Szókratész kétezer-ötszáz éve már azon munkálkodott, hogy rávezesse az embereket: nem megérteni kell a világot, hanem megismerni. Ez a fajta kíváncsiság hajtotta az írót is arra, hogy meséljen nekünk Kertész Imréről úgy, ahogyan ő megismerte. Rádöbbenhetünk, hogy egy emberi sors is lehet olyan érdekes, mint egy művészeti alkotás, hiszen a spontaneitás és a véletlen ad mindkettőnek értéket, viszont végső következtetéseket aligha vonhatunk le bármelyikből.

A természetben barangolva sokszor figyelmen kívül hagyjuk a talpunk alatt föl-fölszisszenő avart. Pedig úgy érzem, az avarban elpihenő levek sokfélesége behatóbb vizsgálatra érdemes. Mintázatuk, erezetük, színük legalább olyan sokféle, mint a bensőnkben lakozó világok. A Bölcsőmben magam ringatom egy ilyen sokszínű univerzum látlelete, levélszőnyeg egy emberélet talaján.

Mindemellett mára valamiféle ezredfordulós kétségbeesés burkol hatalmas melankóliafelhőbe mindent: úgy tűnik, közel a vég, a fajunké, a világunké, az illúzióinké. Nem kívülről érkező katasztrófa nyomán, hanem amiatt, hogy már nem bírja a nyomást a lelkünk, amely tudja, hogy az ismert világegyetemben kéttrillió galaxis létezik, ezek mindegyike pedig sok milliárd csillagot foglal magába. És azt is, hogy a világegyetemünk maga is, a húrelmélet szerint, csupán egyetlen a tíz az ötszázadik hatványon univerzum közül, hogy nem kapaszkodhatunk többé a valóságnak legalább a gondolatába sem, mert lehetséges, hogy egy hologramban élünk. Miféle megváltás, melyik érték, milyen emberiség lenne képes ellenállni még a semmi, az üresség ilyen mértékű rohamozásának? A másodperc milliomodrésze alatt fogok eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, az összes könyvemmel, tehetségemmel, ostobaságommal, szélhámosságommal együtt. Miért írok hát egy ilyen nevetséges apokalipszis közepette, ebben a túlzsúfolt légüres térben?

„…az értelem és érzelem, az emlék/múlt és a jelen disszonanciája, az éjszakánként megjelenő puha talpú hiúzok és a szintén puha talpú fázós jövő lesz a kerete ennek a világnak, ahol a »vak dióként diókban zárni lenni«-szerű magány tölti ki a mindennapokat.” – Részlet Demeter Zsuzsa kötetéből.

„A Város sosem feledte, mindig becsülte, szerette költőjét, akivel a helyi hatalom, az irodalmi nyilvánosság (a hivatalos irodalompolitika megítélésének megfelelően) a Pécsről távozását követő másfél évtizedben ugyan mostohán bánt…” – Szirtes Gábor előadása az MMA szeptemberi Weöres-konferenciáján hangzott el.

Bár a konkrét költészet gyökerei a reneszánsz képversekig nyúlnak vissza, Campos számára fontosabb a premodern-modern és avantgárd hagyomány. Legfőbb mintáit Mallarmé Kockadobásában (Un coup de dés), Apollinaire Kalligrammáiban (Calligrammes), Joyce Finnegan ébredésében.

Ebben a régióban nem általánosan otthonosak a költők. Weöres Sándornak is van sokféle más hangja: a költői képek, metaforák, allegóriák, sőt még a filozofikus tartalmak kifejezésére is. De íme, le tud menni a lélek akusztikus mélyére! – Hollós Máté előadásának szerkesztett változata, amely a Magyar Művészeti Akadémia Weöres-konferenciáján hangzott el.

„Mi, magyarok azt mondjuk, hogy Szenci Molnár minőségi költői-fordítói munkát végzett, sőt van olyan vélemény is, amely szerint magas igényű műfordítói gyakorlatot vezetett be, és zsoltárszövegeivel a modern műfordítás útjára lépett.” – Pölcz Ádám tanulmánya a genfi zsoltárok magyar fordításának titkaiba vezet be.

„A Károlyi-biblia nyomán terjedt el pl. az olyan fösvény, mint a hét szűk esztendő, úgy áll, mint a Sion hegye. A stílus sajátosságai: bibliai képek, zsoltáros bűnbánati hangnem, zord erejű, komor, ószövetségi tónus.” – A nagyváradi magyar nyelv hetén elhangzott előadás szerkesztett változatát közöljük.

A műfajban járatos műélvezőnek nem okoz csalódást, mindazoknak pedig, akik most fedezik fel az irodalom, művészet, filozófia és tudomány határmezsgyéin kószáló értekezést, kitűnő kedvcsináló a további szellemi barangoláshoz. – Hudy Árpád recenziója egy huszonöt esszét tartalmazó kötetről.

A kényes hangulatokra vágyó Teremtő a művészek eljárását használta: egységessé alakította, homogenizálta az egykor amúgy maga teremtette, részletekben bővelkedő, tagolt látványt.

A kínaiak úgy gondolják, könnyű világra jönni és elmenni is könnyű. Én úgy gondolom, jönni könnyű, menni nehéz. Lassan megszokjuk és megszeretjük az életet.

(A bőr alatti fénytől áttetszik, serceg egy koponya,
melyben ott dereng, és már-már fölsejlik az egyed agya*…
Feslett-foszlott, kérgeire bomlott bőr-lebernyeg,
kőzet-ráncos „Mag”, ökölnyi mag, réteges cafat…) –

Igazad van, Pascal, az értelem lassan működik, mert sok szempontot kell figyelembe vennie, az érzelem egy pillanat alatt dönt és mindig kész a cselekvésre. Én lassan működöm, pedig nekem is vannak érzelmeim.

Ahogy öregszünk, kerékbe tör minket saját felnőtt egyéniségünk, mondod. Nem olvashatunk el minden könyvet, nem élhetünk végig minden életet. Sorsunk korlátoz, kiabálod megint. Mindenkit korlátoz a saját sorsa. Engem ez a tény megnyugtatott.

Babics Imre megírt mintegy nyolcszáz oldal prózában tördelt hexametert. Ezzel a munkával akkor is foglalkoznia kellene a média irodalomra szakosodott vékonyka szegmensének, ha a könyv egyik gondolatmenete nem éppen a „szakrális terror,” más szóval a „líraviláguralom” bevezetése lenne.

A műnek talán lesz ideje várni a megőrzőkre. Ki tudja várni, míg az őrzők betérnek az ő igazságába. A mű segít az alkotónak és az őrzőnek is. A mű a magát elrendező igazság valamilyen alakban, egyúttal az igazság megőrzése is.

Történészek szerint a 19. század az első világháború nyitó puskalövésével ért véget, s mivel jómagam Gyomán ezzel a puskaropogással ébredtem létre és valóra, történelmi szempontból egyívású vagyok a századdal. – Curriculum vitae, 1995

A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből egy kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli mondat.

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb.