Hagyaték 3.
Ez a Pinkóczy szerette a piát, így hát nem is sokáig maradt meg a faluban, mert ugye, a részeges lelkész sehol sem lehetett hosszú életű. A kocsmáros, Kálmán bácsi, nagydarab, erős, határozott ember volt, ha kellett, egyszer-egyszer fel is pofozta a lelkészt, védve az asszonyokat, a feleségét és az anyósát. Úgy mondták, egy-egy részeg dorbézolás után kezet emelt rájuk. Olyankor aztán persze, amikor Kálmán bácsi védelmükre kelt, lelkészhez és férfihez nem méltó módon rimánkodott.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 3.
Eredet
A falusi gazdaember korán kelő volt, napirendjét a jószághoz kellett igazítania, mint annyi más, ez is nemzedékek óta öröklődött apáról fiúra. Késő délutánonként a napszak egy megszokott időpontjában gyakorlatilag az egész falu kiült a kapu elé a lócára, 
s várták a csordát. Ez nemcsak az állattartó, tejtermelő gazdasági tevékenységhez tartozott hozzá szorosan, de fontos társadalmi esemény is volt, ami nap mint nap ismétlődött. A szomszédok át-átszóltak egymásnak, de ha messzebb kellett üzenni valamit, elsétáltak, vagy kiabáltak, s onnan más adta tovább. Az emberek ismerték egymást, közel éltek a természethez és egymáshoz. A tejet adó teheneket minden reggel, korán, hat óra körül hajtották ki a legelőre. A kihajtást a csordások koordinálták, s egész nap ők felügyelték a teheneket az itatónál. A tehenek szarvai gyakran leverték, vagy betörték a köztük szlalomozó személyautók visszapillantóit, egy-egy hirtelen mozdulatnál, amikor a legyeket, s egyéb alattomos vérszívókat hessegették magukról.
s várták a csordát. Ez nemcsak az állattartó, tejtermelő gazdasági tevékenységhez tartozott hozzá szorosan, de fontos társadalmi esemény is volt, ami nap mint nap ismétlődött. A szomszédok át-átszóltak egymásnak, de ha messzebb kellett üzenni valamit, elsétáltak, vagy kiabáltak, s onnan más adta tovább. Az emberek ismerték egymást, közel éltek a természethez és egymáshoz. A tejet adó teheneket minden reggel, korán, hat óra körül hajtották ki a legelőre. A kihajtást a csordások koordinálták, s egész nap ők felügyelték a teheneket az itatónál. A tehenek szarvai gyakran leverték, vagy betörték a köztük szlalomozó személyautók visszapillantóit, egy-egy hirtelen mozdulatnál, amikor a legyeket, s egyéb alattomos vérszívókat hessegették magukról. A családi és nemi szerepek mindenkori szilárd mintaként szolgáltak a felnövekvő nemzedékek számára. Nálunk három nemzedék élt együtt, egy háztartásban. Nagyszüleim, szüleim és 
nagynéném, és mi ketten gyerekek. Így éltünk heten egy háztartásban. Papámtól a gazdálkodást tanultam meg, a jószágok gondozásának napi rutinját, napirendünk ehhez igazodott, Mamámtól a család összetartásának hogyanját, és vallási, szellemi, erkölcsi értékeket, ő tanított imádkozni, ő mesélt Jézusról és az apostolokról. Vele jártam a református közösségbe, az imaházba és a templomba, tőle kaptam az első, szép veretes magyar nyelven íródott, Károli fordította Bibliámat. Történeteikkel, személyiségükkel, tudtuk és kifejezett szándékuk nélkül, ők vezettek az élet nagy kérdései felé: Ki vagyok? Honnan jövök? Mi a célom? Mi az élet, az életem értelme? Milyen feladatra, szolgálatra szánt Isten? A honnan jövök kérdésre a választ később, ifjú felnőttként, a temetőkben, régi fényképeken, és a még el nem távozott idős rokonok elmondásaiban kerestem. Igaz, így is csak nagyon töredékes, s nem egészen megbízható ismereteim vannak az őseimről, a francia forradalomhoz vagy a periódusos rendszerhez képest például meg egyenesen azt mondhatom, ez alig több mint a jó öreg semmi. Mégis, ezek a halottak tovább élnek, tovább éreznek, nevetnek, szerelmeskednek, idegeskednek, gondolkodnak, alkotnak bennem; le se tagadhatnám, ha visszamehetnék az időben, és megfigyelhetném, megismerhetném őket. 24 évesen, amikor több időm volt a tanulásra, a kérdésekre és a kedvteléseimre, a pesti bölcsészkar amatőr-filozófus melegágyában erről így elmélkedtem:
nagynéném, és mi ketten gyerekek. Így éltünk heten egy háztartásban. Papámtól a gazdálkodást tanultam meg, a jószágok gondozásának napi rutinját, napirendünk ehhez igazodott, Mamámtól a család összetartásának hogyanját, és vallási, szellemi, erkölcsi értékeket, ő tanított imádkozni, ő mesélt Jézusról és az apostolokról. Vele jártam a református közösségbe, az imaházba és a templomba, tőle kaptam az első, szép veretes magyar nyelven íródott, Károli fordította Bibliámat. Történeteikkel, személyiségükkel, tudtuk és kifejezett szándékuk nélkül, ők vezettek az élet nagy kérdései felé: Ki vagyok? Honnan jövök? Mi a célom? Mi az élet, az életem értelme? Milyen feladatra, szolgálatra szánt Isten? A honnan jövök kérdésre a választ később, ifjú felnőttként, a temetőkben, régi fényképeken, és a még el nem távozott idős rokonok elmondásaiban kerestem. Igaz, így is csak nagyon töredékes, s nem egészen megbízható ismereteim vannak az őseimről, a francia forradalomhoz vagy a periódusos rendszerhez képest például meg egyenesen azt mondhatom, ez alig több mint a jó öreg semmi. Mégis, ezek a halottak tovább élnek, tovább éreznek, nevetnek, szerelmeskednek, idegeskednek, gondolkodnak, alkotnak bennem; le se tagadhatnám, ha visszamehetnék az időben, és megfigyelhetném, megismerhetném őket. 24 évesen, amikor több időm volt a tanulásra, a kérdésekre és a kedvteléseimre, a pesti bölcsészkar amatőr-filozófus melegágyában erről így elmélkedtem: A megismerés erősíti az identitást, és az öntudatot, mely az ősökben gyökerezik, és az ősökön keresztül plántálódik át; nevezhetném ezt az ősök öntudatának is, mely az egyéni öntudattal oly furcsán és misztikusan, szinte érthetetlenül keveredik, akár, mint valamiféle, itt közelebbről meg nem határozható kollektív tudat, eredményezve egy sajátos, egyéni formát, masszát, amit egyéniségnek neveznek. Az ősöktől örökölt gének és tulajdonságok meghatároznak minket, akár tudomást veszünk erről, akár nem.
Én is örököltem tőlük, önmagamat, a létemet, a lényemet. Akárhogy nevezzem, valamit örököltem, bár azt valószínűleg már soha sem fogom megtudni, hogy melyiktől mit. Amit önmagamnak köszönhetek az olyasvalami, hogy ezt a nyersanyagot – amit sohase fogok tudni pontosan bemérni – legjobb tudásom szerint próbálom tovább gyúrni, és tovább adni. Érdekes lenne, ha látnának és megfigyelhetnének, valószínűleg rácsodálkoznának 21. század eleji utódjukra. S mégis, mozdulataimban, álmaimban, beidegződéseimben, félelmeimben, egyáltalán lényem egész kisugárzásában mindannyian legalább részben magukra ismernének. Egyikük a nevetését, a szája állását és a járását ismerné fel az enyémben, másikjuk a félelmeit és álmait arcom tétova és mély elrévedéseiben, és megint a másikjuk, féktelen kalandvágyát és szabadságszeretetét abban, ahogy idegen földön, idegen városokban, szinte megszállottan, ragyogó, gyönyörrel és izgalommal telt arckifejezéssel habzsolom az új látnivalókat, és fogadom magamba az impressziók szüntelen és fáradhatatlanul áramló folyamát. S akadna olyan is, aki a természet iránt érzett olthatatlan csodálatát és szerelmét vélné újra látni egy-egy eszeveszettnek tűnő, rajongó kifakadásomban az Alpok vagy a Tátra csúcsain egyensúlyozva, levegő után kapkodva, boldog kimerülten. Más, a gyökerek iránti ragaszkodását, és a szülőföld iránti intim kapcsolatát láthatná abban, ahogy a régi sírok és porták körül járok, vagy, ahogy a szatmári diófaligetek árnyékában írom az én jegyzeteimet, felbecsülhetetlen értékű sallangjaimat. Fáradt arcú, kevély parasztasszonyok, és büszke tekintetű, kihúzott testű, dolgos, fiatalon kackiás és rátarti parasztemberek néznek vissza rám a múlt század harmincas és negyvenes éveiben készült családi fényképekről. Mind rég halottak már. Ami megmaradt, sírok, tárgyak, képek, és az ismeret: a hagyaték.
A mi Felső-Tisza menti tündérvilágunk
A faluban cserélődtek a lelkészek. Igaz, aki jól viselte magát, azt megbecsülte a közösség, s ott öregedett meg, onnan ment nyugdíjba.
Az első lelkész, akire emlékszem, Pinkóczy volt, a felesége tanárnő, fiúk akkor született, amikor én óvodás voltam. Ez a Pinkóczy szerette a piát, így hát nem is sokáig maradt meg a faluban, mert ugye, a részeges lelkész sehol sem lehetett hosszú életű. A kocsmáros, Kálmán bácsi, nagydarab, erős, határozott ember volt, ha kellett, egyszer-egyszer fel is pofozta a lelkészt, védve az asszonyokat, a feleségét és az anyósát. Úgy mondták, egy-egy részeg dorbézolás után kezet emelt rájuk. Olyankor aztán persze, amikor Kálmán bácsi védelmükre kelt, lelkészhez és férfihez nem méltó módon rimánkodott. – Ne bántson, Kálmán bácsi! – Kálmán bácsit viszont ez nem hatotta meg, súlyos szidalmak közepette felpofozta a lelkészt. Miután felpofozta, le is pofozta, hogy alig bírt felkelni.
Pinkóczyt Kelemen követte, ő eredetileg Békés megyei volt, joviális öregúr, a feleségével méltó lakója lett a 150 éves lelkészlaknak. A népi köznyelv csak papnak és papnénak aposztrofálta őket, jóllehet, a faluban egyetlen katolikus sem lakott, sőt, ez a falu azok közé a szatmári falvak közé tartozott, ahol hosszú évszázadok alatt csak reformátusok éltek, kivéve azt a két-három zsidó családot, akiknek 1944-ben végérvényesen magjuk szakadt. Tudom, hol van a zsidó temető, némely szatmári falvakban kitisztították őket, s még sok sírkő látható a jól gondozott kertekben, mint például Szatmárcsekén, míg máshol, így Kóródon is, teljesen eltűntek, benőtte őket a sűrű akácos, s a sírkövek sincsenek már meg. 12 éve még megvoltak a sonkádi sírkövek, le is fényképeztem őket, egy éve, 2009-ben, már nem voltak a helyükön. Sok minden eltűnik, s ha nem figyel az ember, észre se veszi.
Sokat játszottunk a Kelemen unokákkal, a határban, a falut övező holtágaknál, a Nagy Bukó gátjánál, a zsilipnél, és a gáternél. A Tisza itt szabályozott. A szabályozásra nem Széchenyi idején került sor, hanem jóval később, a 20. század 20-as éveiben, a trianoni megrázkódtatás után. Számos helyen, Kóród, Újkóród és Csécse határában, levagdosott holtágakra találtunk, amik tele voltak halakkal, így kiváló horgászhelyeknek bizonyultak. Újkóródnál a Halvány, Kóród mellett a Kis-Tisza, Csécse határában a Vén-Tisza csalogatott minket minden nyáron, és minden hétvégén, amikor is bűnnek éreztük, ha nem mehetünk ki a szabadba, és sajnáltuk azokat, akik a bugyutábbnál bugyutább házi feladatok, leckék fogságában senyvedtek, és nem ismerhették meg ezt a Felső-Tisza menti tündérvilágot.
Ösztönösen éreztük, a kései kommunizmus puha, fekete-fehér pedagógiai marketingje ellenére is, ami az iskolai ünnepségeken nevetséges és lapos pátoszával az ásítozó közönségre, mint rossz álom nehezedett, hogy a mi életünket, lehetőségeinket bárki megirigyelheti nagyvárosi kortársaink közül. Pontosan tudtuk hova tartozunk, nem kívánkoztunk máshová.
Amikor nyaranként Pestről megérkeztek a faluba a kortárs unokák, eleinte kicsit idegenkedtünk egymástól, már csak a merőben más nyelvhasználat miatt is, amit mi vidéki vadócok szerettünk egymás között kifigurázni. A pesti szóhasználat nekünk különösen és röhögtetően affektálónak hangzott, annál is inkább, mert akkoriban találkoztunk vele először, s gyerekként meglehetősen őszinte és nyílt választ adtunk rá. Aztán lassan, egy-két hét alatt egymáshoz csiszolódtunk, egymáshoz közelített minket a kíváncsiság, a megismerés vágya, a gyermeki tudásvágy és nyitottság, és a játék öröme.
Akkoriban, ugyan nem ismertük az előítélet fogalmát, de ha ismertük volna is, mert tegyük fel, rábukkantunk olvasás közben erre a szóra, és elmagyarázták volna az értelmét nevelőink, szüleink, akkor sem tudtuk volna átélni, megélni, nem tudtunk volna mit kezdeni vele. Elfogadtuk egymást, mert hiányzott belőlünk a gyanakvás. Visszanézve, ennek a tulajdonságnak, a gyanakvásnak a hiánya tett minket képessé arra, hogy úgy éljük meg az életünket, egymáshoz való viszonyunkat, ahogy azt ma már a vállalatnál, a kollektívában, a metrón, az aluljáróban, a bevásárlóközpontban, a reptéren, az utcán, a villamoson, a hivatalban, a körúti bérházban, a közösségek nélküli alkalmi közösségekben, nem lehet. Akik így nőttünk fel, számunkra nehéz ügy a közöny, az arcnélküli, hömpölygő tömeg, az üzleti szerzés vegytiszta, kizárólag önmagát istenítő, újrateremtő és dagasztó önzése, még ha meg is tanultunk boldogulni ebben a világban, belül, álmainkban mindig visszakívánkozunk oda, ahonnan jöttünk.
Számunkra ez a világ, amelyben sokan sikeresek közülünk, míg mások csak csetlenek-botlanak, és nem találják az utat, ami bárhová is vezetne, számunkra ez nem az a világ, amiben igazán hinni tudunk. Sokan vannak, akik tudják, hogy mi az a népi-urbánus vita és ellentét, s hogy ez mit jelent a mi magyar irodalmunkban és történelmünkben. Igen, én is már kiművelt emberfőként, hogy reformkori eleink kifejezésével éljek, ismertem meg, mi ez, de nyugodt szívvel mondhatom, ehhez semmi közünk.
