A sétálás szabályai – Kritika Báthori Csaba Sétagyakorlatok című esszékötetéről
A gyaloglás nemcsak az önmagunkra figyelés tere és ideje, hanem „a kételyek születési helye és ideje” is, melynek során szembenézünk saját magunkkal, megfogalmazzuk kérdéseinket, és azokra megpróbálunk válaszolni. – Vígh Imre írása
A sétálás szabályai
– Kritika Báthori Csaba Sétagyakorlatok című esszékötetéről
Báthori Csabának nem ez az első esszékötete (Játék sötéttel I-II., A hangsúly keresése, A nyíl és a húr), de ez az első séta-esszé gyűjteménye, amelyben a gyaloglásnak minden egyes mozzanatát olyan pontosan, olyan részletességgel elemzi, hogy azt egy strukturalista irodalomtudós is megirigyelné. A Sétagyakorlatok összesen 503 nagyjából azonos hosszúságú esszét tartalmaz, amelyek önállóan is megállják a helyüket, a kötet fennhatósága nélkül. Már a nyitó darab első bekezdése olyan tömör és kifejező, hogy akár mottónak is beillenék: „Nem látom előre az út végét, már az elejét sem látom. A séta megmarad, az utak megmaradnak, csak a lábam akar búcsút mondani a világ mai napjának és a következőknek”. Ebben az idézetben a séta egész mivolta benne van. Nem kiemelt céllal indul útnak az ember, inkább csak úgy gondolkodna, járkálna, de közben elfelejti, hogy elindult.
A 130-as esszé szintén jól összefoglalja ennek lényegét. A séta többnyire sehová sem vezet, csak „megismertet az ezerszer megtett rövidtávok kifürkészhetetlen részleteivel”. Egy helyen a következőképpen fogalmaz: „Szép nyugodtnak maradni, ez a séta egyik közvetlen célja”. A gyaloglást tehát nem lehet izgatott vagy zaklatott lelkiállapotban végezni, mert értelmét veszti. Közben nem csak nyugodtnak lenni, de hallgatni is kell, mert „a séta a hallgatás egyik formája”. Az ember önmagára figyel, miközben a külvilágot szemléli. Magányos tevékenység, akár az alkotás vagy az olvasás (ezért ajánlható nyugodt szívvel annak, aki szeret egyedül lépdelni és olvasni).
A gyaloglás nemcsak az önmagunkra való figyelés tere és ideje, hanem „a kételyek születési helye és ideje” is, melynek során szembenézünk saját magunkkal, megfogalmazzuk kérdéseinket, és azokra megpróbálunk válaszolni. Mozdulatlanságot is magában foglal, amikor meg kell állni, s ekkor kell számot vetni az eddig megtett úttal, s az ezután következővel, mert az útnak nincs vége. A séta maga az emberi élet, tehát csak a halál vethet neki véget. Ellenáll a teleologikus logika rendjének, ugyanis nincs célja, magányos, szabad és tudatos, de nem céltudatos tevékenység. Tanulható tevékenység, melyet az ember későn tud csak elsajátítani, azonban menet közben nemcsak a sétálás fortélyait tanulja meg, hanem a tanulás lépéseit is.
Bár nem szokás a hagyományos esszé esetén térről és időről beszélni, de Báthori szövegei szinte kérik, hogy foglalkozzunk ezekkel. A séta elsősorban térben zajlik, de az idő dimenziója sem szorul háttérbe. A szerző szövegeiben a tér leírása, a tér egyes részleteinek pontos rajza, a térben való haladás közben szerzett tapasztalatok, érzések és benyomások a hangsúlyosak. Az idő is jelen van az esszékben, csak a térbe oltódik, elveszik benne, mintha az előrehaladás jelölné az idő múlását. Vagyis a bergsoni szubjektív időélmény adja a sétáló időérzékelésének gerincét. A sétáló vagy beszélő különösen precízen, adekvátan, néhol már naturalisztikusan írja le a tereket, amelyeken végighalad. A séta elsődleges terepe az utca, amely nem mentes a szeméttől, párától, bűztől, vizelettől és minden egyéb, a rút kategóriájába tartozó fogalomtól. A sétáló nem felsőbbrendű, lenéző viszonyból tekint az útjába akadó létezőkre, hanem hol békaperspektívából, hol pedig semleges nézőpontot érvényesít. Egyetlen gondolat sem maradhat tiszta az utcák, terek és járdák szennyétől, az utcán szembejövők leheletétől és a járdán gőzölgő vizelettől.
A szövegekben bejárt tér ráadásul nem is egységes. A sétáló hol Budapesten, hol Veszprémben, hol pedig Kolozsváron rója az utcákat. Nem mindig teszi egyértelművé, hogy éppen hol jár. Ez persze nem gond annak, aki nem kezdi rögtön referenciálisan olvasni, s nem azonosítja lépésről lépésre a szövegben Budapest köztereit és utcáit. A bátrabbak akár az épületeket is. A séta közben látott emberekkel a megszólaló nem elegyedik beszélgetésbe, mert az ellenkezne a sétálás általa felállított szabályaival. Ha ismerőssel találkozik, csak a legszükségesebb esetben érintkezik velük, s ha lehet, még a köszönést is kerüli, mert a csönd és a nyugalom alapvető feltételei a sétának.
Vannak azonban veszélyei is a séta közbeni csendnek. Ezekre hívja fel a figyelmet 78-as esszé, amelynek intelme szerint „a hallgatás lehet balszerencse”. Az embernek vigyáznia kell, nehogy megsavanyodjon. Ha túl sok gyűlik fel a sétálóban önmagából, az méreg, akár halálos is lehet. Úgy lehet megakadályozni a megsavanyodást, ha elvesszük a hallgatás élét. Például, ha sok Carment énekelünk magunkban, ezzel párhuzamosan meghallhatjuk a külvilág dallamait is, amelyek nekünk szólnak. Ami a legnehezebb a hallgatás megtörésében, az az újra megszólalás, amely megtöri a csendet. A legrosszabb pedig, hogy nincsen fogódzó, s ha nem tudja mindezt átadni másnak, akkor hiába hallgatott és halhatott meg.
A kötet kompozíciójában halványan kirajzolódik egy tematikai ciklikusság. Folyamatosan visszatérő témákkal találkozunk, amelyek csak jóval később, több esszével arrébb folytatódnak. Ilyen visszatérő téma az édesanya halálának traumája, amelyet a sétáló többször is igyekszik feldolgozni, vagy a választás nehézsége, amelyet a séta tanulásával kapcsolatban is megfogalmaz a szerző. „Alig indultam el, alig dőltem neki az útnak, és máris megállok. Választanom kell. Mehetek jobbra, andaloghatok balra, tűzhetek előre, a kurucok lángjával, minden irány sebességet kér”. Többször visszatérő téma még az öregedés, illetve annak fizikai jelei a testen, az élet és a halál, valamint az emberekhez való (v)iszony (például reggel, amikor minden ember és minden test idegen).
Nádas Péter Út című prózája jutott eszembe először, amikor olvastam az esszéket. Nádas szövege a Minotaurus című elbeszéléskötetben jelent meg 1997-ben. Ebben a szövegében egy a Rákóczi útról a Klauzál utcán át a Zeneakadémia épületéig, s annál tovább tartó menetet ír le. Ami összekapcsolja Báthori esszéit Nádas írásával az nem csak a térbeli érintkezés (Budapest miatt), hanem a témaválasztás (vándorlás, kóborlás, gyaloglás) és az erős referencialitás, valóságra vonatkozás is. Lényeges különbség azonban, hogy Nádas prózát írt, nem pedig esszét, ami a központozásban is megmutatkozik (Nádas írása egyetlen mondat).
Báthori könyve méltán nevezhető esszének a szó eredeti, próbálkozás értelmében. Próbálkozás annyiban, amennyiben megkísérli bevezetni a saját „sétáló” gondolkodásmódját az esszéirodalomba, viszont amennyire kísérlet, annyira szabálykönyvszerű is a kötet, a szerző ugyanis tudja, mit akar kinyilatkoztatni, és azt is, hogy hogyan: csendesen, nyugodtan, hallgatva. A Sétagyakorlatok nem letehetetlen, inkább azoknak ajánlható, akik egy-két esszé elolvasása után szeretnek hosszan, csöndesen álldogálva, vagy éppen ülve, netán sétálva elmerengeni az olvasottakon, kiegészíteni vagy megvitatni magukban, de csakis magukban a látottakat, mert az olvasás, akárcsak a séta, magányos tevékenység.
(Báthori Csaba: Sétagyakorlatok, Scolar Kiadó, Budapest, 2010., 846 oldal, 4400 Ft)
Vígh Imre
A cikket Finta László Városi séta című festményével és Nádas Péter Minotaurus című kötetének borítójával illusztráltuk
