Nem estünk kétségbe, elmentünk a piros jelzésen egy tóig, aztán letértünk itt a széles útról, és egy kis ösvényen ismét be az erdőbe. Mint egy mese! Fehér táj, fekete patak, kellemes idő, és ezt az ösvényt is kitaposták előttünk, úgyhogy a fél méteres hó sem jelentett akadályt. Igaz, töredékét sem lehet ilyenkor megtenni a nyári távoknak, de ezeken a kis kirándulásokon olyan élményekben lesz részed, mint nyáron akár egy egész nap alatt. Annyit fényképeztünk, hogy ezen a hétvégén tettem totál tönkre a fényképezőm akkumulátorát.

Kéktúra - 55.

Előzők: Kéktúra 

Téli hó-Kék

2010.01.30-2010.02.01.

A visegrádi három nap karácsonyi ajándék volt, igaz, a vizsgaidőszak végére tolódott. Máté volt az útitárs, és most ő intézte a szállást és az utazást is. Nem tartottunk már agy-papírt sem, és csak azért veszem ezt a kirándulást a történetbe, mert jórészt a Kéken esett, és gyönyörű téli képeink lettek belőle. Egyébként már jártunk a most következő szakaszon.
Hatalmas hó esett aznapra, ami a köddel teljesen egybeolvadt, mintha az egész világ egy hatalmas szürkésfehér papír lett volna. Itt-ott felbukkant pár paca és sok kis kajla fekete vonal, helyenként hálóvá sűrűsödve – nyáron útszéli bokrok. Furcsa, mozgó kiállítás volt az egész táj, olyan ingerlő látványt nyújtva, hogyha egyszer végre lesz egy kis időm, azt hiszem, megfestem.
Visegrádra érve olyan kótyagos voltam, hogy egyenesen egy útkereszteződés közepére loholtam, hogy megcsináljam az első körpanorámám aznap. Addigra annyira meghízott a hótakaró, hogy a száz méterre araszoló kocsitól teljesen nyugodtan körbefényképezhettem, mert a fele utat sem tudta megtenni ennyi idő alatt. Utána megkerestük a szállást.
Igen kedves gazdáink voltak, és egy saját emeletünk, úgyhogy a legjobb, a cserépkályhás szobába költöztünk – ez lett a főhadiszállás. Kipakoltunk, megnéztünk egy-két időjárást jelentést, rám telefonált anya, nehogy erdőbe menjünk, mert hóvihar lesz, aztán szépen felkerekedtünk, és nekiindultunk a fellegvárnak, természetesen a már ismert Kék ösvényen.
A legjobb karácsonyi ajándék volt, nagyon megérte kivárni. Csendes, halványszürke, folyamatosan havazós téli nap, mi pedig békésen kaptattunk fölfelé a nem valami forgalmas, de már kitaposott ösvényen.

Közben természetesen fotóztunk százszámra, aztán az út kétharmadánál igen nyűgös lettem, mert megint túlzásba vittem a beöltözést, és rosszul érintett, hogy belülről kezd átázni a ruhám. Ilyen dolgok nehezítették az előre jutást, de a mai kirándulás egyik nagy előnye az volt, hogy nem kellett sehova sietni.
Az egyetlen (régi nagy) célom az volt, hogy téli panorámát fotózzak a fellegvárból, és iderakjam eléd csalogatónak. Sajnos nem sikerült. Szépen fölkepesztettünk a várba, de a kapuban kiderült, hogy zárva van. Ez azért még önmagában nem olyan nagy baj: mivel senki nem volt a pénztárban, hát belógtunk az udvarba – ingyen. Be, egészen a szokásos kilátásig, ahol nagy meglepetésemre és bánatomra az orrunkig alig láttunk, akkora köd volt a Duna fölött. A panorámázás tehát kútba esett. Bánatunkban tovább is baktattunk a Nagy-Villámhoz, hogy ha már a fotó nem jött össze, hát szerzünk pecsétet, mert nyáron, amikor hajnalban jártunk itt, nem sikerült. Amíg kiderül, hogy most sem, addig gyorsan elmondom, hogy történt egy nagy változás az életemben: vettem egy új cipőt! Ma volt az első komoly alkalommal rajtam, és igen boldog napunk volt együtt! Vízálló (egyelőre legalábbis), és a nyelve hozzá van varrva a belsejéhez, így a fűzői között sem folyik be a víz. Gyönyörű. Mire a Nagy-Villámhoz értünk, le is teszteltem rendesen, mert térdig érő hóban jártunk egész nap. Fönn aztán elhagyatottabb volt az épület, mint valaha, és bár itt is járt valaki a nyomok szerint, az egész kilátó csendes volt és sötét. Ott is hagytuk, és azt hiszem, ezzel megtettem mindent, amit Nagyvillám-ügyben tudtam. Visszaügettünk a városba, aztán némi szárítkozás után elfogyasztottunk egy jó kis pizzavacsorát a nyári éttermünkben. Még mindig igen barátságos hely, akár az ételről, akár a kiszolgálásról vagy az ár-érték arányról legyen szó. Urak voltunk.

Másnapra még nagyobb hó esett, én pedig szerettem volna, ha átmegyünk Nagymarosra is, hátha föl tudunk menni a Julianus toronyba, de nem járt a komp. Még érkezéskor barátkoztunk össze egy kompos fiúval, aki megadta az átkelő számát, ma reggel pedig megmondták: felejtsük el, hogy ma átjuthatunk a Dunán. Így történt, hogy jobb híján az ellenkező irányba indultunk kirándulni, ami nem Kék, de szintén megér egy misét.
Már a város határában látszott, hogy nem mindennapi séta lesz: először egy lovas szán húzott el mellettünk, aztán az egyik kocsma előtt találtunk egy iglut.

Később a határban is találkoztunk egy szánnal, meg is kérdeztük, mennyit kóstál egy fuvar. És mert csak a lovakat edzeni jött ki a "sofőr", ingyenre jött volna ki viteldíj. De már fél tucat gyerek állt sorba, hogy mehessen egy kört… Nem estünk kétségbe, elmentünk a piros jelzésen egy tóig, aztán letértünk itt a széles útról, és egy kis ösvényen ismét be az erdőbe. Mint egy mese! Fehér táj, fekete patak, kellemes idő, és ezt az ösvényt is kitaposták előttünk, úgyhogy a fél méteres hó sem jelentett akadályt. Igaz, töredékét sem lehet ilyenkor megtenni a nyári távoknak, de ezeken a kis kirándulásokon olyan élményekben lesz részed, mint nyáron akár egy egész nap alatt. Annyit fényképeztünk, hogy ezen a hétvégén tettem totál tönkre a fényképezőm akkumulátorát. Kicsi völgyben kis patak, nagy fekete kaviccsal, ami kicsinyke tóvá duzzasztja a pici fekete patakot. Amikor éppen előbukkan a jég alól, persze. Rövid szakasz volt, de vagy félórát töltöttünk ott, teljesen megrészegülve a látványtól. 

A minivölgy másik végén hamarosan kiértünk a Bertényi Miklós Füvészkerthez, és a parkolóban (igen nagy volt a forgalom) éppen jött visszafelé a lovas szán. Nem akartuk már piszkálni, de mellénk érve megálltak, most van egy üres szánkó, ha megfelel, azon leutazhatunk a másik parkolóig, mit szólunk hozzá? "Naná!" Életemben először utaztam lovas szán mögé kötött ródlin. Ha télen is elmész kirándulni, ilyen dolgokba lehet belekeveredni, az ösvény színétől függetlenül. Már nem is bántam, hogy nem jött össze a komp.
Este megint kimentünk sétálni, majd keresek erről is valami szép képet.

Harmadik nap már csak a Salamon toronyhoz mentünk föl, útközben megnéztük a nyári szállásunkat, ahol azt mondták, hogy télen is nyitva lesznek, de végül nem így alakult.
A torony körül is csend volt, de kitaposott ösvény, ekként maradt a magányos nézelődés a szikrázó napsütésben. Kivételesen nem szöktünk be az udvarba, mert be volt kamerázva, de a kerítésre azért felálltam Dunát lesni – mígnem a fényképezőgépem energiaforrása végképp lemerült, így a nézelődés után haza is buszoztunk.

Előzők: Kéktúra