Orbán János Dénes majdnem minden sorában a költői lélek birkózik a kritikuséval és az esztétika-filozófuséval, s ezt a csatát olykor remek prózai betétekkel lazítja. Ilyen például az „X.Y.B., az újraíró”. Ha egy adott szerző rendelkezik a kellő mennyiségű – és persze minőségű – világirodalmi referenciával, mindent át lehet írni, legyen az akár Dante, akár Shakespeare. De hogyan lehet ezt illusztrálni egy verseskötetben, amely kritikákat és esszéket is tartalmaz? – Makkai Ádám írása

 

 

Az új erdélyi „transzközép” mint irodalomelméleti manifesztum

 

- Szelektált reflexiók Orbán János Dénes Tragédiák és cipők:

egy évtized írásai (1992-2002) című gyűjteményes kötetére

 

   Osztatlan lelkesedésemet a szerző többszörös ismétlésekkel bevetett és újból-újból felbukkanó zsenialitásával kapcsolatban csak az a tény hűthetné le –  ha kevéssé is – hogy lévén 74 éves, ami a 37 éves OJD életkorának épp a kétszerese, én ma már úgy látom, hogy bizonyos csatákat nem igazán érdemes sem végigharcolni, sem megnyerni. Megállapításom a „manifesztumok” kibocsátására is érvényes, habár ezek, mint a búvópatakok, vissza-visszatérhetnek. (Lásd alább a Tamkó Sirató Károly-féle „Dimenzionista Manifesztumról” mondottakat.) Az értelmetlen csatanyerés a világtörténelemből ismert görög király, Pyrrhus esete volt, aki majdnem belepusztult megnyert csatájába.

   OJD, mintha a jeles angol író, Lawrence Durrell, az Alexandria Quartet szerzője Purswarden nevű alakjának emlékezetes mondását tette volna magáévá: „It is the duty of every patriot to hate his country creatively”, azaz „minden hazafi kötelessége, hogy kreatívan utálja saját hazáját”. OJD esetében a szűkebb „haza” Erdély, a harag-utálat-megvetés a közismert és szentimentális Remenyik-féle „messianisztikus”, ünnepélyeken unalomig szavalt kategorikus imperativusz arról, hogy aki ma magyarul beszél, az úgy szóljon, mintha „tömjént, myrrhát és aranyat hozna”. (Valamikor gyakran elsírtam magam ettől a feladattól.)                        

   Ceauşescuék bukása idején az 1973-ban született OJD mindössze tizenhat éves gimnazista volt, amikor a hirtelen jött légnyomáscsökkenés más szelepeket is feltépett, nem csak a politikaiakat. Ergo sebtiben felszabadultak a korábban csak kipontozott vagy más módon sejtetett szavak, melyek felsorolására itt most nincs szükség. Lesznek persze olvasók, akik vagy fennakadnak OJD szex-orientáltságán, vagy túlünneplik fallocentrizmusát, s bár a polgárpukkasztás még mindig aktuális, ezen – meggyőződésem  szerint – egy ideje túljutottunk. Budapesten és az „anyaország” más irodalmi centrumaiban ez egy-két évtizeddel korábban megtörtént. A rendkívüli olvasottsággal rendelkező OJD erdélyi kortársai élére kerülve létrehozta az „Előretolt Helyőrség” nevezetű irodalmi páholyt. (A társulás neve Rejtő Jenő, azaz P. Howard a „Piszkos Fred, a kapitány” és más feledhetetlenül népszerű, bár az irodalmi „establishment” szerint ponyvaregénynek minősített mű szerőjének tulajdonítható.) 

   A kötet OJD eleddig megjelent köteteit summázza. Szerkesztő neve nincs megadva, s így arra kell gondolnom, hogy OJD maga válogatta a testes kötet darabjait és ő maga is rendszerezte: legelől a Hümériáda áll, ebben Lapszélversek, maga az eredeti Hümériáda,  A város is hordoz csodákat, majd A találkozás elkerülhetetlen, ebben Judit, A tangó bűvöletében, A kert,  Vanek úr itt-ott, In Aesthetica; ezt követi a Hivatalnok-líra s ebben a Párbaj a Grand Hotelben, majd a külön prózakötetben is megjelent Vajda Albert csütörtököt mond, ebben A Nagy P, Jegyzetek a fikció margójára, záró fejezetnek a Teakönyv. Az idézett irodalom az egyes esszé részek végén található, kissé összecsapottan, pedig a kötet multidiszciplináris jellegére való tekintettel nem ártott volna egy kontraszerkesztő segítségével a végére tenni minden idézett szerző pontos nevét (nem csak a kezdőbetüit). Az első könyv megjelenése óta eltelt tizenöt év alatt egy vaskos kötetre való kritika és ismertetés jelent meg az erősen negativ hangvételű Berszán Istvántól (in Látó, 1996/1) a sokkal objektívebb László Noémin át (szintén in Látó, 1996/1) Sántha Attila, Molnár Vilmos, Kántor Lajos, Vaskó Péter, Fried István, Tomkiss Tamás, Szakolczay Lajos, Szilasi László és Zsigmond Ildikó Andrea elismerő írásaiig, és ezzel a felsorolással csak a felszínt érintettem. Írásomnak ezért nem célja újabb „kritika”.

   Versei között sok a prózai esszé, a kritika, és OJD utánozhatatlan nyelvi leleményét és játékosságra hajlamos kedvét illusztrálandó pár olyan szleng szöveg, melynek majdnem minden szavát meg kell keresni a szleng szótárban, valamint ugyenezzel a módszerrel székely dialektusban írott szövegek csiklandozzák az olvasót. Az ember csak kapkodja a fejét a csodálkozástól, olykor nagy bátran előre lapozva: hadd lássuk, mi jöhet itt még?

   A pazar kiállítású, majdnem másfél kilós kötetet nehéz kézben tartani – asztalra téve egy állvány kell hozzá. De ez megoldható. Amit viszont nehéz eldönteni, hogy voltaképp mit is tart kezében az olvasó: egy rendhagyó verses kötetet, egy esszégyűjteményt, elszánt kritikák antológiáját, egyáltalán mit?

   Számomra OJD elsősorban költő. „Verecke híres útján, át Kocsárdon”  a címe a 164. oldalon olvasható versének, melyet teljes egészében idézek, úgyismint – szerintem –  kulcsverset a többi költemény és a közéjük ékelt írások megfejtésére:

    Verecke híres útján zöld Trabanttal
    alig ötvennel kavarom a port.
    Rivall a rádióból az újmagyar dal,
    az ólmos benzin füstje áthatolt

    a zárt ablakon. Hát így, akaratlan,
    fakadt a könny a Kárpátok alatt,
    holott mindég mindenről elmaradtam,
    mi megható s lelkemnek szárnyat ad.

            *

    Ki mindég és mindenről elmaradtam,
    a múltból élek, mit nem éltem át.
    Verecke útján almazöld Trabantban
    keresek mestert,
                                  tanítványt,
                                                hazát.

    S míg poroszkálok, ötvennel kortudatlan,
    tudom: ha nem lelek,
    még épp elég utam van.

           
                            *

    Kocsárdon át az út bizonytalan,
    esélyem van, hogy nagycsütörtököt
    mond a Trabant, s míg jő a szerelő,
    koszos motelben lehet rostokolnom.
    Napokig késhet nem várt érkezésem,
    s a fülledt hallban nem néz senki rám,
    s szorongás fog el, szörnyű félelem,
    ha kimerül rádiómban az elem.

           
                           *

    És most csak eddig.
                                        És Wagner maszkja nélkül.   
    S csak röpködnek az ars poeticák.
    És én is én is én is én is én is!

   De mostan épp rükvercbe váltok át.            

 

   Úgy érzem, hogy ebben a versben benne rejlik OJD majdnem teljes egészében tudatos mondandója. „Ki mindég és mindenről elmaradtam” – a sort oly fontosnak tartja, hogy megismétli. A múltból él, írja, melyet nem élt át. A rádióból rivall az új magyar dal, mint egykor Ady Endréébe az ősmagyar dal. „Verecke útján / almazöld trabantban / keresek mestert / tanitványt / hazát”. Kik ezek a mesterek? Ady, feltétlenül, de József Attila is, valamint egy jókora ugrással François Villon és Faludy György. A próza világában pedig az argentin Jorge Luis Borges. De nézzük meg a kötet címadó versét is, a „Tragédiák és cipők” címűt, „rükvercbe váltva át” egészen a 37. oldalig:

 

Hlavácsnak, a cipésznek, aki meg akarta írni a
Tragédiák Tragédiáját, de rájött, hogy a            
lábbeliekkel jobban szolgálhatja felebarátait.

    Álmaimat már mind agyonverém,
    de hasztalan: mindég kerülnek újak.
    Előttük tán kukacként sárba bújjak?!
    Vagy túrjak ki a Föld túlsó felén?!

    Röpködő, ugató álmaim
    cipőkké varrom hát, s millió
    lábnyom őrzendi majd az énem.
    A tragédiákat összetépem.

    Álmaimat már mind agyonverém,
    de hasztalan: mindég kerülnek újak.
    Mért legyek Ádám éppen én?

    Az álomból szabott cipőkön
    ujjnyi dísz csak a fájdalom,
    csak annyi, amennyi kell a széphez.

    Lépegess bátran, fajzatom!

 

   Az élet tragédiája eleve adva van, tehát nem érdemes vele foglalkozni, álmait pedig már többszörösen is agyonverte (ismételt sor, OJD egyik stilisztikai névjegye). Az emberiség milliárdjai valahogy mindent túlélnek, hát csak lépegessenek bátran! A költő, szegény feje, kénytelen egy olyan múltból élni, melyet nem élhetett át. Érdekes a „Wagner maszkjára” való utalás: a nagy germán operaköltő egy egész teuton mitológiát hozott létre az énekhangnál szerinte fontosabb zenekari részek hangsúlyozásával. Ám közben rivallnak az újmagyar dalok, röpködnek az ars poeticák – ő meg velük együtt – de közben, s ezt mint látni fogjuk nagyonis okosan teszi, „rükvercbe vált át”. Ez egy alapvető kijelentés, mely el fogja vezetni az Olvasót a „transzközép” irodalmi fogalmáig, mely Sántha Attila kiváló összefoglalásában olvasható az 513-516. oldalakon, valamint vulgo az 517-518. oldalakon.

   OJD majdnem minden sorában a költői lélek birkózik a kritikuséval és az esztétika-filozófuséval, s ezt a csatát olykor remek prózai betétekkel lazítja. Ilyen például az „X.Y.B., az újraíró” (262-288. old.) Ha egy adott szerző rendelkezik a kellő mennyiségű – és persze minőségű – világirodalmi referenciával, mindent át lehet írni, legyen az akár Dante, akár Shakespeare. De hogyan lehet ezt illusztrálni egy verseskötetben, amely kritikákat és esszéket is tartalmaz? Egy bevezető esszét Jókai Mór kevésbé ismert novellája követ, mely arról szól, hogy egy zseniális rajzművészt (Fa presto! ‘Siess vele’ a neve) felszólítanak Szép Fülöp spanyol király és felesége, Johanna korában a király féltékenysége miatt, hogy egy felesége szeretőségével gyanúsított lovag arcát, akit olajban halálra főznek, vagy tucatszor ismételje meg annak halála pillanatáig. A Jókai-szöveg remekül idézi a térség felett elviharzott diktatúrák hangulatát, aminél csak az X.Y.B.nek nevezett „átíró” modernizált és pszihologizált szövege érdekesebb. A történet lényegében ugyanaz, de az egyes szám első személybe transzponált átirat új fényt vet az Inkvizició kegyetlenségére. Azt, hogy témákra lehet és kell variációkat írni, a zeneirodalomból ismerjük – gondoljunk Liszt variációira Verdi műveire, vagy Beethoven Mozart-variációira. Versben is megpróbáltuk már, sőt különféle nyelveken keresztül.  Ami itt szokatlan és újszerű, az egy Jókai novella és annak az újraírása egy kitalált szerző stílusában, valamint a két szöveg lehetséges interpretációi. Még érdekesebb, ha a szerző maga megmagyarázza variációinak lehetséges interpretációit. OJD ezt írja  (282-283. old.):

 

      Úgy vélem, hogy Jókai 1859-ben írott elbeszélése egy allegória,   
      melyben Johanna Magyarország jelképe, Szép Fülöp Ausztriát
      képviseli, Jaymé d’Avila (az olajbanfőtt áldozat) pedig a negyven-
      nyolcas forradalmat és a szabadságot. Johanna-Magyarország
      a szabadságról álmodozik, ám a forradalmat, a hős lovagot
      Fülöp-Auszria leveri, meggyilkolja. ....................................
        ...............................................................................................
       Maga a caldaria, a kínzóeszköz, központi motivum – ez indokolja
       a címválasztást is – a hon gyötrelmeinek szimbóluma.
             Ezzel szemben X.Y.B. Luis de Lucero, a művész alakját emeli ki,
       az ő szájába adja a történetet...............................................................
       Szép Fülöp a kommunizmus jelképe, az Inkvizició az ÁVH-é, a
       politikai mondanivaló másodlagos.  Jókai a nemzeti-romantikus
       korszak írója és hőse, X.Y.B. igazi hazája viszont az irodalom;
       Lucero nála nem a hatalmat, hanem a művészetet szolgálja.

 

   Itt OJD X.Y.B. írásával kapcsolatban Jorge Luis Borges-re utal, kinek hősei „folyton keresik, és időnként megtalálják az abszolútumot”.

   Mindebből az „embarras de choix”-ból – a választás zavarából – egy irodalom-filozófiai manifesztum igényével magasodik ki a „transzközép” fogalma (339-346. old.) Ennek legfőbb tételei:

 1. „A transzközép egy századok óta létező, időnként felerősődő életérzés, és ennek a leképzése a transzközép irodalom. A transzközép elmélet pedig az irodalomnak egy más értékrendszer alapján történő felfogása.” Ez a kezdő kijelentés a 336. oldalról.

 2. Két szélsőséges álláspont tárgyalja az irodalom fogalmát, a szellemtörténeti és a szociológiai.

 3.  Amiben nincs semmilyen szélsőséges ideológia és csak esztétikai értékek révén érvényesül, az a középirodalom, mely emiatt emberközpontú. „Szélsőséges ideológiákba nehezebben éli bele magát az olvasó. Természetesen ilyen jellegű sikerkönyvek is vannak, de lám, a feminizmus kiment a divatból, míg a család-, a szerelmes és a bosszúregény folytonos népszerűségnek örvend.”

 4. A transzközép – mint életérzés és kulturális életérzés – a transzcendenciát önmagában felölelő Én kitörése a Modern/Posztmodern világából. Nem hisz a Modern mítoszaiban...és nem fogadja el a posztmoden pesszimizmust...a  Modern kulturájának esztétikai és erkölcsi normáit javarészt tagadja, de tagadja a Posztmodern kultúrarombolást is. (Összegzés a 343-344. oldalakról). Majd:

 5. „A transzközép mű nem használ új kódrendszert és új formát. A tradicióra alapoz, a hagyományos irodalmi normarendszer alapján működik. Nem él az avantgárd vagy a posztmodern pszeudoalkotásokat létrehozó metódusaival, nem jellemző rá a formaújítás. A transzközép irodalom az érthetőségre törekszik. Szerves része a populáris irodalomnak.”

    Nem véletlen tehát, hogy OJD François Villon, majd egy nagy ugrással Faludy György lelkes híve. Jelen sorok írója osztja ezt az élet- és irodalomérzést, ám egy újféle magyar manifesztumról lévén szó, kénytelen előhozakodni a kérdéssel: mi a helyzet a többi művészet esetében – festészet, szobrászat – valamint mi köze mindennek a tudományos világképünk alakulásához – űrkutatás, quantum mechanika, stb. – és mennyire kapcsolható mindez egy régebbi, sokak által már elfelejtett magyar indíttatású manifesztumhoz, a Tamkó Sirató Károly-féle 1936-os „Dimenzionizmus”-hoz?

   A „manifesztum” szó óhatatlanul Marx és Engels „Kommunista kiáltványát” idézi, s ebből azt hiszem, mindnyájunknak elege volt.

   Ám 1936-ban Tamkó Sirató Károly, a kitűnő költő, Párizsban létrehozta a „Dimenzionista manifesztumot”.  Ennek lényege:

1.    Az irodalom kilép a vonalból és behatol a síkba: kalligrammok, tipogrammok, planizmus, villanyversek.

2.    A festészet kilép a síkból és behatol a térbe. Többanyagú kompozíciók. Konstruktivizmus. Térkonstrukciók. Szürrealista tárgyak.

3.    A szobrászat kilép a zárt, mozdulatlan formákból (vagyis az eükleidészi térben kialakult formákból), hogy meghódítsa a művészi kifejezés számára a négydimenziós Minkovszki-féle teret. Mindenekelőtt az úgy nevezett „telt szobrászat” felhasad, és bevezeti önmagába a belső terek elemeit, majd a mozgást, így fejlődik. Üreges szobrászat. Nyitott szobrászat. Mozgó szobrászat, mozgás szobrászat.

4.    Ezután fog kialakulni egy teljesen új művészet, a Kozmikus Művészet, a Szobrászat Vaporizálása. E művészet alapja az anyag nem szilárd, hanem gáznemű állapotban létezik. Az ember ahelyett, hogy kívülről nézné a műtárgyat, maga lesz központja és alanya a műalkotásnak, mely az emberre, mint öt érzékszervű alanyra összpontosított érzékszervi hatásokból áll egy zárt és teljesen uralt kozmikus térben. (Kiemelések tőlem, M.Á.)

5.    A dimenzionizmus deduktív a múlt felé, míg induktív a jövő felé, és élő a jelenben.

   Érdekes, hogy Tamkó Sirató nem mond semmit a prózáról, csak az ő idejében „futuristának” tekintett versformákat említi, míg OJD nem mond semmit a képzőművészetekről! Még érdekesebb, hogy sem Tamkó Sirató, sem OJD nem említi a zenét, márpedig a zene az a művészet, mely magasabb tudatállapotba emelheti a hallgatót. Ehhez veendő, hogy Bartók Béla például egyszerre modern, posztmodern, majd archaikus, ősi és népi. Más vonatkozásban ez J.S. Bachról is elmondható. Ők volnának az örökéletű „transzközép” zeneszerzők? A kérdés rendkívül messze ágazó és feltétlenül érdemes volna rá visszatérni. Egyelőre az irodalomnál maradva Weöres Sándort kell idéznem, aki a Tűzkút című kötete előszavában a „kommunisztikus” (azaz nem kommunista, hanem másokkal békés közösségben élni kivánó) embert hívja, valamint azt óhajtja, hogy ne csak az ember olvassa a verset, hanem fordítva, a vers is olvassa az embert. Ez viszont nagyon is egybevág a „transzközép” azon óhajával, hogy ÉN-központú legyen az irodalom és szélsőséges ideolgiáktól mentes, valamint érthető.

   A 21. század embere voltaképpen a modern világot követő neo-barbarizmus állapotában él. Hol élvezkedik, hol harcol a drog-kartellek, a terrorizmus, a rasszizmus maradványai, két borzalmas világháború következményei ellen. Közben hozzászokott a technológiai vívmányok használatához: kompjuteren küldi-veszi drótposta-üzeneteit, alig ír már kézzel, ettől kézírása gyerekessé vált. Érdekes történelmi ténynek tekinti, hogy 1945. augusztus 5-én az amerikaiak ledobták az atombombát Hirosimára; barátainak mobiltelefonon üzenget, hol élő hangon, hol MMS-ek formájában; ritkábban jár igazi moziba, mint bámulja, amit letölt magának az internetről; alig ismeri a klaszikus zenét és a klasszikus irodalmat. Lakatos Istvánt idézem: „Verset írni annyi, mint kutyáknak hegedülni.” (Pedig ez már régi, 1946-ból származik.) Emellett a technológiai túltengés okozta elbarbárosodás mellett ott van az 1,3 milliárdos kínai népnek több mint fele, India-Pakisztán, és az afrikai tömegek nyomora. Vagyis olybá tűnik, hogy az esztétikai viták és manifesztumok egy minden 20. századi történés dacára erősen privilegizált európai kisebbség magánügye. Ha ehhez hozzágondoljuk, hogy 10-12 ezer éves emberi civilizációnk két jégkorszak között virult csak ki, előfordulhat, hogy azok a mini-tragédiákból szabdalt cipők, melyekben fajzatunk gondtalanul tovább lépked, olyan elenyészően parányi nyomok lesznek, mint ma a többmilliárd éves mikrobák egy, a Marsból idezuhant és a Déli Sarok jegében konzervált kődarabon.

   De: amikor a Titanic elsüllyedt, a zenészek a fedélzeten az utolsó pillanatig is ezt játszották: „Mindig feléd Uram, mindig feléd / Fájdalmak útjain mindig feléd! / Bár sok keresztje van / De ez az én utam / Hisz Hozzád visz, Uram, / Mindig feléd.”

   Bár OJD írásaiból egyelőre nem süt ki az istenközelség érzése, és a pár helyen túlzottnak ítélhető fallocentrikus szóhalmaz  is elkedvetleníthet egy-egy idősebb olvasót, engem mégis a lehető legpozitívabban arra a hitre ösztönöz, amit magyarul Vörösmarty fogalmazott meg a legszebben a „Gondolatok a könyvtárban” végén:  „Mi dolgunk a világon? Küzdeni / Erőnk szerint e legnemesbekért. / Ha azt kivívtuk a mély sülyedésből / S a szellemharcok tiszta sugaránál / Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk térvén őseink porához : / Köszönjük élet áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!” 

   Íme OJD házifeladata a következő évtizedre: ki kellene dolgoznia a kozmikus művészet elméletét. Kezdheti saját szakmájával, az irodalommal, de bele kell venni a képzőművészet ismert és lehetséges fajtáit, valamint a zenét. Akkor lesz érhetően érvényes a nagy Giuseppe Verdi mondása: „Ritorniamo a l’antico, sara un progresso”.

 

Makkai Ádám
Waianae, Hawaii, USA

 

Orbán János Dénes Tragédiák és cipők: egy évtized írásai (1992-2002). Alexandra Kiadó, Pécs, 2006. Bolti ár: 2999 Ft, Webről 2499 Ft