visszaélni?

 – De bocsánatot kérek – feleltem támolyogva. – Hát olvasta direktor úr az értekezésemet?

 – Nem; nem is akarom olvasni. Elég volt az újságot elolvasnom. Éppen az előbb járt itt vele az egyik kolléga. Tudja, hogy tönkretett engem, tudja, hogy fegyelmit indíthatnak ellenem?

 Láttam, hogy nekem itt semmi keresnivalóm nincs. Otthagytam Mariust, cipője orra és a fekete szalmakalap társaságában, de őszintén szólva, egy cseppet sem sajnáltam. Nagyon fájt, hogy nem olvasta a dolgozatomat.

 Szügyembe vágott fejjel kódorogtam az utcákon. Nem mehetek haza Diához elégtétel nélkül. De hát hol kapom ezt meg? Utamba esett az a könyvkereskedés, ahol a gyerekekkel a rajz­eszközöket szoktam vétetni, s ahol engem mindig szívesen fogadtak, tekintettel arra, hogy nekem nem volt rajzeszközökkel felszerelendő fiam. Kértem egy cím- és lakjegyzéket, s míg a személyzet összesúgott a hátam mögött, kikerestem a Morognám barátom lakását. Én ma »megverek valakit, vagy engem valaki«, de az igazamat nem hagyom.

 Csak attól féltem, hogy nem fogad, ha a névjegyemet meglátja – de hát ezen a napon nekem mindenkiben csalódnom kellett. Kitárt karral jött elébem, s mindjárt betömte a számat egy trabuco especial-lal. (Persze morognamos tárcából.)

 – Nahát, ez igazán kedves tőled, hogy végre felkerestél, pajtás. Csak nem a miatt a bolond interpelláció miatt jöttél? Ugyan, hagyd fenébe, szóra se érdemes, ingyen reklámot csináltam neked, he-he-he! Őszintén szólva, én nem is olvastam azt az... izét... milyen csata is? No, mindegy, én készen kaptam az egész interpellációt és szó sincs róla, nekem nagyon jól jött, nézd, már üdvözlő sorokat is kaptam a kerületből. Bungyósi kalapos... nagyszerű mi...? Hiszen emlékszel rá, tudod, az a nagy marha ember! Szép lánya van, barátom! Hű de kutya szép lány és nagyvérű! No, aki azt elveszi... De mit is akarok mondani? Ja, igen, eszem ágában se volt neked kellemetlenséget szerezni, de tudod, barátom, ez a politika. Ugye, hiszen együtt tanultuk: Július Caesar politikából a saját fiát is leszúrta? Mi? De hát minden csuda három napig tart, öregem, aztán a varjú se károg rólad többet. Hát egy kicsit megijedtél, mi? Ha akarod, szólok a miniszternek, hogy ne szamárkodjanak, de légy nyugodt, kánikula van most, a kutya se törődik ezekkel a dolgokkal... Szoktál-e a Dunára járni? Te, öreg, gyere föl egyszer a parlamentbe, onnan lelátni a fürdőbe, a kellős közepébe... vagy te most is olyan szégyenlős vagy még? Nana, kópé: szentéletű vasfazék, csak a füle kormos! Te, ma püspökkel vacso­rázom együtt, azzal a hónod alá nyúlhatok, ha kell! És én is boldog leszek, ha rendelkezésedre állhatok, akármelyik vállalatomnál abban a percben elhelyezlek, amikor kívánod. Kiviteli üzlet, sajtgyár, sertéshizlaló, temetkezési vállalat, ciroktenyésztő, hősök albuma, van itt minden, amit akarsz. Becsületszavamra! Parancsolj még egy szivart az útra, ha ízlik ez a vacak. Sajnálom, hogy most nem tudok jobbal szolgálni, de az este elszívták a vendégeim a havannáimat, fene beléjük. No, pá!

 Eszembe se jutott az utcán, hogy kiköpjem a számból a pántlikás szivart. Hiszen jó fiú az, aki adta, ha bolond is. Aztán, ha nekem ártani nem akart, mért ne használt volna magának? Jól mondta, hogy ez a politika. Legalább is mostanában. Az utolsó becsületes politikus uticai Cato volt, mert az a maga nyakát vágta el. Igaz, hogy az is leginkább azért, mert más nem esett a keze ügyébe.

 Otthon Dia kisírt szemmel szaladt elébem. Becsapta szegényt valami pokolravaló tojásoskofa, hat közül négy tojásban csirkét talált.

 – No – mondom –, azért nem kell sírni, anyókám! Majd levonjuk a béredből elsején!

 – Nem is azért sírtam én, hanem azért, mert megijedtem a kis csirkéktől. Nem láttam én még olyant sose.

 – De, hát még a csirkék hogy megijedhettek tőled! Ők se láttak ám még ilyet sose! – ültem föl a konyhaasztalra.

 Hogy a jókedvemet látta, az ő szemében is kisütött az öröm.

 – Jó hír? Jó hír?

 – Bizony. Olyan nagy úrral barátkoztam, hogy énvelem ma nem lehet gyalog beszélni.

 Az ölembe ugrott és addig lovagoltattam, hogy a spenótba is beletenyereltem. (Külön öröm, mert azzal is kevesebbet kell belőle elfogyasztani.)

 – Nincs semmi baj, félreértés volt az egész, az interpelláció inkább hasznomra vált, mert felébresztette irántam a figyelmet és most lesz már belőlem igazán híres ember.

 Nem is gondoltam, milyen jó próféta voltam.

 Negyednapra Diát lefektettem ebéd után, el is altattam, kihajtottam a szobából a legyeket is, az ablakot is besötétítettem a kabátommal. Én magam meg csak úgy ingujjban kiültem a konyha­küszöbre Horatius epodoszait olvasni. De olyan meleg volt, mintha olvasztott ólom csurogna az égből, bele-belebóbiskoltam a könyvbe, ötször is neki veselkedtem, de mindig megakadtam ennél a sornál:

 Flebit et insignis tota cantabitur urbe...

 »Sírva fakad, s az egész város nyelvére kerül majd!«

 A szavakat össze tudtam rakni, de azt nem bírtam kisütni, ki az a nyavalyás, akiről az egész városban kántálnak.

 Nagyot csapódik az utcaajtó, fölkapom a fejem, Rózsi kopog végig sebesen a téglaudvaron, de sárga a képe, mint a citrom-alma.

 – Tekintetes úr... – kotyogott belőle a szó el-elakadva – már tessék megbocsátani, hogy ilyen kacarkán szaladtam ki... jaj istenem, még a kötőm is előttem maradt... tessék már megnézni... most raggatja tele a gazdám a várost, ezzel a statáriummal, vagy mivel... azt mondja, a tekintetes úr is benne van, dehát nem látom én ebben a nevit... mondtam neki, hogy nem Júdásnak hívják a tekintetes urat... de csak azon erősködött, hogy az az úr, mert az újságban is benne volt.

 Epeszínű plakátot kapott ki a blúzából, mely megparancsolta minden igaz hazafinak, hogy másnap délután négy órakor legyen ott az iskolánk tornatermében és felháborodása láng­osto­rával verje ki a Júdást a tudományok csarnokából. Hazafias üdvözlettel – – – – az én Morognám barátom legfölül, alatta a minorum gentium. Csupa kán és mirza, akiknek szemmelláthatólag az ókor története a legkedvesebb stúdiumuk üres óráikban.

 – Hát biz ez én vagyok, lelkem – hajtogattam össze a plakátot és tettem be olvasójegynek az epodoszokba. (Tudom már, ki az a nyavalyás, aki az egész város nyelvére kerül.)

 Hanem, aki sírva fakadt, az mégse én voltam. Rózsinak tört el a mécsese. Úgy látszik, asszonyi körökben nem föltétlenül diffamáló az emberre, ha Júdás. Úgy magához ölelt a jó lélek ijedtében, hogy becsületes apostolnak se érdemeltem volna többet.

 – Jaj, dehogy hagyom levágni azt a szép fekete fejét! (Akkoriban látta a moziban – Dantont. Azt hitte, engem is ilyen ceremóniával fejetlenítenek meg.) A mi spájzunkban bújjon el a tekintetes úr, ott meg nem találják a tarhonyás-zsákok között.

 A jajgatásra Dia is kijött és értesülvén a helyzetről, kijelentette, hogy a házból ki nem ereszt. Együtt élünk, együtt halunk, akár a kubikulumban, akár a szárított pipacsok és pipitérek közt a drogista padlásán.

 Én csak nevettem őket és előszedtem Ciceró beszédeit. Felháborodás kell nektek? Gyertek csak Catilináriák! Mutassak nektek egy semmirekellőt, aki a »fórumon csatangol kacér módon fésült és szagos kenőcstől fényes hajjal?« Gyere csak pro Roscio! Akartok látni egy horgas ujjú jómadarat, aki miatt »jobb a vadállatok közé költözni, mint Rómában élni?« Ide csak anti Verrem!

 Éjfélig fordítottam, kivonatoltam, jegyeztem, akkor is csak azért hagytam abba, mert kifogyott a lámpából a petróleum. Akkor kimentem az udvarra és a holdfényen elrendeztem a gondola­taimat a retorika szabályai szerint. Arányosan elosztottam az étoszt és a pátoszt, szétbontottam altételekre a főtételeket, összecsirizeltem dedukciót és szerkesztettem olyan szillogizmusokat, hogy Aristoteles eltátotta volna rájuk a száját. Mióta kánok és mirzák vannak a világon, még ennyit nem fáradt értük a klasszika-filológia.

 Mikor mindennel készen voltam, felálltam a kútkáva tetejére és a csillagokra szegezett fejjel elmondtam első nyilvános beszédemet. A csillagok nem mondtak rá semmit, mert ők, mióta katalógusba vannak foglalva, nem ártják magukat a halandók dolgaiba. Ellenben, noha a próbát félhangon tartottam, fölébresztettem vele a Tera-mama nőstény gerlicéjét és az azt mondta rá, »hihihi! hihihi!«

 Egészen átáztatott a harmat, mire odabújtam Dia mellé, akinek fehér alakja fel-felvillant előttem az ablaknál, míg Demosthenes művészetében gyakoroltam magamat. Most már meg mertem neki mondani, hogy mit csináltam. Fölkészültem Sámsonnak a filiszteusok közé.

 – Mit? Te oda akarsz menni közéjük? – pattant föl az ágyban és ahogy fölém hajolt, láttam elfehéredni az arcát a hajnal lángolásában. Keze, mint jégbemártott bársony csúszott végig a homlokomon. Attól félt az ártatlan, hogy az eszemre ment az izgalom.

 – De oda is megyek szívem. Hát hogy lángostorozzanak meg szegények, ha ott nem vagyok?

 Míg bolondnak gondolt, anyáskodott velem, mikor látta, hogy eszemen vagyok, bolondnak nevezett. Azt hiszem, ilyesmi más házastársak közt is megesett már. S talán abban sincs semmi meglepő, hogy utoljára mégis »kis hősömnek« mondott, ami nekem sokkal jobban esett, mint mikor a vezércikkek neveztek annak néhány milliomod magammal. Olyankor mindig a fogamat csikorgattam és legjobban szerettem volna addig menni, míg meg nem találom a kiváló publicistát és hősi halált nem halatok vele a tulajdon tintatartójában. Most ellenben nagyon büszke voltam rá, hogy hős vagyok, és álmomban olyan fidélisen diskuráltam Hannibállal, mint ahogy hősök szoktak egymás közt.

 – Én, ha neked volnék, lovon mennék holnap az akasztásodra – tette vállamra a kezét. – Fogadj szót egy tapasztalt hadvezérnek.

 – De hát miért? – néztem a mellén a sok hadikitüntetést.

 – Azért, mert lovon könnyebb lesz elszaladnod.

 Elcsodálkozva néztem rá, és csak most vettem észre, hogy nem is Hannibállal beszélek, hanem Tacitussal. Igen szigorúan bökdöste a stílusával a bordáimat.

 Persze, Dia vékony ujja kopogtatta a szívemet.

 – Kelj föl már, te hét alvó! (Ezek nevezetes szentjei a keleti egyháznak. Magam is igen tisztelem őket.) Tizenegy óra. A reggelit eszed meg ebédre, vagy az ebédet reggelire?

 – Egyiket se – ugrottam ki az ágyból –, csomagold be drágám, dolgom van az egyetemi könyvtárban, majd ott eszem meg.

 Nem ok nélkül álmodtam én Tacitussal. Van neki egy értekezése a szónoklatról. Azt még át kell futnom, mert úgy rémlik, abban is találhatók igen hasznos utasítások. Hadd lássák a kánok, hogy micsoda ember az, akinek ők el akarják koppantani a gyertyáját!

 Már a kalap is a kezemben volt, amikor eszembe jutott a sok hadifityegő a Hannibál mellén.

 Bizonyosan nem ok nélkül mutogatta azokat ő se énnekem. Hátha én is előszedném őket? Mert nekem is volt belőlük négy darab, persze csak az aprajából. (Mert én csak a fronton szolgál­tam.) Kettőt Rácországban szereztem, kettőt a polyák földön.

 – Hozd ki csak őket fiam! – fordultam vissza a küszöbről. – Ott vannak a kanalaskosárban. (A kés, villán kívül ezek voltak minden fémértékeink, hát együtt tartottuk őket, mint a többi grófok.)

 – Mit akarsz velük? – csudálkozott az asszony.

 – »Vagy ezzel, vagy ezen!« – idéztem a spártai anyát, ahogy a zsebembe süllyesztettem őket, a rajz-papír mellé, amibe az ebédem takaródzott.

 – Siess vissza emberkém! – csókolt meg Dia. – Olyan nem jól érzem magam, a hideg is borzongat, émelyeg a gyomrom...

 – Nem lesz semmi baj se – nyugtattam meg az utolsó csókkal. – Majd meglátod, fehér lobogóval jövök haza, mint Theseus Krétából. Leharapom a fejét az összes minotaurusoknak.

 

 

 

Kiss Manyi és Szabó Béla Fábry Zoltán Hannibál tanár úr című filmjében

 

 7

 A pesti hídfőig kétszer is elmondtam magamban a beszédemet, s egyre biztosabbra vettem, hogy miszlikbe vágom vele az egész tao-tájt vagy kurul-tájt, vagy a macska tudja jobban, minek tisztelik a kánok ivadékai a parlamentjüket. Ha aztán Góg és Magóg hadaival elbántam, illetékes helyről könnyen megszerezhetem az elégtételt.

 De nini, hátha mielőtt a Krethi és Plethi elé állnék, megtudnám, hogy mit gondolnak rólam az illetékes helyen? Elszántam magam, hogy fölmegyek a minisztériumba, szót értek a pártusok előtt az európai emberekkel.

 Sose láttam ugyan, akihez készültem, de hallomásból úgy tudtam, hogy ő a legeurópaibb szittya és ő az a szalonna-fölső, aki mindenről jó. A klasszikussal szólva: »Nyelvbúvár, szónok, ír, fest, tud jósolni, kenni, jól kötelentáncol, törvényt hoz, népet igazgat.« Olyan sokoldalú ember hírében áll, hogy egy vicclap egyszer tetrakontraoktaédernek rajzolta meg. (Tudniillik, a kartonpapírból készült mértani testek között ez az, amelyiken legtöbb oldal takarja be az ürességet. Sok papír kell hozzá, és annak a ragasztásához sok kovász. Én, mint rajztanár, hatályon kívül is helyeztem, és csak olyan növendékkel készíttettem el, akinek lisztkereskedő van az atyafiságában.)

 Nohát, ez a tetrakontraoktaéder lesz az én emberem!

 Kérdem a portást a minisztérium kapujában, fönt van-e már az illetékes mértani idom? A kérdésre kérdéssel felel: Hogy hányadik fizetési osztályban van az az illető uraság?

 – Tán ügyosztályt akart mondani, öregem?

 Nem akart ő, erősítette a janitor, hanem fizetési osztályt. Merthogy ő nem kapus. Irodaszolga a népjólétiben, aktát hozott és a kapus megkérte, hogy vigyázzon a házra, míg ő megautóztatja egy kicsit az unokáit. Személy szerint tehát itt senkit nem ismer, de annyit tud, hogy mindenki a fizetési osztálya szerint jár fel a hivatalba. Ki mentül magasabb, annál később. Ez a törvény Dunán innen, Dunán túl.

 Kisütöttük, hogy az én emberem fizetési osztályának körülbelül az egy óra felel meg, tehát szerencsét próbálhatok. Szerencsém is volt. Ott találtam, csak egy kicsit várakozni kellett, mert vendége volt. A lictor, aki az ajtóban állt, azt mondta, hogy valami angol újságíró van bent nála villásreggelin.

 – Jön ide kérem, mindenféle nemzet, angol, francia, olasz, holland, az isten se győzi őket.

 Nem mondta, hogy mivel, én meg nem kérdeztem. Annyit én is tudok az illendőségről, hogy a nagy urak szolgáinak a leereszkedésével nem szabad visszaélni.

 Ahogy a mr. Nemtomki kijött, megláttam a nagyúr mosolygó arcát. Amikor engem állított elő a lictor, akkor már nem mosolygott. Hűvösen fogadott, de nem udvariatlanul, nem ültetett le, de legalább ő is felállt.

 – Mivel szolgálhatok?

 Mikor elmondtam neki, micsoda krédóba kevertek engem Pilátusnak, felcsillant a szeme.

 – A, ön az? Az ön témája engem is érdekel. Nem olvastam, de hallottam róla. Én is többször foglalkoztam a Krisztus előtti második század véres üstökösével, aki kétségtelenül pregnáns kifejezője volt a nacionalizmus eszméjének. Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet. De intelligens embernek azt mutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra...

 – De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni – tettem egy sápadt ellenvetést.

 – Téved tanár úr! – lépett közelebb hozzám. – Mindenbe bele lehet és egy kis csalafintasággal bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipió. Ugyebár erre bátran mond­hatja az ember, hogy egy kicsit csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyű olyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csípi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.

 Az előbb sápadt voltam, most már kezdett a vér a fejembe tódulni.

 – De engedelmet kérek...

 – Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál – ...Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak, az ókor dege­nerált franciái úgy fogják fel a háborút, mint egy bálat. Rendkívül jellemző a mentalitásukra, hogy a főistenüket is Bálnak hívják. Ugye mennyi magyar kölcsönszó, már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre. A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiájának. Ért ön engem?

 Nagyon barátságosan kapaszkodott a vállamba. Egy lelkesedés volt az egész ember, a fülehegyéig. Csakhogy énbelém akkor már belém bújt a Bál ördöge. Elnevettem magamat.

 – Hogyne érteném. Hallottam én már ilyesmiről gólya koromban. Tarquinius, azaz Tar-quin, vagyis Tárkony, ami Tarkán, vagyis kopasz főnök.

 – Aha, ön a Jules Martha könyvére gondol, az etruszkokról! Ismerem, érdekes könyv.

 – Nem arra gondolok én, instálom, hanem a Kakas Márton nagy naptárára, ami minálunk megvolt a padláson. Kakas Márton már a Bach-korszakban önérzetre nevelte a nemzetet azzal, hogy Nabukodonozor is magyar volt, meg Salmanassár is. Az egyik Nagy bunkóval hadonászó úr – a másik meg Nagy szalmaszár. Halhatatlan magyar típus mind a kettő.

 – Maga pedig mételyes vörös! – harsant rám a »kedves barátom«, pedig ő volt olyan vörös, mintha csalánba esett volna a képével.

 Hátat fordított, dühösen legyezgetve magát a zsebkendőjével, én pedig úgy bevágtam az ajtót magam után, hogy bizonyosan lekéredzkedett a szemöldökfa fölül a vakolat. Ebből megláthatta a nagy Szalmaszár, hogy mégse vagyok én teljes híjával a magyar karakternek.

 Hanem aztán lent az utcán megcsendesedtem. Hová a poklok fenekére menjek én mármost? A könyvtárban már nekem semmi keresnivalóm sincs, mert az bizonyos, hogy a tudomány meg én nem eszünk többet egy tálból. Hiszen az ajtót nemcsak a nagy bunkóval hadonászó úrra csaptam rá, hanem a kenyeremre is. Tudta azt már Seneca is, hogy »fulmen est, ubi cum potestate habitat iracundia.« »Ahol a harag a hatalom nadrágjában jár, ott mindig kéznél van a ménkü.« Tisztában voltam vele, hogy engem már meg is ütött, most már csak az a kérdés, hogy énmiattam nem csapják-e ki Hannibált is az ország összes középiskoláiból.

 Jó darabig csavarogtam az utcákon, körülbelül abban a lelkiállapotban, amelyikben a bukott vezér lehetett a zámai csata után. De azt hiszem, azért Hannibál is csak megebédelt, amikor megéhezett. Leültem a Deák-szobor talpára és kihúztam a zsebemből a menázsit. Rosszat sejtettem, ahogy bontogattam a rajzpapírt és semmi áruló zsírfoltot nem láttam rajta. Micsoda puritán étel lehet az, amely ennyire kerül minden feltűnést? Bizony, ez nagyon kis probléma, de az ember ilyenekkel bugyborékol vissza az életbe, mikor a nagy problémák a víz alá buktatják.

 Hát, lekváros kenyér volt a papírban, két karajka, szépen összeborulva a ragadós oldalával. Én igazán nem vagyok az az ember, aki metafizikát csinál a lekváros kenyérből is, de most akaratlanul a végokok tudományára terelődtek gondolataim. Ha Schopenhauer meg nem előzött volna, hajlandó lettem volna értekezést írni az élet semmiségéről és gyötrelméről, amit az én szememben már ifjúságom hajnalán is a lekváros kenyér szimbolizált. Már akkor is áhítatos tisztelője voltam Plafonnak, de azt sejtettem, hogy Sokrates halálának körülményeit tévesen jegyezte fel az utókor számára. Nem bürök lehetett az, amivel az igazság bajnokát megetették, hanem valami híg dzsem. Persze, biztosan még akkor nem tudtam, mert a kutya­nyaki dzsemet lekvárnak hívták, s az szilárd halmazállapotú, masszív, magában is harapható anyag volt, amely levált a kenyérről, ha az ember a falhoz veregette. Most már azonban tisztán láttam magam előtt Sokrates halálát. Az attikai bürök ilyen pesti dzsem lehetett, ilyen savanyú, keserű, émelygős, földi bodzából possajtott bolti pempő, amely lassan keveredett a filozófus vérével, azért tudott még a bevétele után is félórás disszertációt tartani a halhatatlanságról. Szilárd meggyőződésem, hogy a metafizika eredetét a rossz konyhában kell keresni. Azok a gazdag csiszlikek, akik Sokratest halálra ítélték, fenyvesrigót vacsoráztak fuvolaszó mellett, thusosi bort ittak rá és a táncosnők lábáról cseréltek eszmét, nem a lélek halhatatlanságáról.

 Mivel szakítottam a klasszikusokkal, akik romlásomat okozták, nem tartottam kötelessé­gemnek Sokrates példáját követni és visszacsavargattam a lekváros kenyeret védőburkába. Gondoltam ugyan rá, hogy talán az ég madarainak táplálására kellene fordítanom, és kísérletet is tettem rá, hogy feldobom a haza bölcsének érc ölébe, de az első kísérlet nem sikerült, a másodikat meg nem mertem megkockáztatni. A rendőrposzt nagyon gyanakodva nézett rám, s meg is állított, ahogy a motyómmal a hónom alatt elhaladtam előtte.

 – Mit akart az úr azzal a szoborral? A conscia mens recti nyugalmával mutattam neki a lekváros kenyeret.

 – Kedves biztos úr, egy bölcse van a hazának, akit nem is kell félteni, hogy megtagadja a múltját, hát csak nem gondolja, hogy azt is fel akarom robbantani?

 Lecsellengtem a vízpartra, odakuporodtam a legalsó lépcsőre és belebámultam a sárgászöld tükörbe. Pedig nekem se vízbe, se tűzbe nézni nem jó, mert mind a kettőben igézet lakik és én annak nehezen tudok ellenállni. Valami ősi ösztön hajt a lelék felé, akik a vizek fenekén hancúroznak és az láttat velem táncoló lidérceket a tűzben is. Talán az őseim sámánok lehettek sátoros korunkban és addig bűvöltek vízzel és tűzzel, míg a törzs népe vízbe nem hányta vagy tűzbe nem dobálta őket, mikor Ukkó isten rosszkedvű volt és nem adott halat meg menyétkét. Talán most is ők morognak fel rám a Duna fenekéről, hogy »gyere haza gyerek, majd meglátod, hogy ide nem jönnek utánad a kánok meg a mirzák!« Kutyanyakon nem volt ilyen nagy víz, de azért abba is bele lehetett fulladni és a lelék már ott is csalogattak, hogy ugorjak közéjük. Csakhogy a lóúsztatóban piócák is laktak, azoktól pedig féltem, azért nem mentem le a lelékhez, de játszani nagyon szerettem velük. Ha kerek, lapos kavicsot dobtam a vízre, azt négyszer-ötször is visszapattantották, míg a többi gyerekét mindjárt lekapták magukhoz. A pajtásaim mindig irigykedtek rám, hogy én jobban tudok »szőni«, mint ők, de én tudtam, hogy ez csak azért van, mert a lelék énvelem jobban szeretnek játszani.

 Ahogy egyre közelebb csúsztam a vízhez, olyan együgyű gondolatokkal, amelyek talán nem illettek volna a klasszika-filológia doktorához, de természetszerűleg ébredtek fel a munkanél­küliek statisztikájának egyik alanyában, megcsörrentek a zsebemben a hadimonéták.

 – Nini – mosolyodtam el –, ugyan tudnék-e még »szőni«?

 – Platy! Platy! Platy! Platy! – bronz, vas, kisezüst, nagyezüst, egymás után potyogtak a vízbe. De a lelék nem pattantottak belőlük vissza egyet se. Térdemig csapó haragos hullámmal üzenték, hogy nem detaillokban kellek nekik, hanem angróban.

 – No megálljatok – álltam fel –, mindjárt megkaptok, csak előbb hazamegyek az asszonyért, elhozom azt is. Összefogódzunk, jó szorosan, aztán Kustendséig meg se állunk. Ott is csak addig, míg hírt adunk Ovidiusnak, hogy most már megírhatja Jázon és Medea hazatérését Kolchisba. Igen szép költői elbeszélés lesz belőle, pályázhat vele a Nádasdy-díjra.

 Ahogy a lépcső tetejére értem, nagy csődületet találtam a vaskorlátnál. Izgatottan mutogattak az emberek a vízre és összevissza kiabáltak.

 – Hulla, hulla! Koponya az csak! De bizony hulla! Persze, megint ismeretlen holttest! Disznóság! Telefonálni kellene a rendőrségnek!

 Egy nagy sárga fej bukdosott a hullámokon. Néha megállt, mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e még idefönt nézelődni, aztán megint csak nekilódult. A híd felől lecsapott rá egy varjú, de alig vágott hozzá, mindjárt elrepült.

 – Biztosan megint egy összedrótozott zsidónak a hullája! – vetette közbe egy uborkás kofa a divatos faji kérdést.

 – Igaza van! Az az csakugyan! – erősítették a jobb szeműek. Amire a hadrakelt seregek leszereltek, de az izgalom egyre fokozódott.

 A halálfej lebukott a víz alá, éppen mikor az egyik úszóházból valaki utána vetette magát.

 – Csáklyát kellene hozni! – ajánlgatták. A fej megint felmerült, a koponya-halász magához rántotta két karjával, aztán fülig szaladt a szája a nevetéstől.

 – Fogják meg! – röhögött ki a partra és nagyot lóbálva a jobb karján, felhajította a koponyát.

 Az emberek szörnyülködve szétrebbentek és az aszfalton nagyot pukkant egy félig rothadt tök. Az érdeklődésnek egyszerre vége volt, a publikum elégedetlenül távozott, volt aki remény­kedve vissza-visszanézett, de a tök makacsul állta az egy helyet. Igaz, hogy akkor se igen csinált volna mást, ha koponya lett volna, de azért a töktől mégiscsak rossz néven vették az emberek, hogy fejnek tetteti magát.

 Egy ember azonban nemcsak visszanézett, hanem vissza is fordult, a hóna alá kapta a »gondo­latok elhagyott dómját« és elbice-bócázott vele a villamosmegállóig. Csak akkor kaptam észbe, mikor már elnyikorgott vele a kocsi, hogy nini, hiszen ez a Menyus volt, a mi Menyusunk!

 Nézem a hajóállomás óráját: négy óra. Abbiz isten, most fonják nekem a lángostort a torna­csarnokban! De már oda mégiscsak elmegyek, csupa becsületből is. Ha már betanultam a filippikát, nem viszem le a lelek közé. Aztán különben is, meggondoljuk még ezt a vízi utat. Nem tudom én, a lelkemre merjem-e venni, hogy derék honpolgárok az én kobakom miatt bicskát eresztgessenek egymásba.

 A tudományok csarnokán semmi se mutatja kívülről, hogy belül történelmi esemény játszódik le. Ha csak az nem, hogy a kapuban elhagyatva állott a cipőpucoló standja.

 – Ejnye – néztem körül –, hát ez a jó ember itt meri hagyni ilyen gazdátlanul a keféit meg a kenőcseit? No, akkor mégse lehet ez a Budapest olyan bűnös, ha már a cipőpucolók is úgy bíznak az ősi erényben!

 Ahogy ott ácsingózok, lesuttyan az útszéli fáról egy szurtos kis fityfiritty, begurul a kapu alá és besüvölt a tornacsarnok irányába:

 – Hé, Gazsi bácsi, van egy pasas!

 – Van, ángyod térde! – lódítottam odább a cipőfényesítő gyakornokot. (Mert bizonyos, hogy legalább ennyi címe van.) Hát már engem is úrnak nézel, te bórembukk? Hol a majsztered?

 – Ott bent eszi a frász, ni!

 – Mit csinálnak ott?

 – Nem tom. Sokan vannak. Alighanem ütik a zsidót.

 No, azt meg kell adni, hogy nagyon csendben ütötték. Morognám barátom ugyan kitett magáért, az összes nemzeti táncokat eljárta, míg a »határozati javaslatot« felolvasta – már ott tartott, amikor besompolyogtam a szertornatudományok templomába –, de a szittyák sehogy se akartak parazsat abrakolni. Az ünnepi csendet nem zajos helyeslések zavarták, csak elkese­redett ásítások. A mirzák és kánok nagyobb része édesdeden aludt. Mikor az előadó végre föltette a kérdést, hogy el méltóztatnak-e fogadni a határozati javaslatot, az igaz hazafiak csak nagyon szórványos és nagyon kényszeredett »elfogadjuk«-kal válaszoltak. De hát nem is csoda. A határozati javaslat az volt, hogy az országháborító értesítőből, az összes társadalmi egyesületek bevonásával máglyát kell rakni a Vérmezőn. Máglyát rakni a kánikula derekán, harmincötfokos melegben, mikor a békasó is magától izzad! Az egyik kán – kövér, jómódú mézeskalácsos – pótindítványt terjesztett be, hogy a határozat csak a jövő év januárjában hajtassék végre, amikor a máglya nemcsak intő példa lesz a destrukciónak, hanem legalább a budai szegény gyerekek is melegedhetnek nála.

Egy másik kán azonban – mindjárt kiderült, hogy fa-kereskedő volt – a határozatot legkésőbb Szent István napján végre akarta hajtatni. Nem akar senkit se gyanúsítani, de szerény véle­ménye szerint az anarchiának tesz szolgálatot, aki ennek a nagy horderejű határozatnál) a végrehajtását halogatja. A mézeskalácsos nagyon röviden, de velősen kívánt nyilatkozni. Neki se kenyere a gyanúsítás, de az ő szerény véleménye szerint a kántárs a maga üzleti érdekeit félti a téli ingyen máglyától. Végre, ő meghajol a többség határozata előtt. De kérdi, nem lehetne-e ezt a megtorló intézkedést ezáltal is emlékezetessé tenni a tanulóifjúság körében, hogy ez alkalommal jutányos árban beszerzett mézeskalácsot osztogatnának szét a jelesebb előmenetelű növendékek között?

 – Szavazzunk! Szavazzunk! – kiabálták a kevésbé érdekelt szakmák. Egy petróleum-nagy­kereskedőt, aki azirányban tett módosító javaslatot, hogy a hatás fokozására minden értesítőt külön locsoljanak le petróleummal, azzal hurrogtak le, hogy ő még csak mirza, s a mirzáknak nincs indítványozó joguk. Ez ellen többen hevesen tiltakoztak, s mivel attól féltem, hogy a tiltakozás ürügye alatt a többség elhagyja a tudományok csarnokát, felugrottam a pódiumra, Morognám barátom mellé és felemeltem a karomat, mint Agamemnon a megkeveredett achájok és argivok felett.

 – Patres és conscripti! Akarom mondani, tiszteletre méltó kánok és mirzák! Én vagyok az az országpusztító kalefaktor, ezzel a fél kezemmel, akit az önök bölcsessége máglyára szentenciázott!

 Ebben a pillanatban, mikor minden száj rámtátódott, nagyot koppant valami a pódiumon.

 – Bomba! – ordította el magát Morognám barátom és a teremben őrült kavarodás támadt. Mindenki egymás hegyen-hátán szaladt az ajtó felé.

 – Nyugalom, uraim! – ordítottam én is és felemeltem a pódiumról a változatos pályafutású rothadt tököt. Tessék idenézni! Úgy látszik, valamelyik jelenlévő tisztelt polgártársunk elvesztette a fejét!

 Olyan forgatagos nevetést a tatárjárás óta nem látott Hunnia, mint amilyennel a kánok és mirzák visszafordultak. Csak Menyus somfordált ki, mint a leforrázott macska, feldúlt lelki­állapotának úgy adván kifejezést, hogy lerúgta a lépcsőről tulajdon kis varasbékáját.

 De nekem most már nem Menyus volt a fontos, hanem a főkán, a Batu kán, az én kedves konskolárisom. Ő is el akart oldalogni, mert parlamenti gyakorlatból tudta, hogy aki a neveltetés kötelén fogja az embereket, az oda is elvezeti őket, ahová nincs mehetnékjük.

 – De nem úgy van az, kedves képviselő űr! – fogtam marokra a mellén a selyeminget. – Addig innen el nem megy, míg ez előtt a nagyérdemű közönség előtt nem tisztázzuk a kérdést, hogy Scipio volt-e a jobb hazafi, vagy Hannibál. Én nem adok az akadémiára, se nemzetgyűlésre semmit, hanem ezekre a jelenlévő urakra adok, mert ezek sine ira et stúdió ítélnek!

 – Úgy van! – dördült meg a mézeskalácsos hangja és utána fölhangzott az első zajos helyeslés. – Halljuk! Halljuk!

 Először is tessék elereszteni az ingemet! – rángatózott a Batu kán, akárcsak Galvani békája – engem véd a képviselői immunitás...

 – Tessék! – eresztettem el a prédámat, akit már vert a halálveriték. Pedig még csak most kezdődött az inkvizíció! – Mindenekelőtt sorolja fel a képviselő úr a római császárokat: Augustus...

 – Uraim! – fordult lihegve a boldogtalan a hívei felé – az idő nagyon előrehaladt... máskor nagyon boldog leszek rendelkezésükre állhatni, és meg vagyok róla győződve... illetve meg lehet­nek önök győződve... vagyis beláthatják önök... hogy nekem most nagyon sürgős ankétom van. A haza üdve kívánja távozásomat... okvetlen vigyáznom kell a nemzet érdekeire... a marhakiviteli ankét... tetszik tudni, okvetlen ott kell lennem.

 De ezt már az ajtóból mondta, s nem hallotta, mikor valamelyik próbamirza utána kiáltott, hogy »maradjon is ott.«

 A próbamirza nem az osztatlan közóhajnak adott kifejezést: többen pisszegtek, mint helyeseltek neki. Most már ez nekem igen mindegy volt, mert az ütközetet kétségtelenül én nyertem meg. De, ha már benne vagyok, gondoltam, nem ismétlem meg Hannibál hibáját, aki nem használta ki a cannaei győzelmet. Én bizony kihasználom az enyémet, ha semmi hasznom nem is lesz belőle. Azt már elértem, hogy Batu kán megfutamodott: most meg­mutatom, hogy még tevehajcsárnak se veszik be többet a »Három Dudásba«. Fülemben voltak a szavai: »Hja barátom, ez a politika!«

 – Uraim! – emeltem fel újra a karomat – csak egy perc türelmet kérek. (Halljuk, halljuk!) önök bizonyára igen jól tudják, hogy ki volt Hannibál. (Tudjuk, tudjuk! – egy cérnahang azt kiáltotta, hogy »portás«.) Igen, jól van értesülve a tisztelt polgártárs, mert a nagy államférfi és hadvezér változatos pályáját csakugyan, mint portás kezdte meg. A közpolgári osztály, amelynek példát adott arra, hogy becsülettel és szorgalommal az egyszerű ember is mennyire viheti, így is őrizte meg az emlékezetét: »Hannibál ante portas.« Hannibál azelőtt portás. (Hosszú, elnyújtott, kottára szedhető ásítás. Rokon érzelmüknek többen pártoló mosollyal adnak kifejezést.) Pár szót leszek bátor mondani erről az ideális férfiúról, az ókornak erről a sans peur et sans reproche lovagjáról. (Ellen nem vető köhögések és csoszogások, többen a könyökükkel azt kérdik a szomszédjuktól, hogy hány óra, ami a távozási szándék kétségtelen jele.) Ő volt az, aki kétezer évvel ezelőtt megakadályozta a forgalmi adó behozatalát! (Éljen! Halljuk! Halljuk!) Sajnálom, hogy az önök szeretett elnöke, az én igen tisztelt barátom, eltávozott. Ő a kérdésnek ezt a részét tüzetesebben tanulmányozta, mert úgy tudom, hogy a forgalmiadó-javaslatnak ő lesz az előadója a parlamentben, s úgy vagyok értesülve, hogy tulajdonképpen most is a titkos forgalmiankétra sietett. (Szégyen, gyalázat! Le vele!)

 Akkoriban már fújt a forgalmi adó szele, ahogy a kiadóhivatalok kirakati újságpéldányaiból láttam, s tudtam, hogy ezt a gebulát mindenki beveszi. Nem az adót, hanem az ellene való tilta­kozást. (Ciceró az ilyesmit mendaciunculum-nak nevezi, azaz olyan kecses kis hazug­ságnak, s a szónoki művészetben a hatás megengedett, sőt ajánlatos eszközének tartja. Ő feleljen érte, hogy egy kicsit bőven bántam vele, de hát amim van, azzal én sose szoktam fukarkodni.)

 – Uraim, ha esetleg önök közt talán akad valaki, aki olvasta szerény munkámat (mert eddig még ilyennel nem találkoztam), amelynek tűzhalálát megszavazta, az szíveskedjék jelentkezni. (Szusszanni sem mer senki. A kerek világon egy ember van, aki jelentkezhetett volna, a magyarszakos kolléga, de azt a tanári szoba ablakában törte a kíváncsiság. A pódiumról láttam fel-felvillanni a cvikkerét.) Megértem, ha önök bokros teendőik közt eddig nem bírtak neki időt szentelni. Amint Hannibál mondta: az az állam, amely adókönyvet nyom a városi polgárok kezébe, nem várhatja tőlük, hogy házi tűzhelyükön még egyéb könyvet is forgassanak. (Taps.) Ennélfogva, meg fogják önök engedni, hogy in nuce rámutassak Hannibálnak, mint az ipar és kereskedelem vértanújának halhatatlan érdemeire. (Csukják be az ajtót! – kiáltott a fakeres­kedő. A kis varasgyík még mindig vartyogott a lépcsőről való legurulása következtében.)

 Most következett az, amit a régi rétorok narratió rérum-nak neveztek, a mai ügyvédek pedig szintén madárnyelven »tényálladéknak« mondanak. Eszerint Scipió a gazdák vezére volt. Hannibál pedig a merkantilistáké. Scipió semmi egyéb nevezetes dolgot nem csinált, mint hogy megszavaztatta az általános választójogot. Hannibál ellenben legnagyszerűbb törvények egész sorával ajándékozta meg hazáját. Például kimondatta, hogy a fa- és szénkereskedők csak szemmérték szerint tartoznak kimérni a portékájukat és a közönség köteles azt a szemmértéket akceptálni. A gáz- és villanyvilágítást beszüntette és a petróleumvilágítást tette kötelezővé, mert amellett nem kívánkoznak sokáig fönnmaradni az állampolgárok, hanem hamar lefek­szenek, és az több szempontból üdvös a hazának. A pékek közt állami jutalmat tűzött ki a leg­kisebb zsemlyére, mert arra kevés vajat lehet felkenni, s ezáltal nagy megtakarítás eszközölhető a nemzeti vagyonban.

 A nagy aranyérmet az a pék nyerte el, aki olyan kis zsemlyéket sütött, hogy amikor egyet kikapott a szél az inasa kosarából, és belefújta a karthágói plébános szemébe, az alig bírta kidörzsölni a zsebkendőjével. Elrendelte az általános, kötelező alkoholfogyasztást, éspedig úgy, hogy mindenki tartozik naponta legalább egyszer kolbászt vagy karmonádlit enni, mert az egyrészt erősíti az izmokat, másrészt megkönnyíti az alkohol-törvény végrehajtását. S hogy a lábbeli-szakma és a cipőpucoló Gazsi is ki legyen elégítve, olyan törvényt is hozattam Hannibállal, hogy a lakosság kerületenként minden héten tartozik egy-egy pár cipőjét égő áldozatul bemutatni Moloch oltárán, aki abban az időben a civilizált népek közős istene volt, és igen gyönyörködött az égő bőr szagában.

 Az egyre megújuló tapsviharok közepette csak két kán ült szigorúan összeráncolt homlokkal a helyén, mégpedig két hangadó kán: a női szabó meg a mézeskalácsos. Szerencsére idejében észrevettem őket, és siettem jogos igényeiket kielégíteni.

 – Hannibál reformjai közé tartozott az is, hogy a hadsereget női ruhába öltöztette, ami azért volt jó, mert az ellenséget mindig elbizakodottá tette, továbbá a prófuntot mézeskalácsból süttette, mert így a katonák sokkal jobban elhitték, hogy édes a hazáért meghalni!

 Azt fölöslegesnek tartottam részletezni, hogy mennyi küzdelmébe került Hannibálnak ezeknek a törvényeknek az elfogadása. Annál jobban kidomborítottam azt a végzetes harcot, amelyre az adóreform-javaslatok vezettek. Hannibál azt követelte, hogy emeljék fel a földbirtokok adóját, Scipióék azonban a forgalmi adót eszeltek ki. Az ellentétek polgárháborúra vezettek, és Zámánál volt a döntő csata, amelyre Hannibál a céhekkel vonult ki, Scipió pedig a földbirto­kosokkal. Sajnos, mint a történelemből ismeretes, a nyers erő győzött az intelligencia fölött. Hannibál az ellenség kezébe került, s irtózatos bosszút álltak rajta. A félszemét kiszúrták, a szájába korpát tömtek, végre elevenen megnyúzták, és kitömött bőrét madárijesztőnek állították ki Scipió kölesföldjére, a nyakába pedig táblát akasztottak ezzel a felírással: Vae Victis! Természetesen a törvényeit mind eltörölték, ellenben életbe léptették a forgalmi adót, amely aztán úgy elpusztította Karthágót, hogy csak romja maradt meg, s ezen épült fel, mint a neve is mutatja, Róma!

 A retorika törvényei szerint most a befejezés következett volna, a szívhezszólás és az ilyen súlyosabb esetekben, mint az enyém, a térdreborulás és az »egybegyűlt atyák« háziisteneire való hivatkozás. De ez mind fölöslegesnek látszott most már. Az egybegyűlt atyák úgyis tisztában voltak már vele, hogy itt mire megy ki a pakli: a kormány azért tört felettem pálcát, mert rámutattam a forgalmi adó várható következményeire. Igaz is! Tessék elgondolni, hol tartanánk, ha törvényei életben maradtak volna, és nézzék meg, mi lett a világból, amióta azokat eltörölték.

 – Uraim – hajlongtam, külön-külön a nyújtó, a mászópózna, a korlát és gyűrűhinta, a ló és az ugródeszka felé, amelyek körül kánok és mirzák bizonyos árnyalatok szerint csoportosultak –, uraim, azzal fejezem be, amivel Hannibál kilehelte nemes lelkét, a nyúzógerendán: Isten áldja a tisztes ipart!

 Nem voltam ott, mikor a római szenátus Cicerót kikiáltotta a »Haza atyjá«-nak, de majdnem olyan lehetett, mint mikor engem felültettek a torna-lóra és kikiáltottak tiszteletbeli kánnak. Még a fabuzogányokat is összeverték a tiszteletemre, ami szegény Anton Bierhubert juttatta eszembe. (Tudniillik, a Három Dudásban ezt a szertartást üres söröspalackokkal végezték.)

 Azután nívós vita indult meg arról, hogy Hannibálnak az arcképét festessék-e meg, vagy szobrot állítsanak neki. Egy szeme legyen-e azon, vagy kettő, ki tartsa a leleplező beszédet, kik vezessék a társadalmi gyűjtést, és a zsidóktól fogadjanak-e el pénzt? Ez az egy pont volt az, amelyben mindenki igennel szavazott, a többiekre nézve azonban nagyon elágazók voltak a vélemények, azért nem is vártam meg az eszmecsere végét, hanem angolosan megléptem kán és mirza testvéreimtől.

 Ha tógám lett volna, azt minden bizonnyal az arcomra húztam volna, mikor kiléptem a kapun. A Coriolanus anyja érezhette így magát, mikor megtudta Plutarchos-ból, hogy Rómát meg­men­tette, de a fiát elvesztette. A kenyeremet tán én is megmentettem, de Hannibált elvesz­tettem, éppen, mikor föltámasztottam. Meghamisítottam, eltorzítottam, csúfot űztem belőle, maskarába öltöztettem, és bukfencet hányattam vele a cirkuszban. Ehhez fogható gonosztett nem volt azóta, mióta az elvetemült Tullia a saját apja holttestén végigkocsikázott a Via Scelerátán. A tisztelt című kánok talán kijárhatnák a megkegyelmezésemet a nagyságos és méltóságos kánoknál, de én soha meg nem bocsáthatok magamnak.

 A varasbéka ott csúszott-mászott a celtisz alatt, arcocskáján nem annyira a kiállott szenve­dések, mint inkább a különböző cipőkenőcsök nyomaival. Fölhasználva a Gazsi bácsi politikai elfoglaltságát, belekóstolt minden suvikszos skatulyába. Most azzal foglalkozott, hogy az ölében lévő számtanfüzetből kitépett egy levelet, csinált belőle staniclit, telerakta éretlen celtiszbogyóval, azt onnan kiszedte és beleduggatta a fülecskéjébe, orrocskájába. Így sokkal rafináltabb volt az élvezet, mint ha közvetlen a földről raktározta volna az orrába a bogyókat.

 – Nekem adod-e ezt az irkát, pajtás? – kucorodtam le hozzá.

 – Mitatóteneteme? – kapadozott a zsebembe. Ebből értettem meg, hogy a varasbéka az alkudozások terére lépett, és azt kérdezi, hogy milyen ellenértéket kínálok az irkáért.

 Egyebein nem volt a noteszemnél, azt ajánlottam fel, ami nagyon szép volt tőlem, mert a noteszben sokkal több volt a kitépni való, mint az irkában. De hát nekem a notesz már úgyse kellett többet, az irka meg nagyon kellett, legalább egy tiszta levele. Azon írtam meg ott nyom­ban a lemondásomat a tanári állásomról. Be is dobtam mindjárt az igazgatói iroda ajtaján lévő levélszekrénybe. Ennyi engesztelő áldozattal tartoztam Hannibál meggyalázott szellemének.

 

Befejező rész: augusztus 4.