2019. április 20-án tíz éve, hogy elhunyt az erdélyi költészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, Lászlóffy Aladár. Hagyatéka több mint ötszáz verset tartalmaz, amelyek most először látnak napvilágot a Magyar Napló Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő, A végtelen készenlét című kötetben. A szöveg gondozója és az életmű kutatója, Széles Klára írt előszót a versekhez, ebből közlünk egy részletet.

Mándyt olvasom, és egyszer csak ráeszmélek, hogy anyai nagyanyám is száz éves lenne idén. Akár még fizikai valójában is itt lehetne. Persze mit kezdene ő, az 1918-ban született, a mi 2018-unkkal, ha egyáltalán kinézne még az ablakon, ha hallgatna rádiót, és nézne televíziót...

Írásbelin és szóbelin is második lettem. Írásbelin túl sokat időztem Byronnál, Keatsnél, Shelleynél, Lermontovnál és Puskinnál. Ők öten, különösen Lermontov és Puskin voltak 16-17 évesen a kedvenceim. Elbeszélő költeményként az Anyegin Puskintól, és a Démon Lermontovtól, prózában a Korunk Hőse szintén Lermontovtól. Szóbelin, pechemre Arany balladáit húztam, konkrétan Zách Klárát. Véres sztori, valahogy nem tudtam szárnyalni, pedig jól ismertem a történeti hátterét, és Arany balladai nyelvezete sem volt érthetetlen, vagyidegen számomra. 

Mire a távoli megyeszékhelyről megérkeztek a tűzoltók, a falu népének sikerült eloltani a tüzet. Teli vödrökkel szaladgáltak az emelős kutak és a kb. 7-8 méterre felcsapó lángok között. Közben egy csapat férfi azzal próbálkozott, hogy beüzemelje az utoljára a ’40-es években használt, muzeális értékű tűzoltókocsit. Bekötöttek elé két fiatal, testes kancát, s úgy húzatták le a tűzoltószertárból ezt a rozsdás, kézi pumpálású, nyikorgó szerkezetet a kis utcára – de hiába próbálkoztak, nem lehetett beüzemelni; maradtak a vödrök. Két és fél óra leforgása alatt, elégett két, egyenként négy és fél méter magas, négy méter széles, tíz méter hosszú szalmakazal, a pajta, két farakás, három szilvafa és a fakerítés.

Elsőben Brezsnyev, másodikban Andropov, harmadikban Csernyenko temetését néztük az iskolában. A Kreml, a Mauzóleum, a Vlaszilij Blazsennij-székesegyház, a katonai felvonulások a Vörös téren, az éljenző, piros színű zászlókat lengető tömeg, és a tapsoló, csókolózó vénemberek a tribünön, érdekes látványt nyújtottak, jól mutattak a tévében, de hogy mindez mit jelentett, nem tudtuk, és nem is képzeltük, hogy ez minket közvetlenül érint, vagy érinthet valaha az életben. Néztünk egymásra ámuldozva, és nem mertük megkérdezni a tanítónőt, hogy ugyan, ez az öreg bácsi, az SZKP főtitkára, a soros, miben halt meg, és azt se mertük mondani, hogy ha ez így megy, és évente halnak meg, miért nem választanak fiatalabbat.

A csónak orra elmerült, a hátulja felcsapódott. Sokan tudtak úszni a lányok közül, a tizenhét éves Julianna többször átúszta a Szenkét, de a riadalomban, kapálózásban egymást nyomták víz alá, s ahogy próbált segíteni a mellette fuldoklókon, már nem maradt elég ereje, hogy kivergődjön a partig, megkapaszkodjon a belógó fűzfák ágába. Három kislány nehezen kiúszott, egyet a fiú húzott ki, a révész, öregedő ember, nem bírt úszni, a felborult csónak szélébe kapaszkodva maradt a víz felszínén, ahogy a parthoz közelebb sodródott, kievickélt. A fiú körbenézett, hatan voltak a parton, négy kislány, a révész meg ő. A lányok köhécselve nézték a buborékoló folyót, abban reménykedve, hogy valaki még fellöki magát. Aztán elsimult a víz.

Azon a nyáron, a vizsgák után, úgy döntöttem, hazautazom, legalább két hetet otthon töltök, s mindenhová biciklivel megyek, nem ülök autóba. Untam a nyolc-tíz órás vonatozásokat, buszozásokat, állomáson való várakozásokat. Úgy éreztem, szülőföldem, Szatmár, hihetetlenül messze van, a legmesszebb minden magyarországi vidékek közül. Nincs közvetlen busz vagy vonatkapcsolat, vagy ha van is, nem érzed, mert szükségszerűen vesztegelsz, ha innen elindulsz, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyházán és Debrecenben. Úgy éreztem, Nyíregyháza a periféria, Nyírbátor és Mátészalka a periféria perifériája, és Szatmár, Gyarmattal a szívén, a periféria perifériájának a perifériája. Nem tudtam, kire haragudjak. Kit szidjak, magamban, fogamat összeszorítva. 

A helyemen elővettem a jegyzeteimet, s újra nekiláttam magolni. Láttam kinn a fényeket, tudtam, hogy a szajoli állomáson robogunk át. Nem lepett meg a sebesség, hiszen a vonat IC járatként közlekedett, minden megszokottnak tűnt, az emberek nyugodtan nézelődtek, olvastak, aludtak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. A következő pillanatban kiment a világítás, amit harminc másodpercig tartó pokoli csörömpölés követett, amilyenhez foghatót soha nem hallottam. Vasak és épülettörmelékek zuhanása hallatszott mögülünk. A szerelvény erősen rázkódott, lehetett érezni, hogy szántja a földet, üti a talpfákat, majd nagyot, fémeset csattanva megállt. Csend lett.  

Irulva-pirulva ült le, körbe se mert nézni.
– Nem baj lyányom, ha nem tudod leütni, le kell lőni! – mondta erre az öregember, nyilván azért, hogy oldja a zavart, amit egy váratlan, akaratlanul hangosra sikeredett szellentés okozott. Én nem bírtam, hangosan elnevettem magam. Próbáltam abbahagyni, de még percek múlva is kínzott a röhögés, alattomosan, belülről fel-feltörve, s mivel ez már kezdett kínossá válni, gondoltam, kibírom állva Debrecenig a folyosón.  

Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ezekben az erdőkben várta bajtársaival Rákóczit hazatérni Lengyelországból. Rákóczi, csalódottan lovagolt át a beregi erdőkön, lápokon, mezőkön, s érezte, még nem bízhat ebben a mezítlábas, kaszával és tőrökkel felszerelkezett társaságban, szedett-vetett kíséretében. Nem is igen értette a nyelvüket, közvetlenül alig tudott velük szót érteni. Beszélte ugyan saját anyanyelvét, a magyart, anyjával, Zrínyi Ilonával, s magyar nevelőivel magyarul beszélt gyermekkorában, de miután 1688 januárjában Munkácsot kétévi ostrom után bevették a császáriak, nővérével, Juliannával együtt a bécsi udvarba került, és hamar elszokott a magyar nyelvtől. Anyjához ritkán engedték az ekkor tizenkét éves Rákóczit.  

Ha volt egy könyvvásár a faluban, mindig azokat a könyveket kereste, ahol Krisztus arcát láthatja. Amikor összeszedtük a holmiját, Krisztus arcok néztek rám a képeslapokról, a brosúrákról, a borítókról, a festmény reprodukciókról, a fénymásolatokról, hol szelíden, hol elmerengőn, hol szenvedőn, hol szigorúan, hol szomorúan.
   Magam elé idéztem a mi Urunk, Jézus Krisztus letartóztatását a Gecsemáné kertben. A tanítványok alszanak, míg ő az Atyához fohászkodik.

Ezután apám autót cserél a telepen, nagy fekete Volgát hoz el. Holnap után Pestre, a mezőgazdasági minisztériumba viszi a tsz elnököt, ahol tévedésből szalutálnak majd a díszszázad katonái a bejáratnál, mert azt hiszik, a miniszter érkezett. Az is fekete Volgával jár, amit később szocialista limuzinnak nevezünk.  

– Ájj! Ott maradtok, ahon vagytok! Körbe vagytok véve! – hangzott a fák alól.
Ákos állt ott egyedül, a csősz. Nem vettük észre, ahogy nesztelenül odasántított, merthogy sánta volt, nyugodjon békében. Először megijedtünk, aztán látva, hogy Ákos ide-oda topog, és nem tudja eldönteni, melyik fához menjen, fürgén leugráltunk, és heten öt felé szaladtunk. Nem hoztunk szégyent legendás békebeli elődünk, Rideg Sándor tehénpásztorára, a híres neves Regős Bendegúzra. 

Korabeli írások tanúsága szerint az ország összes földmunkása megfordult itt, és aki egyszer itt járt, nem vágyott még egyszer vissza. Mégsem haladtak, s a tervezők meg a kivitelezők nem tudták tartani a határidőket, folyamatosak voltak a csúszások. Ezért Németországból rendeltek egy 160 lóerős, 160 tonnás nagyteljesítményű gépezetet, ami 1928 márciusában kezdte el a kotrást. Mérnöki és logisztikai fantáziám hiányossága az oka, vagy egyenesen, teljes hiánya, meglehet, de el nem tudom képzelni, hogyan szállították ide azt a monstrumot, amikor is, mai napig messze elkerüli a vasútvonal Kóródot és környékét. 

A Tisza másik partja szovjet felségterület volt. Akkor még nem tudtam, de nem is értettem volna, hogy a két világháború között Csehszlovák, előtte egy évezredig magyar, majd rövid időre megint magyar a második világháború idején, aztán szovjet, végül meg ukrán. Ami igazán zavart, hogy odaátról magyarul kiabáltak át hozzánk, s éreztem, bár még nem tudtam, hogy itt valami baj történhetett egykor, hiszen a túloldalon azok ott magyar falvak a mai napig. Zavarbaejtő volt gyerek számára a helyzet, nem emlékszem olyan felnőttre, aki ezt a valóságnak megfelelően képes lett volna elmagyarázni, bár olyan is alig akadt, aki érdemben válaszolt.

Virrasztásra, ha nem esik az eső, kiviszik a ház felső udvarára. Ott gyűlnek össze a hozzátartozók, rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök, falubeliek. Akárcsak a református templomban, külön, egyik oldalt a nők, másik oldalt a férfiak ülnek. Kijelölt időpontban meghúzzák a harangot, mely jelzi a hazaszállítást, a virrasztásra hívást, és a temetést. Megjelenik a tiszteletes és a presbiter, zsoltárok hangja árad szét a csendes, csillagfényes éjszakában, itt a közös gyász ideje.

Ez a Pinkóczy szerette a piát, így hát nem is sokáig maradt meg a faluban, mert ugye, a részeges lelkész sehol sem lehetett hosszú életű. A kocsmáros, Kálmán bácsi, nagydarab, erős, határozott ember volt, ha kellett, egyszer-egyszer fel is pofozta a lelkészt, védve az asszonyokat, a feleségét és az anyósát. Úgy mondták, egy-egy részeg dorbézolás után kezet emelt rájuk. Olyankor aztán persze, amikor Kálmán bácsi védelmükre kelt, lelkészhez és férfihez nem méltó módon rimánkodott.